Stephenie Meyer 2005-ben megjelent Alkonyat című könyvének romantikus, gimis, vámpíros sztorija tinilányok millióit varázsolta el, ám a később négyrészes sorozattá bővült Twilight-sagának legalább annyi ellenzője akadt, mint ahány kedvelője. Az első regény sikerességét mi sem jelzi jobban, hogy a hasonló stílusú bő felhozatalból rövid idő alatt kitűnt, a New York Times mérvadó bestsellerlistáján például a megjelenés után egy hónapon belül az ötödik helyre kapaszkodott fel, pár hétre rá pedig már az első helyet is megszerezte. A sötét romantikáját ekkor még a kritikusok is dicsérgették, a népszerűség pedig oda vezetett, hogy rövid időn belül 37 nyelvre is lefordították a művet. A könyv iránti rajongás és a busás bevételek további három folytatás megírására ösztönözték az írónőt, akit a filmes adaptációról sem kellett sokáig győzködni. Az tény, hogy Meyer épkézláb univerzumot rakott össze vámpírokból, vérfarkasokból és különböző legendákból, ráadásul mindezt egy olyan miliőbe rakta, mely alapból garantálta is a sikert a megcélzott korosztályban. Bár a regények irodalmi rangja megkérdőjelezhető, ám az biztos, hogy sok fiatalt vezetett rá az olvasás örömére, és ez a tett, bárhogy is nézzük, elismerendő. A regényfolyam számos díjat nyert, többek között 2008-ban a negyedik könyv, a Hajnalhasadás a British Book Awardson "Az év gyerekkönyve" díját kapta meg, 2009-ben pedig a sorozat egésze részesült a Kids' Choice Awardson a "Kedvenc könyv"-díjban.

A történetben az álmos, ködös amerikai kisvárosba költöző középiskolás korú Isabella Swan (Kristen Stewart) beleszeret a titokzatos Cullen család 17 éves tagjába, Edwardba (Robert Pattinson). A fiú igen különösen viselkedik, nemkülönben a testvérei, ez pedig még inkább felkelti az új világba csöppent lány érdeklődését. Kettejük között lassan egy mindent elsöprő szerelem lángol fel, noha Edwardról hamarosan kiderül, hogy közel száz éves, és nem mellesleg vámpír. Azonban családjával együtt csak állati vérrel táplálkozik, így Bellának nincs félnivalója, ám a lányra rákattanó vándorló vámpírtrió, később pedig az ősi volturik azért okoznak még bonyodalmat kettejük és családjuk életében. A bimbózó szerelembe hamarosan bekavar Bella gyerekkori barátja, Jacob (Taylor Lautner), aki nem mellesleg szintén nem ember, hanem a környéken élő farkassá változó indián törzs egyik tagja. Ez a hármas szerelem, a se veled, se nélküled szituáció vonul végig a negyedik részig, ahol aztán Edward és Bella mint fiatal házasok bukkannak már fel, sőt a lányról az is hamarosan kiderül, hogy anyai örömök elé néz. A történet zárására Meyer egy nagy összecsapást is kieszelt, melyben az elmaradhatatlan happy end is garantált.

A bizarr szerelmi háromszög óriási népszerűsége sokak számára megmagyarázhatatlan, hiszen a történet a tizenkettő egy tucat kategóriába sorolható, és a fura love story köré kerített misztikum is inkább illik gyermekmesébe, sem mint egy blockbuster mozihoz. Az viszont megkérdőjelezhetetlen, hogy Meyer valamit nagyon eltalált, hiszen felépített sajátos világának és koncepciójának sikerén felbuzdulva, írók tucatjai kreáltak hasonló, rózsaszín cukormázzal leöntött sötét álomvilágot mitikus lényekkel, vámpírokkal, szerelmekkel és lányregényes fordulatokkal. Manapság már a könyvesboltokban külön szekciót töltenek meg az Alkonyat-szerű regények, melyek egyik elengedhetetlen kelléke az eredetire hajazó, fekete alapon színes tárgyat ábrázoló borító. A filmeket tekintve pedig kijelenthető, a XXI. század talán legnagyobb mozis rejtélyének nevezhetjük, hogy miként vált minden idők egyik legsikeresebb filmes szériájává Bella és Edward, no meg persze Jacob szerelmi háromszöge. A Summit Entertainment 2008-tól 2012-ig évente "örvendeztetett" meg minket a négy Alkonyat-könyv adaptációjával, s ugyan a színvonal erősen romlott, ám a bevétel ezzel ellentétben fordított arányban nőtt, így az utolsó rész pedig már több mint 820 millió dollárt keresett, és persze az előzmények sem panaszkodhatnak ezen a téren.



Alkonyat (2008)
Twilight


zene: Carter Burwell


Az első rész esetében a stábot, igazi lányos filmhez méltóan, az átlagostól lényegesen több női alkotó alkotta. A rendező Catherine Hardwicke volt, aki olyan tinifilmeket vezényelt már le, mint a Tizenhárom vagy a Dogtown urai, de A születés is az ő nevéhez fűződik. Melissa Rosenberg (ő jegyzi a Dexter több epizódjának sztoriját) felelt a forgatókönyvért, de a vágó is hölgy volt, valamint a látványért felelős posztokon is rengeteg női alkotó serénykedett. A film gyakorlatilag csak a fiatal lányokat célozta meg, ez alapján pedig jó ötlet volt a romantikusabb vénával valószínűleg jobban megáldott női alkotók tömege. Azonban nemcsak csók és könny van a filmben, hanem kissé mozgalmasabb akciójelenetek is, amelyek a Smallville-hez szokott lányoknak még talán izgalmasnak is tűnnek, de férfi szemmel ezek igen lagymatag részei a mozinak. A történet misztikus vonala sem kapott igazán erős kidolgozást, noha a sztori lényege (a szerelem mellett) pont ez lenne. Ami feltétlenül szükséges a látottak megértéséhez, az elhangzik, de az ilyen alkotásoknál általában oly fontos kiegészítő információkat nem kapjuk meg. A zeneszerző posztjára Carter Burwell lett kiszemelve, aki nem volt rossz választás, hiszen egy tapasztalt komponistáról van szó, aki számos stílusban bizonyított már, jóllehet egyéni látásmódja és különcsége miatt nem tartozik az élvonalba. Az Alkonyatot, bár alapjában véve egy romantikus film, azonban átszövi egy erős (de nem kidolgozott) misztikus szál, és vegyül bele még egy minimális akció is. Ebből kifolyólag a score-tól is változatosságot várnánk, amit ellenben nem igazán kapunk meg, mivel mindössze két, nagyjából elkülöníthető stílust tartalmaz. Az egyik a romantikus filmek zenéit idéző, mely jóval értékesebb, mint a másik, sötétebb és komorabb motívumokból felépülő rész. Burwell sajátossága a különleges hangulatok kreálása, mely ebben a zenében is jól érezhető, most az egyik legnagyobb negatívumot rejti. A zene kettőssége sokszor egy tételen belül is fellelhető, a szerző koncepciója - mely leginkább csak a negyedik és az ötödik részben működött igazán - ezzel az volt, hogy a vámpírokat hideg elektromos gitárhangokkal, míg a farkasokat népi hangszerekkel, ütősökkel jeleníti meg, így elkülönítve a két csoportot zeneileg is egymástól. Ám itt sajnos ez a koncepció még nem igazán működött. Az album egy része a hatvanas és hetvenes évek rockbandáinak (Pink Floyd, Led Zeppelin), a pszichedelikus rockzene vonalán mozgó kísérletezgetős műveire emlékeztet, ami lehetne pozitívum is, azonban itt legtöbbször nem az. A gitárok hangzásvilágáért egyébként a hangszer egyik mestere, David Torn volt a felelős.





Alkonyat: Újhold (2009)
The Twilight Saga: New Moon


zene: Alexandre Desplat


A második filmmel egyértelművé vált, hogy a romantikus szál lesz a széria legfontosabb mozgatórugója, így ennek lett alárendelve minden egyéb összetevő. Míg az első mozit akár a férfiközönség is nagyjából végig tudja ülni, addig a folytatásokat már az érettebb korú nők sem valószínű, hogy élvezetesnek tartják. Persze valahol az is fura, hogy a készítők miért vélték úgy, hogy a tinilányok jelentette célcsoport nemigen igényli az érzelmi, pláne az értelmi racionalitást. Az első rész esetében voltak olyan kritikák, melyek arról szóltak, hogy a rendező, Catherine Hardwicke majdnem megbuktatta a regényfolyam bemutatkozó filmjét. Látva a második részt, azt kell mondanom, Hardwicke nemhogy a bukás közelében nem járt, hanem kisebb csodát tett, mivel az Alkonyat: Újholddal bebizonyosodott, hogy ez az egész Twilight-világ úgy, ahogy van nem filmre való, legalábbis így nem. Az pedig, hogy a borzalmas minőség ellenére mégis busásan megtérült az összes fejezet, tulajdonképpen csak a csodának, pontosabban a begőzölt tinilányok hadának volt köszönhető. Az Alkonyat: Újhold a történet adta lehetőségek keretei között tisztességesen meg van rendezve, így a direktornak, Chris Weitznek nem róható fel a minőség, bár a vágónak hagyni kellett volna, hogy szabadabban csattogtassa az ollóját. A rendező állandó zeneszerzőjévé előlépő Alexandre Desplat lett a második rész komponistája, aki igen jó választásnak bizonyult. A szerző egy összetett, sok, elsőre nem is hallható apróságot rejtő muzsikát álmodott meg, a részletek felfedezéséhez pedig idő és sokszori meghallgatás, valamint a film ismerete szükséges. Desplat nem használta Carter Burwell az első részhez kidolgozott főtémáját, ehelyett írt egy újat, illetve emellé még további kiegészítő témákat is komponált. Továbbá elvetette Burwell rockos, modernebb stílusát is, mindezzel pedig a kemény rajongók nemtetszését is kiváltotta. Mivel a második rész lényegét inkább a szerelem és a szeretett ember iránti vágyódás jellemzi, ezért a score is jóval romantikusabb hangvételt igényelt Burwell rideg elképzelésénél. Desplat elegáns nagyzenekari kompozíciókat álmodott meg, mindezt pedig még saját stíluselemeivel is fűszerezte, így néhol minimalista megoldásokat, néhol oszcilláló basszusokat hallunk. A főtéma idővel valószínűleg egy igazi klasszikusnak fog számítani, hiszen a romantikus motívum könnyen megjegyezhető, dúdolható, magával ragadó, ha kell, lendületes, ha kell, bensőséges, megható hangvételű. Mivel a történetben vérfarkasok és vámpírok a főszereplők, ebből kifolyólag horrorisztikus szcénák is helyet kaptak a filmben. Ugyanakkor az ezen jelenetekhez született kompozíciók lényegesen ijesztőbbek, mint maguk a képek, és ez egyfelől dicséret Desplat-nak, másfelől súlyos kritika a filmnek.





Alkonyat: Napfogyatkozás (2010) 
The Twilight Saga: Eclipse


zene: Howard Shore


Stephenie Meyer vámpíros, vérfarkasos, tinilányok seregeit moziba vonzó sikerreceptjének harmadik része sem ígér mást, mint az előző kettő, vagyis sírást, könnyeket és érzelmi túlcsordulást. Az anyagi bevételek, az igen behatárolt nézői kör ellenére, kimagaslóak voltak, olyannyira, hogy a harmadik epizód közel hétszázmillió dollárt gyűjtött össze a világ filmszínházaiban. A bevételek növekedésével szemben azonban sajnos a minőség fordított arányban csökkent. A szériánál a rendezők rotációja mellett döntött a stúdió, így a harmadik részhez a Cukorfalat és A sötétség 30 napja direktora, David Slade érkezett. Az Alkonyat-filmek viszont érthető módon nem teszik lehetővé a rendezőknek azt, hogy egyéniségüket előhozzák, így a harmadik fejezet eleve nem tudott sem jobb, sem rosszabb lenni az előző kettőnél. A rendezőváltások mellett a zeneszerzők is rendre cserélődtek. Az első részhez Carter Burwell komponált, őt Alexandre Desplat követte, majd a harmadik epizódhoz Howard Shore lett szerződtetve, bár egy időben Thomas Newman neve is felmerült. Ennek a fajta zeneszerző-csereberének igazából nehezen érteni az okát, hiszen így az egyes karakterekhez íródott témák folyamatosan változnak, tehát a széria alatt dallamilag állandóság nem fedezhető fel. Shore ötvözte a két előd zenéjét, így elektromos gitárral és erős dobszekcióval megtámogatott, ugyanakkor két, zongorán előadott, csodás szerelmi témával rendelkező score-t komponált. A modernebb, poposabb-rockosabb hangzást a rajongók miatt kellett továbbvinni, míg a történet drámai, love story jellegéhez a romantikus megszólalású muzsika illett. A mozgalmasabb részeknél a szimfonikusok mellett a különböző dobok, az elektromos gitár és a szintetizátor jelenik meg, amikor pedig szerelem van a vásznon, akkor sokkal inkább a klasszikus zenei hangzást vette elő, igaz, utóbbit a történet adta lehetőségek miatt kissé kevesebbszer, így a Napfogyatkozás aláfestése inkább Burwell score-jával rokonítható. Shore szerelmi témája Bella karakteréhez kötődik, ami követi Desplat koncepcióját, így a dallamot főként zongorán előadva halljuk, és bár így a legmeghatóbb, de más hangszeren megszólaltatott verziója is élvezetes. E téma Bella és Edward szerelmét hivatott megjeleníteni, míg ellentéte, a Bella és Jacob kapcsolatához íródott motívum az aláfestés másik fontos témája, mely gyakrabban is bukkan fel, mint az előző. Howard Shore azzal, hogy egyesítette Burwell és Desplat zenei elképzelését, megtalálta az Alkonyathoz illő legmegfelelőbb muzsikát, és ezáltal egy új irányt jelölt ki a széria zenei aláfestésében.





Alkonyat: Hajnalhasadás – 1. rész (2011)
The Twilight Saga: Breaking Dawn – Part 1


zene: Carter Burwell


Hiába szerződtettek egy jó direktort Bill Condon (Kinsey – Mindenki másképp csinálja, Dreamgirls) személyében, ezt a sztorit ilyen formában képtelenség volt úgy megrendezni, hogy a végeredmény élvezetes, netalán értékes legyen. Mindennek az okát pedig egészen egyszerűen a gyártó stúdió pénzéhességében lehet megtalálni, ugyanis az Alkonyat-széria befejező regényét, a Hajnalhasadást a minél nagyobb bevétel elérése érdekében két részre szedték – a hivatalos indok persze az volt, hogy túl sok minden történik a könyvben. A regénydarabolás nem új dolog Hollywoodban, hiszen a Harry Potter-sorozat utolsó kötetével is így jártak el, de A hobbit is jó példaként hozható fel. Azonban míg eme két műnél indokolt volt a felosztás, hiszen van bennük tartalom bőven, addig a Hajnalhasadásban egyszerűen nincs két filmre elegendő alapanyag, de mivel a széria kiváló fejőstehén, így megfelezték. Azonban nem az történt, hogy két rövidke alkotást kapunk, ugyanis itt látunk és hallunk minden olyan részt a regényből, amelyeknek egyébként semmi keresnivalójuk nem lenne egy normális, jól átgondolt forgatókönyvvel rendelkező filmben. Az egész mozi egyetlen értékelhető eleme a score, ami Carter Burwell nevéhez fűződik. A szerző az első rész zenéjét jegyezte, és rögtön egy olyan témával járult hozzá, amelyről az Alkonyat-fanok máig szuperlatívuszokban nyilatkoznak. A "Bella's Lullaby"-t a rajongók hiányolták is a második részből, noha annak zeneszerzője, Alexandre Desplat egy nem kevésbé szép szerelmi témával szolgált. Miután kiderült a direktor személye, már sokan egyértelműnek vették, hogy a negyedik Alkonyat-mozihoz visszatér Burwell, hiszen Condon állandó zeneszerzőjének számít. Az első rész score-jának legnagyobb hibája az volt, hogy csupán két elkülöníthető stílust tartalmazott, holott a mozi ennél többet is elbírt volna. Az egyik a romantikus filmek zenéit idézte, a másik pedig sötétebb és komorabb motívumokból épült fel, mindez pedig kissé unalmassá, fantáziátlanná tette a művet. Ráadásul Burwell sajátos, különleges hangulati megoldásai épp annyi pozitívumot, mint negatívumot jelentettek, így a Alkonyathoz írt muzsikája inkább csak egy közepes alkotás volt. 





Alkonyat: Hajnalhasadás – 2. rész (2012)
The Twilight Saga: Breaking Dawn – Part 2


zene: Carter Burwell


Az utolsó, filmként két részre bontott regény megfilmesítését hiába bízták egy igen elismert direktorra, Bill Condon sem volt képes a csodára, főként a negyedik regény erőltetett kettészelése miatt, így a Hajnalhasadás – 1. rész a széria leggyengébb darabja lett, ezért tehát a befejezésre volt mit kiküszöbölni. A Hajnalhasadás cselekménye ugyan két elkülönülő egységre volt bontható, de a könyv első felében szinte semmi érdemleges nem történik, tartalmas eseménysor híján így csak dialógusok, érzelgősség és csöpögős romantika maradt, ami finoman szólva is nézőpróbálóra sikerült. A regény második fele azonban mozgalmasabb részeket tartalmaz, így a mozi is lényegesen vállalhatóbbra sikerült. A zárás jóval nézhetőbb lett, persze a felesleges érzelgősséget szériafelszerelésként most is megkapjuk. Ám hiába elviselhetőbb a film elődeinél, tizenkét Aranymálna-jelölést így is kiérdemelt, sőt ebből nyolcat meg is nyert – köztük a legrosszabb alkotásét is. Ám ezek inkább a saga egészének szólhattak, mert az ötödik rész ezt a mértékű negatív felhangot már nem igazán érdemelte meg. A zeneszerzői poszton természetesen Carter Burwell maradt. A Hajnalhasadás – 1. rész esetében a komponista visszanyúlt a nyitó epizód zenei világához, azonban érezhetően finomított is rajta. Már abban is visszafogottabban kezelte az elektromos gitárt és az elektronikus megoldásokat, ám a záró részre az első film muzsikáját még domináló pszichedelikus rockzenét idéző elemek már szinte teljesen eltűntek. A szimfonikusok jelenléte még erősebb lett, a melléjük hangsúlyosan belépő kórussal pedig egyértelműen egy új szintre emelkedett Burwell Twilight-zenei világa. A szerzőt jellemző egyedi hangzásvilág és a különleges hangszerek alkalmazása jelen esetben sem lett hanyagolva, ami ismét jót tett az összhatás szempontjából. Míg a negyedik részben a romantikáé volt a főszerep, addig itt a feszültebb momentumok és az akció dominál, s bár Burwell kifejezetten nem az a szerző, aki a korábbiakban számtalan mozgalmas filmzenét írt volna, azonban ez a járatlanság egyáltalán nem érződik. Sőt esetében a fura ritmusok, a sajátosan értelmezett harmónia és az egyedi látásvilágú dallamok számítottak mindig is a legfontosabb szerzői jegynek, ezért is megsüvegelendő, hogy képes volt ezen felülemelkedni, ráadásul úgy, hogy a score ettől még a burwelles hangulaton belül maradt. A CD-t és a filmet nyitó Twilight Overture pedig egy tökéletes nyitány, egyszerűen beszippantja a hallgatót az Alkonyat zenei univerzumába azzal, hogy több fontos régi témát is felelevenít. Így hallhatjuk az első részben alkalmazott szoftrockos elemeket, de ami talán fontosabb, hogy egy nagyszerű ötletként Desplat és Shore főtémái is visszaköszönnek, így kétségtelenül igen hatásos a belépő.

Gregus Péter
2013.09.08.