A remekül sikerült Hetedik után David Fincherre ráaggatták "az új Hitchcock" jelzőt, igaz, ugyanezt mondták később M. Night Shyamalanra is. Mára beláthatjuk, hogy egyikőjük se lett a thriller mai filmes helytartója, noha műveik többsége azért továbbra is ebből a műfajból kerül ki. Fincher ötödik rendezése volt a Pánikszoba, mely három évvel élete talán főművének is nevezhető alkotása, a Harcosok klubja után került a mozikba. Azonban a pánikszobában rekedő anya és lánya története korántsem váltott ki akkora lelkesedést a nézőkből, mint a rendező korábbi filmjei, ráadásul máig Fincher leggyengébbének tartják. Mindazonáltal szerintem, ha a direktor valamelyik filmje méltó arra, hogy Hitchcock örökségéhez mérjék, akkor az pont a Pánikszoba. Ebben ugyanis minden megvan, ami a legjobb Hitchcock-filmek jellemzője, vagyis zárt, elszigetelt hely, kevés szereplő, feszült légkör, egyedi alapszituáció, az izgalom fokozatos adagolása és elsőrangú atmoszféra.


A történet szerint a frissen elvált anya és lánya egy elegáns negyedben vásárolt egy hatalmas házat, akkorát, amekkorára igazából nincs szükségük, de mivel megtehették, így megvették. Épp csak hogy beköltöztek a házba, a legelső éjjel máris betörnek hozzájuk. A rablók ugyanis úgy tudják, hogy a lakás még üres, így arra számítanak, hogy könnyen ki tudják hozni a ház pánikszobájában lévő széf tartalmát. Azonban az anya észreveszi őket, így fogja a cukorbeteg lányát, és magukra zárja a pánikszoba ajtaját. Ezt követően valódi macska-egér játék veszi kezdetét, mivel a rablóknak az kell, ami a feltörhetetlen, páncélozott helyiségben van, a bent rekedtek pedig egyrészt ki akarnak jutni, másrészt a lányon hamarosan a betegségéből fakadó rohamok jelentkeznek, így a kint maradt gyógyszert szeretnék megkapni.

Az ügyesen adagolt feszültség egy pillanatra sem hagyja lankadni a nézőt, annak ellenére sem, hogy maga a történet elsőre nem tűnik egy mozgalmas szituációnak. Bár a főszerepre Nicole Kidman volt kiszemelve, viszont nem sokkal a forgatás előtt egy baleset miatt ki kellett szállnia a projektből. Azonban nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a helyére érkező Jodie Fosterrel jobban jártunk, hiszen a mindenre elszánt anya figuráját nagyon jól formálta meg. Lánya szerepében pedig az a Kristen Stewart látható, aki mostanában az Alkonyat-széria Bellájaként igencsak felkapottnak számít, a Pánikszobában azonban eléggé felismerhetetlen, hiszen a forgatás alatt még csak 11 éves lány külsejét valamilyen okból kifolyólag úgy alakították, hogy végül egy nyeszlett 15 éves fiúra hasonlított.


A horror- és thrillerzenék esetében manapság sok komponista a már jól bevált elektronikus megoldásokhoz szokott nyúlni a feszültségkeltéshez, és előregyártott panelek segítségével állítják elő azt a zenei atmoszférát, mely a nézőből a kellő borzongást kiváltja. A zenekar használatának mellőzéséért igazából nagy szemrehányást nem is lehet nekik tenni, hiszen egy mai kor követelményeinek megfelelni akaró film esetében nem is biztos, hogy minderre a szimfonikusok a legjobb módszer. Ráadásul az efféle elektronikus megoldások sokkal jobban variálhatók, és számos esetben jobban kiszolgálják a jelen kor igényeit. Shore azonban azon kevés zeneszerző egyike, aki képes a nagyzenekarral is eljátszatni olyan megoldásokat, amik ugyan megtartják az elektronikus zenék pozitívumait, de mindemellett az élőzene varázsával többet hozzá is tesznek a score-hoz. A Pánikszoba aláfestése minderre tökéletes példa, hiszen nagyrészt csak arra szolgál, hogy a cselekményben rejlő feszültséget fokozza, azonban egy számítógéppel kreált muzsikánál a nagyzenekar érezhetően többet tudott hozzáadni a filmhez. Kicsit hasonlít ez az alkotás a modern, kísérletezgető zeneszerzők műveire, akik a klasszikus zenei felfogást elvetve, valami mást, az addigiaktól eltérőt próbáltak kihozni a hangszerekből. Viszont az imént említettektől a Pánikszoba score-ja jelentősen különbözik is, hiszen ugyanolyan távol áll a dallamoktól és a harmóniáktól, mint a kakofóniától és a disszonáns hangoktól. Mondhatnám azt is, hogy egyszerű szimfonikus zenei atmoszféra, a nagyzenekarból előcsalt kísérletezgetős kompozíciók hallgatóbarát változata.


Shore-t A Gyűrűk Ura-trilógia után néha jogosan, néha nem jogosan érte az a vád, hogy képtelen elszakadni Középföldétől, azonban ebben A Gyűrű Szövetsége után pár hónappal felvett zenéjében nyoma sincs Frodóéknak, ez ugyanis A sejt és A bárányok hallgatnak Howard Shore-ja, az, aki David Cronenberg filmjeihez hátborzongatóan sötét zenéket szerzett. Itt végig a feszültségé, a komor hangulaté a főszerep, és hogy ezt tökéletesen megvalósítsa, a teljes zenekart bevetette a szerző, egyedül a trombitásoknak nem szánt szerepet. Az albumot hallgatva azonban nem igazán tűnik fel, hogy mindebben nyolcvan zenész működött közre. Noha Fincher és Shore már túl volt két közös munkán, azonban nem sok hiányzott ahhoz, hogy a Pánikszoba alá ne a kanadai komponista szolgáltassa a muzsikát. A szerző ugyanis annyira el volt foglalva a nagy trilógiával, hogy alig látszott ki a munkából, azonban az első rész után egy kis pihenőt akart magának, amihez egy könnyebb kis filmet szeretett volna. A könnyed kis zene helyett, azonban életművének egyik legsötétebb darabját írta meg.

A score tehát tökéletesen idomul a filmhez. A főcím alatt hallható tétel ("Main Title") még egy karakteres dallammal is szolgál (ami néha-néha visszatér a későbbiekben is), noha ez nem egy Star Wars szintű főtémát jelent, de alaposan rögződik a mozihoz. A második track ("Caution - Flammable") már belecsap szerzője elképzelésének a közepébe. A vonósok lüktetése és morajlása, a különböző ütősök pokoli hangjai, a rézfúvósok bántóan különleges felcsattanásai jelzik, hogy a terror eluralkodott az üresnek vélt házban. Szinte minden tételre jellemzők a takarékon játszó vonósok hangjai, többnyire lassan csordogálva, csak mély hangokat produkálnak, erre jó példa a "Working Elevator". Néhány tétel már a horrorzenék határán mozog, hiszen a "Fourth Floor Hallway" vége akár Christopher Young életművébe is beférne – itt az alig hallható tompa hegedűdallam különösen jó pillanata a score-nak. A másik főbb hangszer a kürt, mely leginkább a "Castle Keep"-ben kap hangsúlyos szerepet, de a harsonások is fel-feltűnnek erőteljesebb szerepkörben. Említésre érdemes még, hogy nagyon halk és visszafogott módon, de némi elektronikus megoldás is vegyül az aláfestésbe ("What We Want Is in That Room"), illetve szintén nem hangsúlyos formában A sejtből megismert egzotikus ütősszekció hangjai is felbukkannak. A szerző elképzelésének egyik tökéletes megnyilvánulása a "Zone 19 Disabled", amelyben a zenekar által keltett hangulat, ha eddig nem tette volna, akkor itt már igazán gyomorszorító érzést vált ki a film nézőjéből.


Noha 2002-ben a Varése Sarabande még az érthetetlenül rövid, félórás játékidővel rendelkező kiadványainak korszakát élte, az album játékideje nem ezért lett ilyen kurta. A filmben sem hangzik el érdemben ennél több muzsika, mindennek a velejét a CD-re felkerült hanganyag pedig tökéletesen össze is foglalja. Noha a mű önmagában nem egy kellemes zenei élmény, de Shore munkája és elképzelése abszolút értékelendő, hiszen a Pánikszoba score-ja tudatosan lett ennyire taszító, s emiatt elég különlegesnek nevezhető alkotás.