„A filmkészítés rengeteg dologból áll: a forgatókönyv megírásából, a színészek mozgásából és játékából, a vágásból. Mindezek azt jelentik nekem, hogy a zenének is ezekre kell támaszkodnia. Amikor egy munkát elkezdek, mindig van olyan elem, amit látok ugyan, de nincs vele kapcsolatosan belső indíttatásom. Olykor megtörténik. Csak a jó dolgokat próbálom meglátni, és a végén csak az egészet nézem. Pontosan tudom, hogy minek kell majd elhangoznia. A film megmondja nekem.”
Howard Shore 1946. október 18-án született a kanadai Torontóban, s már fiatalon a zene felé fordult, tanulmányait pedig részben a bostoni Berklee zeneiskolában folytatta. Későbbi munkásságától kissé elütő módon először a Lighthouse nevű népszerű könnyűzenei csapatban szaxofonozott, majd kisebb jelenetek aláfestő zenéit komponálta különböző kanadai színházak előadásaihoz. Néhány évi muzsikálás után első filmes munkája egy rövid zenei betét megírása volt a Saturday Night Live című tv-műsorhoz, melynek sikere után zenei rendezője lett a produkciónak 1975-ben.
Első igazi filmes megbízatása gyermekkori jó barátjához, David Cronenberghez fűződik, aki azóta már kultikussá vált filmjéhez az 1978-as Rabidhoz kérte fel Shore-t zeneszerzőnek. Ezt több közös munka is követte olyanok, mint a Porontyok, az Agyfürkészők vagy a Videodrome. Korai filmzenéiben sikerült rátalálnia meghatározó stílusjegyeire, amik remek hátteret adtak a horrorfilmek és thrillerek sötét, valóságtól elrugaszkodott világának. A kezdeti, alacsony költségvetésű filmek viszonylagos sikere megalapozta Shore és Cronenberg további együttműködését, s olyan alkotásokat hoztak tető alá, mint A légy, a Két testben egy lélek és a Meztelen ebéd. Ezek az alkotások is mutatják a szerző vonzódását a különleges témákhoz és meglepő helyzetekhez, ami visszaköszön szokatlan, kihívások éltette munkastílusában is. Pályafutásának korai szakaszában kapott megbízásai – főleg a Cronenberggel közös projektek – roppant fontosak voltak zenei fejlődésében. Az alacsony költségvetésű horrorfilmek jó terepet szolgáltattak a valóság és az álomvilág egybemosására, ami rengeteg művészi szabadságot nyújtott a filmek alkotóinak, de nem neki. Így Shore ezt az időszakot kísérletezéssel töltötte, kipróbált számtalan irányzatot, stílust, technikát és lassan kifejlesztett egy olyan egyéni hangvételt, ami sok filmjében hallható. A hagyományos nagyzenekari hangzást egyesítette divatos stílusokkal, világzenei elemekkel, elektromos hangszerekkel és számítógépes effektusokkal. Interjúiban Shore ezekre alapozva gyakran vall ösztönös közeledéséről a zenéhez, ami döntően a Cronenberggel folytatott együttműködése folyamán alakult ki.
Azonban Shore nem csak Cronenberg háziszerzője, más rendezőkkel is sikeresen alkotott maradandó zeneműveket. Ilyen A bárányok hallgatnak, a He7edik, vagy a horrorműfajból kissé kilógó Ed Wood, amit a Danny Elfmannal összevesző Tim Burton bízott rá. Sokoldalú szerzőként ezt a vonalat követve a könnyedebb műfajban is kipróbálta magát, amiből a Mrs. Doubtfire című alkotás született meg – nyilvánvaló csodálattal fordult az ilyen kihívások felé, ahol megmutathatta szerteágazó tehetségét és kiléphetett a horrorszerző-skatulyából. Ezt a vonalat később a Segítség, felnőttem! vagy a nemrég bemutatott Vonzások és állatságok révén is tovább folytathatta, mindeközben pedig különösen emlékezetes, fájdalmas és méltóságteljes zenét komponált a Philadelphia című drámához.
A vitathatatlanul felfelé ívelő karrier ellenére sokak megdöbbenéssel fogadták Shore kiválasztását A Gyűrűk Ura-filmek zenei világának megalkotására. Ez a meglepetés tovább folytatódott akkor, amikor visszanyúlva a cronenbergi gyökerekhez a megdöbbentő látványvilágnak és a hátborzongató képi varázsnak méltó hátteret kölcsönzött, ami nagyon is illett Tolkien nagyívű eposzához. A rég várt megfilmesítés első részeként bemutatott A Gyűrű Szövetsége – folytatva Shore parádés jártasságát a különleges zenei formákban – kelta dallamvilágot idéz. Számos erőteljes, misztikus elem és főként a jól alkalmazott kórushangzás segítette Shore-t hozzá ahhoz, hogy hazavihesse első Oscar-szobrát. A következő két rész, A Két Torony és A király visszatér szintén figyelemreméltó alkotások, melyek maradéktalanul teljesítik az első rész felállította mércét. Mindehhez még az is hozzátesz, hogy a filmek egyenként három óra hosszúságúak, melyekhez a szerző külön-külön is kimagasló zenét komponált anélkül, hogy a túlzott önismétlés hibájába esett volna. Ennek jutalmaként, a trilógia lezárásával begyűjthette második Oscar-díját is.
Szabó Csaba
2005.09.02.