Az első – és egyben utolsó – filmes Danielle Alexandra, illetve David Thowy (A szökevény, Riddick-trilógia) forgatókönyvéből készített G.I. Jane-t annak idején moziban láttam, és komolyabb problémám nem volt vele, a közönség és a kritikusok is többnyire közepesnek ítélték, mégsem túl népszerű. Kétségtelenül ez Ridley Scott egyik legelfeledettebb rendezése, de úgy tűnik, rossz hírét elsősorban annak köszönheti, hogy a főszereplőt 1997-ben kipécézték maguknak az Arany Málna-díjat odaítélők. A legrosszabb színésznő kategóriában a főszereplő Demi Moore „diadalmaskodott”, olyanokkal kellett megküzdenie, mint Alicia Silverstone a Segítség, elraboltam magam!-mal és Sandra Bullock a Féktelenül 2: Teljes gőzzellel. Moore a G.I. Jane-re a legbüszkébb a filmjei közül, annak fogadtatása viszont megtörte a pálya iránti lelkesedését. A kétséges elismerés, továbbá az egyértelműen negatív megítélés alá eső, az előző évben bemutatott Sztriptíz bukása következtében pályafutásának íve (mely a Ghost, az Egy becsületbeli ügy, a Tisztességtelen ajánlat és a Zaklatás révén szépen haladt felfelé) látványosan megtört, legkomolyabb lehetőségét, sok-sok másodvonalbeli szerepet követően, most kapta a Viszály második évadjában.


Egy, a nők haditengerészetbeli szerepvállalásának fokozását zászlajára tűző szenátor (Anne Bancroft) javaslatára a Moore alakította Jordan O’Neil hadnagy haditengerészeti kiképzésre jelentkezik. Nőként elsőként lesz részese egy olyan felkészítésnek, amelyen a legkitartóbbak megtalálása a cél, és ahol a férfiak hatvan százaléka elbukik. O’Neil rácáfol a szkeptikus hangokra, és egymás után teljesíti a feladatokat, azonban a vezérkar ezt nem nézi jó szemmel: megkísérlik ellehetetleníteni őt. Bár a G.I. Jane a házimozis piacon kissé szépített a helyzeten, a filmszínházakban nem bizonyult sikeresnek: a hazájában összegyűjtött 48 millió dollár kétmillióval alatta maradt a gyártási költségnek, a még egyszer ennyi külföldi bevételből pedig már nem sok jutott el a stúdióig.

Scott úgy vélte, a Viggo Mortensent és Jim Caviezelt is soraikban tudó színészek (akik közt ugyan akadt katonai múlttal is rendelkező) nagy részének a hitelesség érdekében át kell esniük egy kiképzésen, hogy fizikailag és pszichológiailag is alkalmasak legyenek a szerepre. Ennek érdekében elvonultak egy kiképzőtáborba – Mortensen kivételével. A kiképzők vezetőjét alakító színész ugyanis egy különutas felkészülést választott: egy haditengerészeti bázisra ment, ahol valódi kiképzés szemtanúja lehetett, emellett sok aktív és már leszerelt katonával is beszélt. Elvonulásának eredménye az lett, hogy mire a forgatáson megjelent, Moore kivételével a kéthetes kiképzési tortúra résztvevői már kellőképpen utálták, ami jól jött a szereplők alá- és fölérendeltségi viszonyának életszerű ábrázolásában.


A film jelentős része a kiképzésről szól, de hogy nagyobb szabásúnak tűnjön, az utolsó harmadban egy hadgyakorlatnak induló, majd éles bevetéssé váló líbiai művelet is szerepet kap benne, ehhez pedig a direktor olyan tengeralattjárós felvételeket kapott testvérétől, Tony Scott-tól, melyeket a Gene Hackman és Denzel Washington főszereplésével készült Az utolsó esélynél végül nem használtak fel. Ez a költséghatékonyság a líbiai partvidéken játszódó utolsó harmadon is meglátszik, melyről gyanítható, hogy nem ott forgott – a stáb valójában el sem hagyta az Egyesült Államokat. A G.I. Jane hatásvadász lassításai ma már elavultak, a Moore edzését bemutató jelenetsor pedig férfi változatban, például Jean-Claude Van Damme-mal éppúgy ismerős lehet a nyolcvanas évekből, mint a sztori nyílegyenesen haladása, csak akkor még Michael Dudikoff lett volna a főszereplő, a címben Joe-val. Én a mostani újranézés során is ugyanúgy szórakoztatónak találtam az alkotást, mint annak idején, bár tény, hogy a hibái ma már szembetűnőbbek.

Ridley Scott az 1989-es Fekete esőtől kezdve hat alkalommal dolgozott együtt Hans Zimmerrel, olyan filmek során, mint a Thelma és Louise, a Gladiátor, a Hannibal, A Sólyom végveszélyben és a Trükkös fiúk. A téma szinte alapértelmezetté tette közreműködését a G.I. Jane-nél is, hiszen a kilencvenes évek közepén korábban olyan maszkulin mozik dallamfelelőse volt, mint a már említett Az utolsó esély, a Rés a pajzson vagy A szikla, de vélhetően időpontegyeztetési problémák miatt a G.I. Jane-nél nem ő, hanem Trevor Jones lett a befutó. A legnagyobb elismerést talán Az utolsó mohikán aláfestésével elérő művész viszonylag meglepő választásnak tűnt, hiszen munkásságában csak néhány akciófilmet találunk (ilyen a Szökevényvonat, a Szabad préda és a Cliffhanger – Függő játszma), azonban Scott döntése helytállónak bizonyult.


Jones számára bizonyára Zimmer stílusa lett meghatározva követendő példaként, a művész tehetségét viszont jól jellemzi, hogy nem egy, a német kollégája jellegzetességeit klónozó muzsikával jelentkezett. Ugyan követte a korszak akciózenei elvárásait, aminek egyik iránymutatója már akkor is Zimmer volt, viszont sikerült saját jegyeit is belecsempészni művébe, mely szimfonikus zenekar, elektromos gitár és szintetizátor együttműködése révén született meg. A lendületes, fülbemászóan militáns, pergődobos, vibráló elektromosgitár-riffekkel teli hangvétel mellett Jones a lassabb, érzelmesebb pillanatok során is jól teljesített, score-ja pedig a megfelelő dinamikával látja el a filmet, sokszor halljuk a háttérben. Közel egyórányi zenét írt, a soundtrackre viszont ebből mindössze húszpercnyi fért fel a betétdalok mellé, mégpedig egy viszonylag ritkán alkalmazott, ám értékelhető megoldással: nem sok rövid, hanem mindössze három szerzemény formájában. Közülük a kakukktojás a „Time to Reflect” című csendes, misztikus darab, mely mindössze másfél perces, de remek a hangulata. Az aláfestés velejét a „Conspiracy” és az „Endurance” tárja elénk, melyek számos kompozíció összeolvasztásával jöttek létre. Az etnikus dobokat, valamint a fúvós hangszerek és szintetizátor nászából létrejött ewit is bevető score különlegessége, hogy nemcsak katonai akciómozik, de – az elektromos gitár mellőzésével – akár középkori lovaglós kalandfilmek alatt is remekül teljesítene.

A kiadványon Jones szerzeményeit hét betétdal vezeti fel. Közülük a legfontosabb a The Pretenders két hangulatos felvétele: a lemezt indító balladát, a „Goodbye”-t – érdekes megoldásként – O’Neil dühöngésekor, továbbá a legutolsó jelenetben, a stáblistába futtatva halljuk, a „The Homecoming”-ot pedig a hajnyírás során. John Lee Hooker „Dimples”-e éppúgy a kiképzés alatt szól, mint a Three Dog Night feldolgozása, a „Mama Told Me (Not to Come)”-ja (az eredetit mellesleg Randy Newman írta a The Animals énekese, Eric Burdon első szólóalbumára), szerepük pedig az lehetett, hogy miközben az újoncok víztől és homoktól fulladoznak, a nézőt mégse érje akkora terhelés a megpróbáltatások láttán. A Bad Company „Feel Like Makin’ Love”-ja során az újoncok a helytálló társukat ünneplik, a Tarnation countrys „Two Wrongs Won’t Make Things Right”-ja alatt pedig O’Neil a sereg női tagjaival üti el az időt. A lemezről a punkos „The Future is War” az egyedüli kellemetlenség: az Auntie Christ zajongása viszont a bárjelenetben és a stáblista végén is szerepel.


Noha a lemezkiadók kétségbeesetten kutatnak még megjelentethető művek után, és már nagyon szűkre szabottak a lehetőségeik, a G.I. Jane score-ja mindmáig nem jelent meg önállóan, aminek bizonyára nem az az oka, hogy még senkinek nem jutott eszébe. A Hollywood Records által kiadott CD-n megtalálható húsz perc így is több a semminél, ráadásul jól összeállították a szviteket (ha tehát a dalokat nem venném figyelembe, egy ponttal több szerepelne felül), a hiányérzet mégis megmarad. Az album nem található meg a Spotify-on, viszont érdemes a Youtube felé fordulni, ahol pillanatnyilag a teljes instrumentális aláfestés meghallgatható, nem csupán szűk félóra. Trevor Jones nagyszerű munkát végzett, és ha a G.I. Jane kevésbé feledhető lenne, továbbá a teljes score megjelent volna, bizonyára a legjobban sikerült akciómuzsikák közt tartanák számon a filmzenerajongók.