Dr. Hannibal Lecter nevét hallva legtöbbünknek az üvegfal mögött álló kimért, úriemberként viselkedő pszichopata gyilkos és annak rideg, ám mégis egyfajta nyugalmat árasztó hangja jut eszünkbe. Általában ugyanezen kép jelenik meg akkor is, ha Anthony Hopkinst említjük, ami nem véletlen, hiszen a kannibált zseniálisan megformáló színész élete egyik legemlékezetesebb alakításával a kilencvenes évek elején szinte egyik pillanatról a másikra írta be magát a halhatatlan színészek könyvébe. A felejthetetlen karakter és történet Thomas Harristől, a jelenkor egyik legtitokzatosabb írójától származik. Az 1940-ben született alkotó magánéletéről szinte semmit sem tudni, ami nem is csoda, hiszen utolsó interjúját 38 évvel ezelőtt, 1976-ban adta, s hiába aratott nagy sikereket regényeivel, majd az azokból készült filmekkel, Harris nem kívánt kilépni az árnyékból. Jacksonban, Tennessee államban született, ám később Mississippibe költözött a családjával. A texasi Baylor Universityn szerzett angol szakos diplomát 1964-ben, s már ekkor újságíróként tevékenykedett. Ezt követően New Yorkba költözött, ahol az AP-nél helyezkedett el, s a rangos hírügynökségnél dolgozott egészen 1975-ig, amikor is megjelent első regénye, a Black Sunday. A könyvből 1977-ben John Frankenheimer egy filmadaptációt (Fekete vasárnap) is készített, amely mérsékelt sikert aratott. Harris ezt követően már az írásnak szentelte az életét, következő regénye, A vörös sárkány 1981-ben jelent meg. A világ itt találkozhatott először Hannibal Lecter, a kannibál sorozatgyilkos pszichiáter alakjával, illetve Will Graham, viselkedéskutató FBI-os karakterével. Harris részletes kutatásba kezdett, belemerült a sorozatgyilkosok világába, FBI-ügynökökkel beszélgetett, és felkereste a szervezet viselkedéskutató intézetét is a virginiai Quanticóban, mely települést valószínűleg sokan megjegyezték az elkészült filmekből. Tanulmányozta a profilalkotás módszerét, sőt belefolyt néhány FBI-vizsgálatba is. Ezeknek köszönhetően rettentő precíz képet tudott alkotni erről a világról, olyat, melyet korábban még nem ábrázoltak regényben. Az író a mű születése alatt tudta meg, hogy édesapja halálos beteg, így tizennyolc hónapon keresztül vele maradt egy vidéki kis házban, s itt dolgozta ki A vörös sárkány egyedi világát, karaktereit és a történetet. A regényt Harris apja emlékének szentelte. 

Az író a sikert követően egy újabb Hannibal-történetben gondolkodott, ám számára az írás nem ment egyszerűen, így a második Lecter-sztori csak 1988-ban került kiadásra. Stephen Kingtől tudjuk, hogy Harris számára a cselekmény kidolgozása valódi gyötrelem volt: a háttérmunkával jól elboldogult, ám ebből történetet csak nehezen tudott alkotni. A bárányok hallgatnak azonban ismét nagy siker lett, a kritikusok és az írótársak szuperlatívuszokban nyilatkoztak róla. Megnyerte a Bram Stoker-díjat, az Anthony Awardot, s számos további díjra is jelölt volt. A filmadaptáció elkészülte után Harris az USA egyik legismertebb kortárs írója lett, ám ő ezután sem kívánt a nyilvánosság elé lépni. Sőt az írást is hanyagolta, mivel több mint tíz évig nem jelent meg újabb alkotása. A bárányok hallgatnak azonban annyira sikeres mozi lett, hogy nem volt kérdéses a folytatás, ehhez azonban szükséges volt, hogy ezt Harris meg is írja. Végül 1999-ben jelent meg a harmadik Lecter-regény, a Hannibal, melyben ismét felbukkant Clarice Starling FBI-ügynök is. A könyv fogadtatása inkább pozitív volt, bár akadtak fanyalgó kritikák is, azonban a jelentősebb véleményalkotók ismét nem fukarkodtak a dicsérettel. Stephen King például azt találta mondani, hogy a Hannibal egyike korunk két legfélelmetesebb regényének, s a másik e rangsorban a nem kevésbé kultikus mű, Az ördögűző. Harris ezt követően sem akarta elengedni Lecter karakterét, s következő, és eddigi utolsó művét is a kannibál pszichiáternek szentelte. A 2006-ban megjelent Hannibal ébredése azonban nem a jelenben, hanem a múltban játszódik, Hannibal gyerekkorába, majd fiatal felnőtt korába tekinthetünk bele. Harris valójában nem kívánt már tovább foglalkozni a karakterrel, ám Hollywood közbeszólt. A Hannibal jogait birtokló Dino De Laurentiis azt mondta Harrisnek, ha nem írja meg az előzményt, akkor megíratja mással, mivel nem akarja elveszíteni a jól fizető franchise-t, ráadásul a közönség igényel egy újabb Lecter-mozit. Harris ekkor azt válaszolta, hogy nem hajlandó újabb regényt szentelni ennek a történetnek, ám Laurentiis ekkor nyomatékosította annak a lehetőségét, hogy más író fogja továbbgörgetni Hannibal történetét. Harris ekkor beadta a derekát, mivel motoszkált benne egy ötlet Hannibal fiatalkorát illetően. A regény ugyanakkor nem aratott olyan nagy sikert, mint az előzőek, bár negatívan sem fogadták éppen. Harris azóta nem jelentkezett egyetlen új művel sem, s a Hannibal ébredése nem túl kedvező fogadtatása után már nem is valószínű, hogy újabb fejezettel bővül a kannibál pszichiáter sagája.


Hannibal először 1986-ban tűnt fel a filmvásznon. A vörös sárkány megfilmesítési jogára Dino De Laurentiis csapott lett, s az ő vezényletével jött össze a regény első, mai szemmel nézve kevésbé sikerült feldolgozása, Az embervadász. Harris regényéből Michael Mann írta meg a forgatókönyvet, s a filmet is ő rendezte meg, és mint általában minden alkotásánál, így itt is éveket szentelt az elkészítésre. Az FBI-ügynök, Will Graham szerepére több színészt is kipróbáltak, így Richard Gere, Mel Gibson és Paul Newman is esélyes volt, ám Mann az Élni és meghalni Los Angelesben című moziban találta meg a számára ideális színészt, William Petersen személyében. A sorozatgyilkost, azaz a Fogtündért Tom Noonan alakította, akinek megjelenése valószínűleg sokak emlékében megmaradt a film megtekintése után. Hannibalnak e moziban is kiemelt szerepet szántak, az azonban, hogy ez nem jött össze, nem az őt megformáló Biran Cox hibája. E szerep kapcsán is több név merült fel, úgymint John Lithgow, Mandy Patinkin és Brian Dennehy, sőt még William Friedkin rendező is esélyes volt a szerepre, őket végül Cox a meghallgatásán nyújtott teljesítményével utasította maga mögé. A mozival kapcsolatos érdekesség, hogy a cím megváltoztatása mellett Hannibal Lecterből Hannibal Lektor lett. A vörös sárkány címet azért kívánták módosítani, mert tartottak attól, hogy sok néző karatés filmnek gondolja majd az alkotást, a kultikus név megváltoztatásának oka viszont még nem látott napvilágot. A film nagyjából követi a regény cselekményét. Egy pszichopata sorozatgyilkos a holdtölték alkalmával családokat mészárol le, s mivel áldozatain kivétel nélkül harapásnyomok találhatók, ezért a nyomozó hatóságok Fogtündérnek nevezik el. Az FBI egyik nyomozója Will Grahamet keresi fel, hogy segítsen az őrült gyilkos megtalálásában, a férfi ugyanis jártas a profilalkotásban, s kiválóan tud fejben egy gyilkos elméjébe bújni, ám ez igen megviseli őt. A Fogtündér utáni nyomozás során egy régi ismerőséhez, a szintén pszichopata expszichiáterhez, az elmegyógyintézetben kezelt Dr. Hannibal Lektorhoz is ellátogat, hogy annak segítségével kapja el a rettegett gyilkost.

Az embervadász keletkezési évéből adódik, hogy kevésbé neves pályatársainak nagy részéhez hasonlóan Mann választása is a szintipopos jellegű kompozíciókra esett. Ez egyrészt akkoriban jól megszokott zenei kifejezési forma volt az alacsonyabb költségvetésű filmek esetében, másrészt az elköltött összeget is mérsékelte, ha pusztán csak egy-két szintetizátor és dobgép szükségeltetett az előadáshoz, nem pedig egy soktagú szimfonikus zenekar. A direktor ma már megszokott ötlete, miszerint külön komponista mellett általában ugyanúgy felhasznál betétdalokat is, már ekkor jól láthatóan érvényesült, igaz, csak egy érdekes vargabetűt követően. Történt ugyanis, hogy Mann az általa készített Miami Vice-sorozathoz zenét produkáló The Reds nevű bandát szemelte ki a score megalkotására, akik közel félórányi zenét rögzítettek is New York-i és Los Angeles-i stúdiójukban, ám a direktor végül úgy döntött, hogy több kompozíciójukat inkább a Shriekback és Michel Rubini zenéjére cseréli le. Emellett más előadók művei is teret kaptak a filmben, így felhasználásra került egy Klaus Schulze- és egy Kitaro-darab is, továbbá a Red 7 banda "Heartbeat" című száma, az Iron Butterfly kultikus dala, az "In-A-Gadda-Da-Vida", s igen kiemelt szerep jutott a The Prime Movers "Strong as I Am" nótájának. A kiegészítő darabokat megíró Michel Rubinitől nem nagyon hallhattunk semmit sem jelentősebb filmben, mert inkább C-kategóriás körökben és tévéfilmeknél forgolódott, s Az embervadászhoz írt muzsikájával sem bizonyította, hogy neve nagyobb ismertségre lenne érdemes. A The Reds aláfestései a régi jó ambientes-naplementés tartományban mozognak, de a stílus pontosabb meghatározását valahol a német szférazenészek csapata, a Tangerine Dream környékén kell keresgélni. A Mann filmjeit jellemző egyedi, szokatlan zenei világ tehát itt is jelentkezett, ám ez a fajta new age-szerű megközelítés, mint oly sok egyéb ekkoriban készült mozi esetében, itt sem állta ki az idő próbáját. 


A bárányok hallgatnak egy némiképp sablonosnak mondható cél, egy sorozatgyilkos elfogása köré épül, s így látszólag nem sokban különbözik Harris első Hannibal-regényének történetétől. A felszín alatt azonban egy jóval összetettebb, becsapósabb, kidolgozottabb cselekmény zajlik, melyet nem véletlenül tartanak izgalmasabbnak az első részétől. Az 1988-ban megjelent regényből Jonathan Demme készített filmet, s Hannibal második mozis felbukkanása már jóval nagyobbat is szólt elődjénél. A könyv megfilmesítési jogára hamar, valójában már a megjelenés előtt lecsapott az azóta már becsődölt Orion Pictures, s igen korán megtalálni vélték a Hannibalt alakító színészt, vagyis Gene Hackmant, aki részben maga is birtokolta a regény megfilmesítési jogait. Sőt Hackman olyannyira belefolyt a munkálatokba, hogy egy ideig a rendezői posztot is ő töltötte be. Azonban olyan gázsit kért, amit a stúdió nem kívánt neki megadni. Az előkészületek másik nagy megoldandó feladata Hannibal Lecter nevének megszerzése volt, azt ugyanis Dino De Laurentiis, Az embervadász jogait birtokló producer tudhatta magáénak. Az igen jó szimattal rendelkező De Laurentiis végül ingyen adta át a Lecter név használatát, s az élet végül őt igazolta, hiszen a későbbi filmek gyártójaként A bárányok hallgatnak népszerűségét alaposan ki tudta aknázni. Ted Tally kapta a feladatot, hogy Harris nagyszerű regényéből forgatókönyvet készítsen. Hackman – aki színészi pályafutásának 2004-es befejezése óta íróként alkot – a forgatókönyv elkészítését is magára osztotta, s Tally csatlakozásakor már a szkript felénél járt. Azonban távozása után az új forgatókönyvíró teljesen szabad kezet kapott.

A mára már kultikusnak számító két főszerepre sem volt könnyű megtalálni a megfelelő színészeket. Clarice Starling megformálását Demme Michelle Pfeifferre bízta, ám a színésznőt feszélyezte a téma, túl durvának, betegesnek találta. Így került a képbe a frissen Oscar-díjas Jodie Foster, aki maga ajánlkozott a szerepre. A Lectert alakító színész kiválasztása azonban még ennél is nehezebbnek bizonyult. Demme első választása Sean Connery volt, aki viszont szintén kikosarazta a rendezőt. Őt olyan nevek követték, mint Derek Jacobi és Daniel Day-Lewis, ám végül a rendező megnézte Az elefántembert, s ebben rátalált az ideális színészre, Anthony Hopkinsra. A film, mint ismeretes, elképesztő siker lett, a közönség mellett a szakma is imádta. Ez lett az első horrornak mondott alkotás, mely a legjobb filmnek járó Oscart elnyerte, s a harmadik olyan mozi, mely az öt fő kategóriában (film, rendezés, forgatókönyv, férfi és női főszereplő) egyaránt megkapta az aranyszobrot.

A történetben ismét egy sorozatgyilkos utáni nyomozás áll a középpontban. Mindez akkor kezd el bonyolódni, amikor a nyomozás eredményessége érdekében az FBI kénytelen a pszichiátrián bezárva tartott kannibál hajlamú doktor segítségét kérni. Kihallgatásával Clarice Starlingot, a fiatal FBI-ügynököt bízzák meg, azonban Lecter nem adja olyan könnyen az információkat: kapcsolatuk lassacskán egyfajta adok-kapok játékba torkollik, ami szigorú szabályok keretében zajlik. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy derül fény a karakterek lelkivilágára, s kettejük párbeszédei már-már túlnyúlnak a gyilkos kézrekerítéséhez szükségeseken – ez az a szál, amely miatt a film kimagaslik a többi, hasonló jellegű alkotás közül.

A score megalkotását Howard Shore-ra bízták, akinek műve jóval inkább rétegzene, mint mondjuk a Star Wars, A Gyűrűk Ura vagy a Titanic aláfestése, mégis rengetegen ismerik, a soundtrack pedig számtalan rajongó polcán fellelhető. Shore (akivel Demme két évvel később a Philadelphia – Az érinthetetlen című drámán is együtt dolgozott) felkérése erre a thrillerre nem nevezhető túl nagy meglepetésnek, hiszen a nyolcvanas évek során több ilyen, s nemegyszer ennél durvább alkotáshoz (ez utóbbi esetben elég, ha David Cronenberggel való együttműködése bármelyik eredményét említjük példaként) is leszerződött már. Bár a produkció jellegéből adódóan a zenekari kitörések ezúttal lényegesen redukálódtak, Shore-nak a sötét tónussal mégis sikerült elérnie azt, hogy a film nélkül, csupán a korong hallgatása közben is összeszoruljon a gyomrunk, ám a muzsika a képekkel válik teljessé. "Az emberek azt szokták mondani nekem, hogy ez az egyik legrémisztőbb score, amit valaha hallottak, de ha tisztán zeneileg elemezzük, akkor ez nem is olyan rémisztő mű. Semmi olyasmi nincs benne, amiért az lenne, azonban ha a drámai elemeket és a bennük rejlő sötétséget kombináljuk Foster és Hopkins karakterével, valamint a gyilkos áldozatával, akkor valóban félelmetessé válik a zene" – világít rá a muzsika hatásosságának lényegére a szerző. Tény és való: ha nem ismernénk a filmet, az aláfestése kevésbé gyakorolna ránk nagyobb hatást, mint egy átlagos thriller vagy dráma zenéje. Ebből is kitűnik, hogy a képsorok és Shore műve akarva-akaratlanul is, de elválaszthatatlanok egymástól.

A Müncheni Szimfonikusok közreműködésével, 1990 augusztusában feljátszott score talán legismertebb része a kellemes dallamvezetésű, a főtémát bemutató főcímzene, amelyben a többnyire magas szólamú hegedűk játékát a különféle fafúvósok, bőgők és csellók hangjai változtatják szomorkássá. Ebben, a "Clarice"-ben (melynek az első másodperceiben felcsendülő fuvoladallam évekkel később a Hannibal bemutatója alatt volt újból hallható a mozikban), illetve a "Lambs Screaming"-ben elsősorban a Foster által megtestesített karakter zenei ábrázolását ismerhetjük meg, s ennek megfelelően a tételekből Starling félelme éppúgy kiérződik, mint múltjának egészen addig viselt lelki terhe. Hangszerelésüknek, valamint dallamvezetésüknek köszönhetően ezek a kompozíciók a film jelenetei mellett egy komolyzenei hangverseny elemeként éppúgy helytállnának, mint például Shore egy korábbi művének, A légy aláfestésének a nyitánya. Lecter és Starling elmegyógyintézetben folytatott beszélgetéseit már egy fokkal sötétebb tónussal ellátott tételek festik alá. Hallgatásuk során nem igazán lehet elkülöníteni az egyik vagy a másik szereplőt jellemző motívumokat, ugyanis Shore helyettük inkább a beszélgetések által kiváltott érzelmeket, illetve a helyszín ridegségét helyezi előtérbe. Az aláfestés legsötétebb tételei egyértelműen Lecterhez, valamint a keresett gyilkoshoz fűződnek. Lecter motívuma, és az ő brutális tettei alatt szóló tételek esetében már némi dallamvesztés, zaklatottság is felfedezhető, s mindez főként az eddig igencsak háttérbe szorult rézfúvósoknak és ütősöknek köszönhető. "Az olyan hangvételű zenéimben is előszeretettel használok elektronikus hangokat, mint a Két test egy léleké. Nem szeretem, ha valami túlságosan is precíz, szeretek a már felvett hanganyaggal egy kicsit játszani" – meséli Shore. A szerző azt is elárulta, hogy Demme filmjeihez mindig speciális zene illik, olyan, mely minden egyéb összetevővel, így a világítással, a jelmezekkel, a díszletekkel, a színészi játékkal egyaránt harmonizál, így az összes alkotórésztől egyszerre kapod az érzéseket. 


Harris harmadik Hannibal-regénye is kiáltott a megfilmesítés után. Tíz évvel az Oscar-díjas alakítás után, Ridley Scott rendező jóvoltából, Anthony Hopkins a Hannibalban ismét a pszichopata sorozatgyilkos szerepébe bújhatott. A bárányok hallgatnak folytatása gyakorlatilag elkerülhetetlen volt, ezt szinte az összes alkotó tudta, és Demme is sokat gondolkozott arról, miként lehet továbbvinni Hannibal történetét. Egy 1994-es interjújában kifejtette, hogy szerinte Hannibal valahol Európában élhet, Firenzében vagy Münchenben sétálgathat, és órásmesterek kirakatait nézegeti. S mivel Harris sem akarta elengedni kedvenc karakterét, így ő is hozzálátott a sztori továbbgöngyölítéséhez. A regény megjelenése előtt Demme sokáig a második rész rendezőjének tűnt, ő maga is pozitívan nyilatkozott a folytatás lehetőségéről. Ám a regény végül megrémisztette őt, sokkal kísértetiesebb, véresebb lett, mint várta, s bevallotta, hogy tart attól: nem lesz képes A bárányok hallgatnak sikerét megismételni. Így végül visszamondta a rendezés lehetőségét. A producer, Dino De Laurentiis ekkor azt mondta, ha meghalt a pápa, hát válassz egy új pápát, az új rendező pedig valóban nem kis név lett. Érdemes megemlékezni De Laurentiis és felesége, Martha De Laurentiis szerepéről is, hiszen az egész Hannibal-franchise legfontosabb figurái ők. Miután Az embervadász nem tetszett nekik, így Lecter jogait különösebb fenntartások nélkül adták át ingyen A bárányok hallgatnak készítőinek. Ám a kirobbanó siker után a veterán producer megérezte a nagy pénz lehetőségét, s alig várta, hogy Harris befejezze a regényt, melyet végül rekordösszegért, tízmillió dollárért vásárolt meg. 

A készülő projekt azonban Demme távozásával nehéz helyzetbe került. Ám De Laurentiis nem vacillált túl sokat, s a Máltán a Gladiátort forgató Ridley Scottot kereste meg először a regény ötletével. Scott viszont félreértette a megkeresést, ő ugyanis a Hannibal név alatt a történelmi alakra, a pun sereg vezérére gondolt, s közölte De Laurentiisszel, hogy pont most fejez be egy római kori eposzt, s nem kívánna újra egy ilyenben elmerülni. Végül tisztázták a dolgot, s Scott a kézirat elolvasása után már úgy érezte, ezt a filmet neki kell megrendezni. Azonban a rendező sejtette, hogy a könyv lezárását nem fogadnák túl jól a nézők, így a regény és a film utolsó harmada alaposan eltér egymástól, s ez a forgatókönyvíróknak, David Mametnek és Steven Zailliannek is feladta a leckét. 

A projekt természetesen elképzelhetetlennek tűnt az eredeti szereplők nélkül, s ezt a producerek is tudták, De Laurentiis pedig közölte, hogy ha nincs Hopkins, akkor film sincs. Jodie Fosterrel viszont már más volt a helyzet. A színésznő nagyon lelkes volt a folytatást illetően, már csak Hopkins miatt is, aki a legelszántabb volt az új filmet illetően. Foster ugyanakkor túlzó fizetési igényeinek visszautasítását követően kiszállt a projektből, s ezzel gyakorlatilag megoldhatatlan helyzetbe hozta a gyártó stúdiót. A producerek szinte minden szóba jöhető színésznőt kiszemeltek, így Cate Blanchett, Angelina Jolie, Gillian Anderson, Hilary Swank, Ashley Judd és Helen Hunt neve merült fel komoly esélyesként. Végül Hopkins sugallatára Julianne Moore lett kiválasztva Starling ügynök megformálójának. Mason Verger, vagyis Hannibal egyik megmenekült áldozatának szerepét először Christopher Reeve-nek ajánlották fel, aki azonban a karakter torzsága és negatív jelleme miatt visszamondta a szerepet, amelyet így végül Gary Oldman kapott meg. 

Lecter már nem az üvegfal mögül rémisztget bennünket: szökése óta az itáliai reneszánsz központjában, Firenzében él, ahol igyekszik kerülni a feltűnést, s új személyazonossággal Dante-kutatóként pályáz meg egy állást, miközben A bárányok hallgatnakból megismert jelleméhez méltóan jómódú úriemberként tölti mindennapjait. Egykori áldozatát, a lélegeztetőgépre kötött emberi roncsot, Mason Vergert azonban csakis a legutóbbi, számára alaposan félresikerült találkozásuk után fogadott bosszúvágya hajtja. Célja elérésének érdekében semmitől sem riad vissza, és tisztában van azzal is, hogy Lectert legkönnyebben Clarice Starling felhasználásával tudja csapdába csalni. Eközben a titokzatoskodó Lecter a firenzei rendőrség kötelékébe tartozó Pazzi felügyelőnek (Giancarlo Giannini) is felkelti az érdeklődését...

A film zenéjét – melynek jellege igencsak eltér Howard Shore aláfestésétől – Hans Zimmer jegyzi, aki ekkortájt több olyan stílusú alkotás aláfestésének elkészítésére is leszerződött, amelyek addigi munkássága során nem igazán voltak jellemzőek rá. A szerző még a Gladiátor munkálatai során kezdett bele Harris könyvének olvasásába, amelyet egy interjú során ily módon jellemzett: "Ez egy őrült, furcsa, derűs romantikus komédia". A mű olyannyira felkeltette érdeklődését, hogy annak tartalmát Scottnak is elmesélte, aki röviddel a kézirat elolvasása és a Dino De Laurentiisszel való találkozása után elvállalta a projektet, amelyből így Zimmer sem maradt ki. 

A készülő aláfestésről a komponista eleinte csak annyit tudott biztosan, hogy azzal leginkább Lecter jelleméhez, érzéseihez szeretne igazodni, s ennek megfelelően egy klasszikus jellegű zenében gondolkodott, de ezen túl szinte alig voltak konkrét elképzelései, így a már meglévő jelenetekhez nemegyszer három-négy különböző tételt is szerzett. Ahhoz, hogy a muzsikához megfelelő inspirációt gyűjtsön, családjával egy nyarat töltöttek el Firenzében, a város és a múzeumai pedig lenyűgözték őt, s nagy hatással lettek az elkészült score-ra. Zimmer a munkálatok során nemcsak a szereplők tetteit, személyiségüket és a cselekmény szálait tartotta szem előtt, hanem Hopkins hanglejtését, beszédének ritmusát is. Ahogy haladt a forgatás, úgy körvonalazódott a score is, amelynek egyik kiegészítése az "Aria de Capo" című Bach-szerzemény, a komponista Goldberg-variációk című művéből. Ez a képsorok mellett zeneileg is visszautalt a korábbi eseményekre, ráadásul a darab nemcsak az 1991-es produkcióban csendült fel, hanem a 2006-ban készült Hannibal ébredésében is, sőt a 2013-tól látható Hannibal tévésorozatban szintén megtalálható ez a zenei anyag. Emellett és a pszichopata sötét énjét ábrázoló mély tónusokon túl (ami elsősorban a The Lyndhurst Orchestra huszonnyolc csellistája és tizenkét bőgőse játékának eredménye) a muzsika Patrick Cassidy "Vide Cor Meum" című operadarabjával (melynek alapját Dante "La Vita Nuová"-ja képezi) Lecter jelenlegi álcáját, a Dante-tudóst is kifejezi, s ezeknek köszönhetően teljesedik ki Zimmer alapjában véve fagyos, ám helyenként eleganciát tükröző score-ja. A szerző leginkább fagyos, ám helyenként eleganciát tükröző szerzeménye tökéletesen illett a művészetrajongó, megújult Hannibal jelleméhez. A Lecter, Verger és Starling között zajló macska-egér játék mögött húzódó szerelmi dráma rendkívül jól kiérződik a score-ból.

A film zenéjét tartalmazó CD-n több tételben is felhasználták Hopkins monológjait, ami ugyan helyenként kissé zavaró, ám Zimmer tudatos koncepció mentén alakította így az albumot. Úgy vélte ugyanis, hogy szerzeménye és Hopkins jellegzetes hangja remekül kiegészítik egymást. Az aláfestés egyik fontos eleme Johann Strauss legnépszerűbb művéből, a Kék Duna keringőből bontakozódik ki, ezt egyébként az egyik kiegészítő komponista, Klaus Badelt álmodta meg. Mellette többek között az ambientes részekért felelős Mel Wesson, valamint Martin Tillman csellista is szereztek néhány igen sötét, disszonáns zenerészletet. A Hannibal aláfestése Hans Zimmer pályafutásának egyedi és különleges hangvételű alkotásai közé sorolható, amely éppúgy eltér Shore szerzeményétől, mint ahogyan a két film is egymástól. 


Hannibal Lecter következő mozis felbukkanására nem kellett sokat várni, hiszen 2002-ben már egy újabb filmre ülhettek be a nézők. Az új jelző azonban csak félig-meddig állja meg a helyét, hiszen csak a mozi volt új, a történetét ugyanakkor már leforgatták egyszer, ugyanis a 2002-es A vörös sárkány Az embervadásznak is alapul szolgáló Harris-regény nyomán készült. A történet újraforgatásának két nyomós oka volt: Anthony Hopkins és az általa megalkotott Hannibal-karakter, na meg a pénz. Ugyanakkor azt nem árt hangsúlyozni, hogy a 2002-es, Brett Ratner rendezte mozi nem igazán tekinthető remake-nek, sokkal inkább az eredeti könyv pontosabb, annak szellemiségét jobban ábrázoló adaptációja. A két mozi történetvezetése között is óriási az eltérés, egyedül a Graham és Lecter közötti párbeszédek terén találunk komolyabb hasonlóságot. 

A produceri feladatokat természetesen ismét a De Laurentiis házaspár látta el, akiknek a Hanniballal ellentétben ide sikerült megnyerniük Ted Tallyt, A bárányok hallgatnak forgatókönyvíróját. A szörnyű traumájából kimászó profilozó, Will Graham szerepére Edward Nortont szemelték ki, a történet gonoszát, a Fogtündér néven elhíresült sorozatgyilkost pedig Ralph Fiennes formálta meg. Jack Crawford ügynököt, aki szintén állandó karaktere a Hannibal-univerzumnak, itt Harvey Keitel alakította, de hogy A bárányok hallgatnakban Crawfordot alakító Scott Glenn miért lett lecserélve, az nem derült ki. A kisebb mellékszerepekre is meglehetősen jó nevű színészeket szerződtettek, így a Fogtündér barátnőjét Emily Watson, Will Graham feleségét Mary-Louise Parker, a mindenre elszánt újságírót, Freddy Loundsot pedig Philip Seymour Hoffman alakította. A film fogadtatása nem lett túl egyértelmű. Bevételét tekintve nem lehet ok a panaszra, ám a kritikusok egy része már nem bánt vele kesztyűs kézzel, igaz, dicsérő szavakban sem volt hiány.

Brett Ratner a zeneszerzői posztra Danny Elfmant kérte fel, s így ismét kiváló kezekbe kerül Hannibal zenei világának megalkotása. A szerző elmondása szerint már nagyon várt egy ilyen megbízásra, mivel hosszú ideje már csak akció- és kalandfilmekhez hívták komponálni, ő pedig valami sötétet szeretett volna. "Amikor elkezdtem dolgozni A vörös sárkányon, akkor kaptam egy megbízást a Disneytől, Disneyland számára kellett pár zenét írnom. Elkezdtem ötletelni nekik, majd utána visszatértem A vörös sárkányhoz, s ez így ment heteken keresztül. Disneyland, Hannibal, Disneyland, Hannibal, Disneyland, Hannibal. Ez elég vicces volt így, s nem is tudtam sokáig csinálni. Egy idő után azt mondtam, hogy "srácok, állj!" Oké, hogy én szeretem a kontrasztot, de ez már sok volt. Azt kértem, hogy először hadd fejezzem be a disneys projektet, és akkor utána teljesen A vörös sárkányé tudok lenni". Elfman egy nagyon érdekes összefüggésre is felhívta a figyelmet az aláfestés kapcsán. "Én általában nem figyelem a temp score-t, egyáltalán nem érdekel. Nemrég fejeztem be A majmok bolygóját, amelynek A vörös sárkányhoz hasonlóan volt már filmes előzménye. Előbbinél nem foglalkoztam Jerry Goldsmith zenéjével, mert nagyon más volt a két mozi, ám A vörös sárkány esetében ezt nem tudtam megtenni, ugyanis a tónusát tekintve nagyon sok hasonlóság mutatkozott A bárányok hallgatnakkal. Ismertem Howard Shore munkáját, sokan mondják, hogy sok közös vonás van a zenéinkben, hasonlóan látunk dolgokat. Amikor bemutatták A bárányok hallgatnakot, a főtémájával kapcsolatban azt fedeztem fel, hogy az ott alkalmazott technikák nagyban hasonlítanak a Batman főtémájában általam alkalmazottakra. Valójában nem igazán hasonlít a stílusunk, csak van pár dolog, amikor ugyanahhoz a módszerhez nyúlunk. Így A vörös sárkány esetében ez adott volt számomra". Ratner ugyanakkor kifejezetten kérte is Elfmant, hogy zeneileg sokkal jobban Shore műve legyen az irányadó, és a Hannibal score-jától pedig próbáljon minél jobban eltávolodni. 

Minden olyan zenei sajátosság fellelhető a muzsikában, amitől igazán Elfman-rajongóvá válhat az ember. Kapunk észveszejtő sebességgel száguldó hegedűjátékot, harsányan recsegő rézfúvósokat, mély hangon megszólaló zongoramotívumot, tompa üstdobokat vagy a hárfának az inkább félelmet keltő hullámzását. Az egész album hangzása egy érdekes átmenet a szerző feszültségteljes drámai muzsikái (abból is a leginkább kiemelkedő a Dolores Claiborne zenéje) és a sötét fantasyket kísérő lendületesebb zenekari művei (Batman, Az Álmosvölgy legendája) között. Nincs benne annyi visszafogott pillanat, mint Shore művében, és a Zimmer által bemutatott, emelkedettebb, klasszikus megszólalás sem jellemző rá annyira, mégis remekül helytáll e két előzmény mellett. Stílusában a misztikus thrillerek zenéit idézi leginkább, s mivel a történet nem elsősorban Dr. Lecterről, inkább a Fogtündérként ismert sorozatgyilkosról szól, ezért a zene is sokkal földhözragadtabb módon mutatja be az elmebeteg gonoszt, ezzel némileg kordában tartva a szerző olykor túlzott fantáziáját.

A score három főbb téma köré épül. Az első a vörös sárkány mitikus háttértörténetét hivatott kifejezni. Nem egy félelmetes horrordallamról van szó, sokkal inkább egy sötét fantasyre hajaz. A legjobban a film elején érvényesül, ahol a meseszerű motívum egyre bizarrabbá válva szippantja be a nézőt abba a sötétségbe, amelyet a film a következőekben kínál. A visszafogott rézfúvósok, viszonylag lassabb tempót diktáló hegedűszólam, a háttérben olykor rásegítő női kórus, hárfapengetés, valamint a furcsán eltorzított hangú, tompán csengő motívum, mind a Tim Burton rendezte filmek árnyékvilágát idézik. Ennek a csendes hangulatnak egyfajta érzékenyebb változata a groteszk romantikának is felfogható szál, mely előbb drámai formában, később a negatív főhős és a vak lány közti furcsa kapcsolat zenei aláfestésében teljesedik ki. Mégis ismerjük már annyira a zeneszerzőt, hogy egy ehhez fogható helyzetben ne érzékeltesse kellően a veszélyeztetettséget, úgyhogy bármennyire is lassabbnak és drámaibbnak tűnnek ezek a pillanatok, egy-egy mély és határozott szólambelépéssel sosem hagyja figyelmen kívül a Gonosz jelenlétét. A harmadik téma pedig már az igazi Sárkányé; ezek a tételek kieresztik a zenekar hatalmas vaskarmait, és Elfmanre jellemző vehemenciával támadnak. Az elborultabb score-jaiból kétségtelenül tökéletesen mentette át a félelmetes megoldásait, ám sokkal határozottabban van jelen a szívbemarkoló fájdalom ezekben a tételekben, emiatt egy kicsit köztes műnek számít a teljes filmográfiájában.


Miután De Laurentiis nem éppen méltányos nyomás alá helyezte Thomas Harrist, az író valahogy kipréselte magából negyedik Hannibal Lecter-regényét, a Hannibal ébredését. A veterán producer számára az sem volt fontos, hogy jól sikerült-e a regény, a forgatókönyv megírásával is megbízta az írót, s már azelőtt hozzáláttak a forgatásnak, hogy a regény megjelent volna. A történet Hannibal fiatalkorába enged bepillantani, s azt mutatja meg, hogy lett egy litván kisfiúból a későbbiek során megismert féktelen, vérengző fenevad. A fiatal Hannibal Lecter szüleit a szeme láttára ölik meg, ahogy a kishúgát is. Az árva sógornője, Murasaki segítségével végül Párizsba kerül, ahol orvosnak tanul, ám gyötrő rémálmai nem hagyják nyugodni, s a sötétség csakhamar úrrá lesz az elméjén.

Ha minden ellenérzésünket félrerakva inkább egy önálló alkotásnak tekintjük az előzményfilmet, nem olyan rossz a helyzet: egy dramaturgiai okokból kissé felgyorsított személyiségtorzulás véres krónikáját láthatjuk, ami végig nézhető, de vitatható sikerrel próbál felnőni két legnépszerűbb elődjéhez. A rendezői feladatot Peter Webber, a Leány gyöngy fülbevalóval direktora kapta, aki elsőre igen jó választásnak tűnt, s talán elmondható, hogy nem rajta múlt a film sikertelensége. A főszerepre egy olyan színészt kívántak megtenni, aki kellően tehetséges, ám arca még nem annyira ismert, hogy elvonja a figyelmet a karakterről. A készítők választása a francia Gaspard Ullielre esett, aki ugyan szerepelt már jó pár filmben, ám ismertnek még egyáltalán nem volt mondható. A fiatal színész játéka tulajdonképpen szinte az egyetlen dolog, melyet a kritikusok is dicsértek a moziban. 

A film bemutatását megelőzően számos filmzenekedvelő figyelmét felkelthette az a tény, hogy a zenét a szépséges romantikus muzsikákban rendkívül erős Thomas Newman fogja szerezni, ám ez az információ nem bizonyult igaznak. Utána rendezőjének személye feltételezte, hogy esetleg a minden stílusban otthonosan mozgó Alexandre Desplat-t hozza magával ide is, ám végül Ilan Eshkeri és Shigeru Umebayashi lett a szerencsés befutó. Utóbbi nemzetközi szinten elsősorban A repülő tőrök klánja komponistájaként hívta fel a figyelmet magára, de eleve egy hazájában népszerű, nagyon keresett filmzeneszerzőről beszélhetünk. Kettejük párosa eléggé érdekesnek tűnik, és amit összedobtak, az úgyszintén az. A duó pontos feladatmegosztása nem ismeretes, ahogy az sem, hogy egyikük mellé miért kellett még valakit utólag odarakni, de az eredmény ismeretében ez nem róható fel senkinek sem. Umebayashi a kínai Gong Li karaktere megkövetelte egzotikus zenei jegyekért felelhetett, míg társa hozhatta a hollywoodiasabb pillanatokat. Mivel a mindenki által ismert Hannibal itt még csak bontogatja szárnyait, többször szerepet kaphat olyan motívum, amely valamiféle csalóka nyugalmat sugall. Ebben feltűnik egy szép női vokál, amely időnkénti visszatérte egyaránt utal a nyitójelenet rövid békéjének időszakára, ugyanakkor zeneileg ellensúlyozni próbálja a címszereplő későbbi sötét cselekedeteit is. A különféle egzotikus hangszerek (melyek egyáltalán nem ismeretlenek Umebayashi számára) révén többször képbe kerül az ázsiai vonal, mellette hallhatunk keringőszerű dallamot a kardos kiképzés alatt, de a játékidő jelentősebb részében robusztus, vészjósló szimfonikus motívumok csendülnek fel. Sem A bárányok hallgatnak, sem a Hannibal, sem A vörös sárkány zenéjére nem történik konkrét utalás a szerzemények között (azt leszámítva, hogy itt is elhangzik a Hannibalban jelen lévő Bach-részlet, az "Aria Da Capo"), de ha meg kéne határozni, inkább a Hans Zimmer-féle dallamokhoz közelebb állónak tekinteném. A film zenei anyaga a mai napig nem jelent meg.


A Hannibal-mítoszt ugyan kissé megtépázta a kevésbé sikerült előzményfilm, ám a karakter annyira erős volt, s olyan sok rajongója akadt, hogy nyilvánvalóan nem hagyták kárba veszni. Film már nem jöhetett szóba, így Hannibal Lecter a televízióba költözött. Az NBC 2011-ben bízta meg Bryan Fullert, hogy próbálkozzon meg egy sorozat tető alá hozásával. A korábban a Hősökön is dolgozó alkotó 2011 végén le is szállított egy pilotra való forgatókönyvet, mely annyira elnyerte a csatorna vezetőségének tetszését, hogy az első epizód leforgatásának zöld utat adtak, s nem is csalódtak, mivel látva az első részt, berendeltek további tizenkettőt. A Hannibal végül 2013 áprilisában debütált a képernyőn. Az első rész rendezését a 30 nap éjszaka és a Holdfogyatkozás direktorára, David Slade-re bízták, aki igen egyedi vizuális világot álmodott meg, s végül a további epizódok is döntően az ő látványbeli koncepcióját követve jöttek létre – Slade végül a sorozat egyik producere is lett. A szériában sokat adtak a külsőségekre. Dr. Lecter világában igen nagy szerepe van a luxusnak, s a korábbi filmekkel ellentétben itt a kannibál hajlama is különösen kiemelésre kerül, mely különböző ételek formájában mutatkozik meg. A sorozatban látható étkek elkészítésébe bevonták José Andrést, a világ egyik leghíresebb szakácsát, étteremtulajdonosát, hogy adjon segítséget a stábnak, az emberi testrészekből milyen gasztronómiai csodákat lehetne létrehozni. A készítőknek a sorozatjelleg miatt sokkal jobb lehetőségük volt, hogy bemutassák Hannibal karakterét. Mélyebbre áshattak, finomíthatták és részletgazdagabbá tehették a kannibál orvos karakterét. Fuller véleménye szerint Hannibalnak van egy vidám hajlama, amit korábban nem aknáztak ki, így a szériában lehetőség volt ennek a bemutatására is. Nem egy folyamatos terrort kínáló történetet képzeltek el, hanem egy olyat, ahol Hannibal személye folyamatos feszültségkeltő tényező, de úgy, hogy szinte semmi gonoszat nem csinál. Egyfajta hitchcocki suspense-t akartak, amikor ketyeg a bomba az asztal alatt, és erről csak a nézők tudnak, a szereplők nem. Hannibalról minden néző tudja, hogy egy őrült sorozatgyilkos, de az őt körülvevő karakterek ezzel nincsenek tisztában. Ráadásul nem lehetett az eredeti Harris-történetet sem követniük, hiszen így egy évad alatt letudták volna a sorozatot, ám a készítők természetesen több évadban gondolkodtak. Fuller (akit a sorozat készítése esetében David Lynch munkái inspiráltak) eredeti ötlete viszont más lett volna. Ő hét szezonban gondolkodott. Az első három saját ötletekből állt volna össze, a negyedik évadban A vörös sárkány története futott volna, majd A bárányok hallgatnak feldolgozása jött volna, ezt a Hannibal-regény adaptációjával kívánta folytatni, s egy záró évadot pedig az idős Lecternek akart szánni. Végül ez a koncepció megdőlni látszik, döntően az egyes karaktereket birtokló stúdiók ellenállása miatt, így a második évadba tervezett karakterek A bárányok hallgatnakból már be sem kerültek a sorozatba.

A széria sikerében nem kis szerepe van annak, hogy a három főszereplőt, a regények három jól ismert karakterét neves színészekre osztották, mondhatni ezen állt vagy bukott a széria sikere. Will Graham karakterét első ízben bízták angol színészre, Hugh Dancyra, Jack Crawfordot, az FBI vezető profilozóját pedig Laurence Fishburne alakítja. Hannibal karakterét Mads Mikkelsen kapta, aki ha nem is képes felülmúlni Hopkins játékát, de felnőni fel tudott az Oscar-díjas kollégájához. A második évadra Hannibal nagybátyjának szerepét egy nagyágyúra osztották, David Bowie-ra, aki azonban idő hiányában nem vállalta el a felkérést, ám Fuller azt ígérte, hogy a harmadik szériában már látható lesz a rockikon. A második évadban felbukkan már Mason Verger, akit itt Michael Pitt alakít, Hannibal pszichiáterének szerepét pedig arra a Gillian Andersonra osztották, aki annak idején Starling ügynök szerepére is esélyes volt a Hannibal esetében. 

A sorozat zenéjét a David Slade-del gyakran együtt dolgozó Brian Reitzell komponálta. A sorozat zenei világa is egyedi lett, amire a szerző személye garancia is volt, hiszen Reitzell nem éppen a csodás harmóniák és dallamok híve, így a score sem könnyű darab. A szerző leginkább a hangulatteremtésben járatos, zenéivel elképesztően depresszív, feszült, nyomasztó légkört képes létrehozni. Ebbéli képességét pedig a Hannibal esetében csúcsra is járatta. Az epizódok alatt szinte végig szól valami, ám sokszor nem is jut el a néző tudatáig, hogy zenét hall, hiszen a zörejek, a szeriális muzsika, az elfojtott kakofónia, a torzítások, a bizarr hangok egyvelege nagyon távol áll attól, amit egy filmzenétől megszokhattunk. Sok esetben olyan, mintha háttérzajt vagy hangeffekteket hallanánk, ám jobban odakoncentrálva a képek alatt is előbukkan a tudatosság, a tervezés. Mindez a filmzenealbumokon még inkább érezhető. Az első és a második évad aláfestése is kiadásra került, méghozzá duplalemezes kiadványok formájában. Ez a játékidő pedig kellett is ahhoz, hogy Reitzell elképzelése életre keljen lemezen is. A CD-kre hosszabb, több esetben is tíz percet meghaladó játékidejű tételek kerültek fel, s ez az a hossz, amiben a szerző látásmódja ki tud teljesedni. "Körülbelül 25 órányi zenét kellett négy CD-re sűrítenem, ehhez pedig a hosszú szvitekbe rendezés tűnt a legjobb megoldásnak" – mondta el a szerző az albumok keletkezéséről. A második évadra csak emelt a progresszivitáson a komponista, itt ugyanis az elektronikus megoldásait távol-keleti instrumentumokkal, leginkább a Bali nemzeti hangszerének számító gamelánnal egészítette ki. A második szezon score-ja ugyanis döntően ezekre a távol-keleti hangszerekre épül, a velük létrehozott egészen egyedi hangzásra. A nyugati zenében már elért modern hangzást bámulatosan ülteti át olyan tradicionális hangszerekre a szerző, melyekkel általában szép melódiákat, nyugtató, relaxáló hatású muzsikákat szokás produkálni. "Szeretek utazni, voltam már Indonéziában és Kínában is. Itt is felfigyeltem hangszerekre, és otthon létrehoztam egy szobát, tele ilyenekkel. A második évadnál néztem a képeket, és feljátszottam, ami eszembe jutott. Ezt aztán átvittem a stúdió egy másik részébe, ahol további dolgokat kevertem hozzá. 256 sávot tudtam használni, ami soknak tűnik, de mindig betelt az összes, annyi dologgal játszottam el". A komponistának meg is gyűlt a baja ezzel a rengeteg összetevővel, mivel műveit előszeretettel adja elő koncertformában is, ám a Hannibal monumentális feladatnak bizonyult ebből a szempontból. Azonban nem lehetetlen, mivel Reitzell és bandája idén télen több helyen is élőben ad betekintést a Hannibal score-jába.

Reitzell a televíziózás történetének egyik legnyugtalanítóbb, legbizarrabb, ám ennek ellenére egyáltalán nem hallgathatatlan aláfestését hozta létre. "A Hannibal score-jára nem igazán mondanám, hogy hangdizájn. Zeneként gondolok rá, mert én nem alkalmazom azokat a trükköket, amelyeket a hangdizájnerek használnak. Igaz, nem vagyok távol tőle, de az én megközelítésem mindig zenei alapokon nyugszik" – jellemezte muzsikáját a komponista. A sorozat harmadik évadjánál is visszatér Reitzell, s ha minden jól megy és a nézők sem pártolnak el a szériától, akkor még további három évadon keresztül kapunk újabb és újabb fejezeteket Dr. Hannibal Lecter véres élettörténetéből.

 

Gregus Péter
2014.10.12.