Tom Hanksről kevesen tudják, hogy színészi munkáin túl már többször rendezett is. Ilyen volt három éve a Larry Crowne, amelyben Julia Roberts mellett szerepelt, első alkalommal pedig – néhány jelentéktelen televíziós munkát követően – 1996-ban bukkant fel direktorként: a Nyomul a banda című alkotást íróként is jegyzi. A hatvanas években játszódó sztoriban egy négytagú banda, a The Wonders próbálgatja szárnyait, ám csak az új dobos, Guy (Tom Everett Scott) érkezésével nyílik esélyük arra, hogy kiemelkedjenek a többi amatőr zenekarocska közül. Amikor egy átlagosnak ígérkező, nem sokakat érdeklő fellépésükön az ütemet megadó Guy váratlanul gyorsabban kezdi el dobolni az "egy a sok közül" jellegű balladát, és így a többi tag is e tempóban kénytelen csatlakozni hozzá, mindenki meglepetésére az unalmas romantikázás helyett egy lendületes rock 'n' roll darab születik meg, amely hamar meghódítja a táncparketten lézengőket. A fiúk szerencséjére felfigyel rájuk egy menedzser is, aki útnak indítja a csapatot, míg végül egy nagy nevű lemezkiadó cég munkatársa (Hanks) veszi pártfogásába őket. Első dalukból hamar slágerlistás éllovas válik, helyezése hétről hétre jobb lesz, a siker így megállíthatatlan, és rövidesen a kiadó legnagyobb sztárjai mellé csatlakoznak egy országjáró turné során. De a váratlan sikertől megmámorosodó, a sikoltozó rajongó lányok tömegéből rendszeresen kimenekített srácok közül nem mindenki bírja a felhajtás mellé társuló feszültséget. Egyikük már inkább közelgő katonai szolgálatára koncentrál, a másikat nőügyei őrlik fel, az ár tetőzéseként pedig beugró is kerül a csapatba, a The Wonders tagjai végül azzal szembesülnek, hogy az őket körülvevő csillogás rövidesen talán végleg fényét veszíti.


Az író-rendező Amerika egy letűnt korszakába visz el bennünket, amikor még nem termelődött naponta zenekarok garmadája, egy-egy sláger rádiós lejátszása és toplistás menetelése így komoly eseményszámba ment, a zenei irányt pedig főleg a The Beatles határozta meg. A Nyomul a banda egy, a gombafejűekből állóhoz hasonlatos, ám fiktív zenekar felemelkedésének és hamar bekövetkező bukásának állít emléket. Hanks filmjén érződik, hogy személyes ügy lehetett számára, és nem csupán azért ült a direktori székbe, hogy kipipálhasson egy tételt a bakancslistájáról. Alkotása nem vígjáték, bár a nem tolakodó humor végig jelen van: a dobos például azért tolja végig napszemüvegben a koncerteket, mert azt az instrukciót kapja, hogy "ti helyes kölykök vagytok, te meg inkább vedd fel ezt". Ugyanakkor komoly drámaként sem határozható meg a műfaj; ez inkább egy egyszerű nyomvonalon haladó, ártatlan és jólesően kiszámítható történetű, ám annál kellemesebb, zenés alkotás. Bármennyire is spoilernek tűnik a fenti információ a bukásról, mindez bele van kódolva a történetbe, nem éri váratlanul a nézőt. A gonosz – vagy a fiúkat önös célból hátráltató – szereplők hiánya következtében szükség volt valami konfliktusra, a hétköznapi közegükből ezrek elé kirángatott dalnokok így saját maguk végzik el lelki amortizációjukat. Színészi fronton olyan, már akkor is ismert, esetleg később azzá váló nevek bukkannak fel kisebb-nagyobb vagy cameo szerepekben, mint Steve Zahn, Liv Tyler, Giovanni Ribisi, Charlize Theron, Bryan Cranston, Kevin Pollak, Chris Isaac, Jonathan Demme rendező, Hanks pedig egy fontos mellékszerepet osztott magára. A Nyomul a banda pontosan olyan, mint hogyha egy időben készült volna a Grease-szel, így nyugodtan nézzük el neki messze nem túlbonyolított cselekményét, ehhez pedig a kiváló zenei anyag is hozzájárul.

Noha Tom Hanks közvetlenül a Nyomul a banda előtt az Apollo 13-at, illetve a Forrest Gumpot forgatta, nem James Hornerre vagy Alan Silvestrire esett a választása a zeneszerzői posztra, hanem arra a Howard Shore-ra, akivel a fentieket közvetlenül megelőző Philadelphia – Az érinthetetlen kapcsán volt módja együtt dolgozni (mellesleg a fent említett Demme rendezte), de már jóval korábban, az 1988-as Segítség, felnőttem! idején keresztezték egymást útjaik. Shore munkája sajnos nem kapott helyet a kiadványon, ami bizonyos szempontból érthető, hiszen alaposan kilógott volna a többi track közül, ám egyben sajnálatos is. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a dalok közt majdnem végig elveszik a score – már ha van egyáltalán. Azonban a záró, bárbéli búcsúzkodással indító jelenetsorral kezdődően egy kiemelkedően szép és emlékezetes, tízperces darabot hallhatunk (akkoriban például James Newton Howard jegyzett hasonlóan dallamcentrikus, érzelmes szerzeményeket), melynek a soundtrackről történő lehagyását nyugodtan tekinthetjük főbenjáró bűnnek. Az instrumentális mű elnyerte a chicagói filmkritikusok tetszését is, akik az általuk kiosztott díjra jelölték a szerzőt érte. Azért remélhetőleg nem keverték össze a score-t a dalokkal, hiszen abszolút utóbbiak a dominánsak a mozi zenei anyagában.


Ilyen esetekben mindig megemlítem, hogy mennyire ritka, amikor honlapunkon betétdalos albumokat elemzünk, s hogy rendszerint csak akkor tesszük, ha a soundtrack valami pluszt nyújt egy szimpla válogatáshoz képest. Most pontosan erről van szó. A szójátékos The Oneders (ejtsd: vándörsz) névről a sok "onidörszözést" követően az egyértelmű The Wondersre váltó formáció rövid fennállásának bemutatásához szükség volt egy új, ütős slágerre, a number one hitre, emellett további számokra is a repertoárhoz. A több különféle szerző – akik közt Hankset is ott találjuk – jegyezte felvételek közül a prímet természetesen a címadó viszi. Kreátorával, Adam Schlesingerrel szemben az volt az elvárás, hogy kifejezetten beatleses hangzású kompozíciót írjon, amivel akkora sikert aratott, hogy a "That Thing You Do!"-ért Oscar- és Golden Globe-jelölést egyaránt kapott, és nem is véletlenül, hiszen valóban slágerlistákon a helye. A filmben sikerült az említett dallal, azaz a The Wonders legnagyobb sikerével (melyet a többihez hasonlóan nem a színészek, hanem hivatásos zenészek adnak elő) annyira egyensúlyozni, hogy a gyakori feltűnés ellenére sem válik unalmassá. Ez köszönhető annak is, hogy jól egészítik ki a további, a korszakot egytől egyig hitelesen prezentáló számok, hiszen a The Beatlesen kívül felidéződik például Buddy Holly, Elvis Presley vagy a The Shadows gitárzenekar szellemisége is, és tulajdonképpen bármelyik másik lehetett volna a címadó nóta.


A The Wonders-darabok mellett felbukkannak olyan, a régi táncdal-, egy szám erejéig pedig jazzfesztiválokra illő nóták is, amelyeket a moziban feltűnő, szintén fiktív előadók és zenekarok adnak elő – épp emiatt érzem feleslegesnek, hogy bármelyiket is előadó szerint kiemeljem. Egy igazán hangulatos, kifejezetten ide írt és gondosan összeállított válogatásalbummal van tehát dolgunk, melyről ugyan lemaradt Howard Shore kiváló szerzeménye, ennek ellenére nyugodtan ajánlható mindenkinek, aki szeretne visszaugrani az ötvenes-hatvanas évek Amerikájának zenei univerzumába, s ezt nem John Travolta és Olivia Newton-John társaságában tenné sokadjára is.