"Halálos bűnnel találkozunk minden utcasarkon. És eltűrjük, mert olyan hétköznapi, triviális" – vallja John Doe (Kevin Spacey), aki a hét főbűn (kevélység, kapzsiság, bujaság, irigység, falánkság, harag és lustaság) alapján szedi áldozatait New Yorkban. David Fincher kultikussá vált alkotása, a Hetedik azzal együtt tudott maradandó nyomot hagyni a filmtörténelemben, hogy több pontján is a korábbi thrillerekre, illetve zsarufilmekre jellemző paneleket alkalmazta. A sikerhez nagyban hozzájárult, hogy a direktor és a főbb karaktereket megformáló színészek egy része a stúdió kívánalmaival szembeszegülve a különféle forgatókönyv- és karakterváltozatok közül a ridegebb, borzalmakkal telibb és happy end nélküli verziót választották. Bár a gyilkosságokat sosem mutatják, a helyszínelés hangulata, a történetvezetés, a képi világ, valamint a vágás (utóbbiért Richard Francis-Bruce megkapta az Oscar-jelölést, a szobrot azonban az Apollo-13-ért felelős Mike Hillnek és Daniel P. Hanleynek ítélte a bizottság) olyannyira sikerültek zseniálisra, nyomasztóra, hogy az eltelt húsz esztendő során e mozi szemernyit sem öregedett. A Brad Pitt, Morgan Freeman és Spacey főszereplésével készült produkcióba mindössze a Pitt által alakított David Mills detektív feleségeként színre lépő Gwyneth Paltrow vitt némi fényt, a párbeszédekbe pedig csupán a zárójelenetben Freemantől elhangzó mondat csepegtet valamiféle reményt, de az alkotók ezt sem vitték túlzásba: "Ernest Hemingway írta egyszer, hogy 'Szép hely a világ, érdemes harcolni érte'. A második részével egyetértek".


Fincher hollywoodi debütálására A végső megoldás: Halál vászonra vitelével került sor, ám az ennél átélt tortúrát követően a rendező úgy döntött, visszatér eredeti közegébe, a videoklipek világába. A következő időszakban olyan sztárokkal, illetve csapatokkal dolgozhatott együtt, mint például Madonna, Michael Jackson vagy a The Rolling Stones, s egészen addig ki is tartott e vonalnál, amíg meg nem ismerte a Hetedik sztoriját, amely annyira megragadta, hogy némi kitétel mellett igent mondott rá. A filmgyártás pozitív oldalának megismerését követően pedig az álomgyár nagy-nagy szerencséjére ennél az irányzatnál maradt, s 1995 óta direktorként olyan mozikat hozott tető alá, mint a Harcosok klubja, a Pánikszoba, a Zodiákus, a Benjamin Button különös élete, a Játsz/ma, a Social Network – A közösségi háló, A tetovált lány és a Holtodiglan, producerként pedig eddigi legnagyobb sikerét a Kártyavár-folyammal aratta. Amellett, hogy Finchernek – Pittel az oldalán – sikerült meggyőznie a New Line Cinema illetékeseit arról, hogy a drasztikusabb zárás és a komorabb beállítások jót tesznek majd a mozinak (emellett Spacey a hitelesség kedvéért kopaszra nyíratta a fejét, és kérte, hogy a hatás érdekében a film elején ne tüntessék fel a nevét), azt is kitalpalta, hogy az általa kiszemelt Howard Shore-ral dolgozzon együtt. A komponista munkásságának, illetve stílusának a Jonathan Demme-mozik (Philadelphia – Az érinthetetlen, A bárányok hallgatnak) kíséreteinek megismerését követően vált tisztelőjévé, s jelen alkotás mellett később a Játsz/mához, valamint a Pánikszobához is őt szerződtette.

A Hetedik muzsikája kapcsán nemcsak Shore munkája szokott szóba kerülni, hanem az akkoriban rendkívül egyedinek ható főcímet kísérő Nine Inch Nails-szám, a "Closer" Coil-féle remixe, valamint a stáblistát kísérő "The Hearts Filthy Lesson" David Bowie-tól, mely utóbbiból egy, a mozi jeleneteit magában foglaló klip is napvilágot látott. Ezek a dalok azonban valamilyen oknál fogva nem kaptak helyet a premierrel párhuzamosan megjelent albumon, de több egyéb sláger mellett a TVT Records a "Portrait of John Doe"-val, valamint a "Suite from Seven"-nel közel húsz percet szentelt az instrumentális kíséretnek. A rajongóknak két évtizeden keresztül ennyivel kellett beérniük (a nem hivatalos módon elérhető bootleget leszámítva), Shore saját kiadója, a Howe Records azonban szerencsére 2016 őszén változtatott ezen a helyzeten: a teljes zenei anyagot lemezre tette, amivel párhuzamosan egy újabb, kellően nagy űrt sikerült betömni ezen a piacon.


Azon filmzenebarátok számára, akik a művész munkásságát nem A Gyűrűk Ura-folyam vagy az Alkonyat: Napfogyatkozás révén ismerték meg, s nem ezekhez viszonyítják, minden bizonnyal érdekfeszítő lesz a Hetedik muzsikájából összeálló egyórányi anyag. Én Shore munkásságával a kilencvenes évek második felében kezdtem megismerkedni, első soundtrackjeim pedig A légy és A bárányok hallgatnak score-jai voltak tőle, melyek stílusába a Hetedik kísérete tökéletesen belesimul. A lemez olyannyira nyomasztó és tömény hallgatnivaló, hogy a képsoroktól függetlenül is hihetetlenül hatásos – pláne, ha egymagunk hallgatjuk, félhomályban. A szerző önálló témákkal látta el a karaktereket, melyek közül Doe motívuma lett a legfajsúlyosabb, ráadásul az ő esetében Shore nemcsak arra figyelt, hogy a zenekar előadása kompromisszum nélküli ridegséget, valamint érzéketlenséget sugalljon, hanem arra is, hogy a motívum hangjegyeinek száma összhangban legyen a főbűnök mennyiségével – ez a fajta megközelítés az "Apartment #604"-ban a legszembetűnőbb. A Freeman által megformált, a nyugdíjazás előtti utolsó hetén járó nyomozó, Somerset szintén rendelkezik önálló dallamsorral ("Somerset"), amely alapvetően ugyan éppoly komor, mint a score többi része, mégis megfigyelhető benne egyfajta reményteljesség, fény, ami a szolgálati idejének letöltését követő pihenését, illetőleg a jobb világba vetett reményét szimbolizálja. Nem sokkal ezután következik a "Mrs. Mills", amely az egyetlen kellemesen induló kompozíció, az induló kifejezést azonban szó szerint kell érteni, e track ugyanis az alig több mint egy perce során pontosan azt az utat járja be, amit Paltrow karaktere.

Az album a cseleszta- és xilofonszólamokkal színesített "The Last Seven Days"-szel veszi kezdetét, amelyet eredetileg Shore nyitányként kívánt alkalmazni, ám helyére végül a Nine Inch Nails "Closer"-re került, ez a tétel tehát ebben a formában nem bukkan fel a filmben – a korongon egyébként ez az egyetlen ilyen sorsra jutott darab. A trackek egy része az adott bűncselekményre érvényes főbűn szerint lett elnevezve, melyek közül a "Greed"-et (kapzsiság) például morajok és különféle fémes hangzások jellemzik, a "Sloth"-ban (lustaság) a szó jelentésétől eltérően tempós, erőteljes ütős jelenlét figyelhető meg, a "Lust" (bujaság) végén pedig síráshoz hasonló hangokat csalnak ki instrumentumaikból a zenészek. A korong a "Wrath"-szel (harag) zárul, mely amellett, hogy a film csattanóját követi nyomon, Mills témájaként is definiálható, ráadásul – a hozzá kapcsolódó esemény okán – az első négy hangjegy erejéig Doe motívuma is visszaköszön benne. Ez a kétségbeesést tükröző vonósszólamokkal és a harag mértékének nyomatékot adó erőteljes rezes-, valamint ütősjátékkal operáló track nemcsak a mozinak, hanem a score-nak is tökéletes lezárást biztosít.


Bár már a kétezres évek eleje óta, világszerte a CD-piac hanyatlásáról beszélnek (amit a lemezeladási statisztikák öles léptekkel zuhanó számai támasztanak alá), s napjainkra lassan hazánkban is minden lemezbolt bezárt, a filmzenék rajongói ugyanúgy reménykednek egy-egy eddig kiadatlannak számító muzsika felbukkanására, mint tizenöt éve. Nem csoda hát, hogy folyamatosan jelennek meg az eddig parkolópályán heverő score-ok, ám az igazán nagyot szóló megjelenések mégsem olyan gyakoriak. A magam részéről 2016 egyik legemlékezetesebb momentumának Howard Shore Hetedik által ihletett zenéjének lemezre kerülését tartom, amire a mozi kultstátusza és a szerző népszerűsége ellenére is több mint húsz esztendőt kellett várni. Ez a megjelenés kellően nagyot szólt.