Eastern Promises – Gyilkos ígéretek (2007)
Eastern Promises
- zene: Howard Shore
- vezényel: Howard Shore
- kiadás éve: 2007
- kiadó: Sony Classics
- játékidő: 36:44
Mit csinálhat egy zeneszerző, ha már megírta élete főművét? Önmaga ismételgetésébe kezd? Közepes zenéket komponál? Esetleg túlszárnyalja még a legfontosabb munkáját is? Nos, Howard Shore majdhogynem ezt az utóbbit valósította meg, aki A Gyűrűk Ura-trilógia komponistájaként fog bevonulni a zenetörténelembe, noha munkásságának más momentumai is alapot szolgáltatnak arra, hogy korunk legelismertebb zeneszerzői között tartsuk számon. Aki a komponistától csak a trilógia zenei anyagát ismeri, az azt gondolhatja, hogy Shore a lendületes, grandiózus tételek virtuóza, egy monumentális zenei elképzelésekben gondolkodó ember, az igazság viszont nem ez. Szerzőnket ugyanis, bár régi motoros a szakmában, az igazán fontos és nagy filmek sokáig elkerülték, ezért az Álomgyárban se sokan foglalkoztak vele érdemben, így lendületes, nagy kompozíciókat se tudott jó ideig alkotni, mert történetesen nem volt mihez. Hollywoodban gyakorlatilag két évtizeden át nem láttak fantáziát Shore-ban, néhány rendező kivételével, mint például David Fincher, Jonathan Demme vagy David Cronenberg – utóbbinak magát a zeneszerző felfedezését is köszönhetjük. Shore így sokáig megmaradt a nyomasztó és melankolikus thriller-, horror- vagy drámai zenék területén. Habár már A Gyűrűk Ura zenéje előtt is találunk életművében olyan alkotásokat, amelyek sejtették, hogy milyen zenei erők és változatos elképzelések lapulhatnak a szerzőben, igazi fénykorát azonban az ezredfordulót követően kezdte el élni. Peter Jackson alkotása óriási erőfeszítést igényelt tőle, sokáig úgy is tűnt, hogy végleg maga alá temeti a komponistát, és ezután már csak annak zenei világában tud majd alkotni. Shore azonban (tudatosan vagy sem) roppant mód elkezdett ügyelni arra, hogy egyik új műve se hasonlítson a trilógia zenéjére. Szinte mindig valami újat eszelt ki, vagy éppen visszatért a trilógia előtti stílusához. A barokkosan túldíszített Aviátor, a pörgős, latinos gitárzenét felvonultató A tégla, és a régi stílusjegyeiből építkező Erőszakos múlt score-ja után, a Gyilkos ígéretekkel egy, a kelet-európai muzsikák ihlette zenei világba kalauzol el.
Shore Cronenberggel való együttműködése legalább olyan legendás, mint a Steven Spielberg és John Williams duóé. A harmincéves munkakapcsolatuk olyan remek filmeket és zenéket eredményezett, mint A légy, a Meztelen ebéd, az eXistenZ – Az élet játék, a Karambol vagy a Videodrome. Viszont Shore pont ezen filmek miatt skatulyázódott be a zavaros, sötét, disszonáns muzsikát alkotó szerzők nem túl népes táborába. A Gyűrűk Urával aztán hirtelen, teljesen váratlanul A-kategóriás, ünnepelt, díjakkal elhalmozott szerző lett, és tegyük hozzá, teljesen megérdemelten, hiszen alkotói képességeit a Gyilkos ígéretek zenéje is tökéletesen bizonyítja.
A londoni ukrán-orosz alvilágba elvezető filmben a rendező hozza a tőle elvárható stílust. Bár már nem a tőle megszokott biohorror műfajában alkot, a sötét, baljós képeket és bizarr karaktereket továbbra is jól kezeli, illetve beépíti a történeteiben. Anna (Naomi Watts) egy londoni kórház szülészetén dolgozik, ahol egy tinédzser prosti szülés közben meghal, Anna pedig magához veszi az elárvult újszülöttet. A babával együtt azonban halott anyjának múltja is hozzá kerül, egy napló formájában. Az ebben olvasott borzalmak hatására a nő nyomozásba kezd, melynek során eljut a helyi orosz maffiához és annak tagjaihoz, legfőképpen a Viggo Mortensen által megformált Nyikolajhoz. A naplóban azonban olyan titkok is szerepelnek, melyeket sokan szeretnének eltussolni.
A film lehangoló képi világa és története teljesen passzolt volna Shore korábbi, nyomasztó hangulatot árasztó zenei stílusához, azonban a régi Cronenberg-filmek zenéjét jegyző maestro stílusjegyei, a karakteres dallam nélküli muzsika ebben a műben tulajdonképpen csak nyomokban fedezhetők fel. A rövidke játékidővel rendelkező lemez a főtémával nyit, mely gyönyörűen hangzik már első hallgatásra is. A szerző orosz népzenékre emlékeztető vezérdallamot írt a mozihoz, mely egyben tökéletesen hozza a maffiafilmekre jellemző zenék hangulatát is. A két, egymástól távol álló stílus elegyítése igen komoly teljesítmény, a mai komponisták közül csak páran tudnának hasonlót csinálni. Talán John Williams ért el ilyen magasságokba, amikor a Schindler listájában tökéletesen összehozta a zsidó népzenét a "kommersz" hollywoodi drámai filmzenék világával. Az első track ("Eastern Promises") tehát bemutatja a főtémát, azt a szomorkás motívumot, ami szinte az album összes további számában felcsendül valamilyen változatban. Már az első tételben is megcsodálhatjuk Nicola Benedetti hegedűművész virtuóz játékát, de igazából az album második trackje, a "Tatiana" az, melyben a zeneszerző és a zenész is megmutatja igazi tehetségét. Ez a tétel leírhatatlanul gyönyörűre sikerült, igazából egy erőteljes komolyzenei mű, ami ha százötven évvel ezelőtt íródik, akkor az egyik legkedveltebb klasszikus zenei darab is lehetne. Ez a tétel a régi nagy zeneszerzők szintjén mérve is bőven megállja a helyét, és kellően populáris ahhoz, hogy bárki megszeresse, aki kedveli a hangszeres zenét.
Az album további trackjei, bár már nem érik el az első két tétel nagyon magas színvonalát, de sokkal nem is maradnak le mögöttük. A továbbiakban is a hegedűé marad a főszerep, ám néhol belépnek az olyan tradicionális, keleties hangzású hangszerek, mint a cimbalom, a harmonika vagy a balalajka, igaz, ezeknek hangsúlyos szerepe egyik tételben sincs. A hegedű mellett a klarinétnak jut még jelentősebb tér, a hangszert Robert Hill szólaltatja meg. Illetve meg kell jegyezni, hogy Shore érdemesnek tartotta bevenni a hangszerek sorába a magyar tárogatót is. Igazából ennek hangjait is csak nagy odafigyeléssel hallhatjuk meg, hiszen a főszerep mindvégig a hegedűé, ezáltal a zene szinte elejétől a végéig légies jellegű, sejtelmesen könnyed. Ezt fedezhetjük fel az olyan trackekben, mint a "Trafalgar Hospital" vagy a "Kirill", de még a szlávos ritmusra felépített "Anna Khitrová"-ban is.
A nagybőgők és más mélyebb, erősebb hangszerek számára csak nagyon kevés szerep jut, viszont akkor hallani is, hogy ott vannak. Ilyen az utolsó track ("Trans-Siberian Diary") is, mely lendületességével és a korábbi lassú részektől eltérő dinamikájával emlékezetesen zárja le az albumot. Azonban hiba lenne elhallgatni, hogy Shore zenéjének van egy kisebb gyengesége is, mivel a főtémát nem fejleszti a megfelelő módon. Igaz, hogy a hegedűn kívül hallhatjuk klarinéton is, de ez is csak egy szólóhangszer. Ugyanakkor a nagyzenekarnak vagy a rézfúvósoknak egyáltalán nem jut érdemi szerep sem a főtéma előadásában, sem az egyéb tételekben, persze nyilvánvaló, hogy ez volt a szerző koncepciója, így igazából ezt sem lehet komoly negatívumnak felróni. Azt is fontos kiemelni, hogy az album teljes zenei anyagával Shore életművében talán most először érte el azt a fajta visszafogott, harmonikus zenei hatást, mellyel már korábban is próbálkozott, de a disszonáns, nyugtalan hangszerelésnek köszönhetően soha sem sikerült még így megvalósítania.
Összességében elmondható, hogy egy rendkívül nagy érzelmi töltettel rendelkező, virtuóz zenét írt Howard Shore, ami viszont néhol picikét egyhangú. Azonban a részletekre való odafigyeléssel ez a fajta monotonitás könnyen feledhető. Klasszikus zenét kedvelőknek is kötelező hallgatnivaló ez a visszafogott, bensőséges mű, mely a 2007-es év legjobb filmzenéi közé tartozik, és szerepelt az év Golden Globe-ra jelölt score-jai között is.
Shore Cronenberggel való együttműködése legalább olyan legendás, mint a Steven Spielberg és John Williams duóé. A harmincéves munkakapcsolatuk olyan remek filmeket és zenéket eredményezett, mint A légy, a Meztelen ebéd, az eXistenZ – Az élet játék, a Karambol vagy a Videodrome. Viszont Shore pont ezen filmek miatt skatulyázódott be a zavaros, sötét, disszonáns muzsikát alkotó szerzők nem túl népes táborába. A Gyűrűk Urával aztán hirtelen, teljesen váratlanul A-kategóriás, ünnepelt, díjakkal elhalmozott szerző lett, és tegyük hozzá, teljesen megérdemelten, hiszen alkotói képességeit a Gyilkos ígéretek zenéje is tökéletesen bizonyítja.
A londoni ukrán-orosz alvilágba elvezető filmben a rendező hozza a tőle elvárható stílust. Bár már nem a tőle megszokott biohorror műfajában alkot, a sötét, baljós képeket és bizarr karaktereket továbbra is jól kezeli, illetve beépíti a történeteiben. Anna (Naomi Watts) egy londoni kórház szülészetén dolgozik, ahol egy tinédzser prosti szülés közben meghal, Anna pedig magához veszi az elárvult újszülöttet. A babával együtt azonban halott anyjának múltja is hozzá kerül, egy napló formájában. Az ebben olvasott borzalmak hatására a nő nyomozásba kezd, melynek során eljut a helyi orosz maffiához és annak tagjaihoz, legfőképpen a Viggo Mortensen által megformált Nyikolajhoz. A naplóban azonban olyan titkok is szerepelnek, melyeket sokan szeretnének eltussolni.
A film lehangoló képi világa és története teljesen passzolt volna Shore korábbi, nyomasztó hangulatot árasztó zenei stílusához, azonban a régi Cronenberg-filmek zenéjét jegyző maestro stílusjegyei, a karakteres dallam nélküli muzsika ebben a műben tulajdonképpen csak nyomokban fedezhetők fel. A rövidke játékidővel rendelkező lemez a főtémával nyit, mely gyönyörűen hangzik már első hallgatásra is. A szerző orosz népzenékre emlékeztető vezérdallamot írt a mozihoz, mely egyben tökéletesen hozza a maffiafilmekre jellemző zenék hangulatát is. A két, egymástól távol álló stílus elegyítése igen komoly teljesítmény, a mai komponisták közül csak páran tudnának hasonlót csinálni. Talán John Williams ért el ilyen magasságokba, amikor a Schindler listájában tökéletesen összehozta a zsidó népzenét a "kommersz" hollywoodi drámai filmzenék világával. Az első track ("Eastern Promises") tehát bemutatja a főtémát, azt a szomorkás motívumot, ami szinte az album összes további számában felcsendül valamilyen változatban. Már az első tételben is megcsodálhatjuk Nicola Benedetti hegedűművész virtuóz játékát, de igazából az album második trackje, a "Tatiana" az, melyben a zeneszerző és a zenész is megmutatja igazi tehetségét. Ez a tétel leírhatatlanul gyönyörűre sikerült, igazából egy erőteljes komolyzenei mű, ami ha százötven évvel ezelőtt íródik, akkor az egyik legkedveltebb klasszikus zenei darab is lehetne. Ez a tétel a régi nagy zeneszerzők szintjén mérve is bőven megállja a helyét, és kellően populáris ahhoz, hogy bárki megszeresse, aki kedveli a hangszeres zenét.
Az album további trackjei, bár már nem érik el az első két tétel nagyon magas színvonalát, de sokkal nem is maradnak le mögöttük. A továbbiakban is a hegedűé marad a főszerep, ám néhol belépnek az olyan tradicionális, keleties hangzású hangszerek, mint a cimbalom, a harmonika vagy a balalajka, igaz, ezeknek hangsúlyos szerepe egyik tételben sincs. A hegedű mellett a klarinétnak jut még jelentősebb tér, a hangszert Robert Hill szólaltatja meg. Illetve meg kell jegyezni, hogy Shore érdemesnek tartotta bevenni a hangszerek sorába a magyar tárogatót is. Igazából ennek hangjait is csak nagy odafigyeléssel hallhatjuk meg, hiszen a főszerep mindvégig a hegedűé, ezáltal a zene szinte elejétől a végéig légies jellegű, sejtelmesen könnyed. Ezt fedezhetjük fel az olyan trackekben, mint a "Trafalgar Hospital" vagy a "Kirill", de még a szlávos ritmusra felépített "Anna Khitrová"-ban is.
A nagybőgők és más mélyebb, erősebb hangszerek számára csak nagyon kevés szerep jut, viszont akkor hallani is, hogy ott vannak. Ilyen az utolsó track ("Trans-Siberian Diary") is, mely lendületességével és a korábbi lassú részektől eltérő dinamikájával emlékezetesen zárja le az albumot. Azonban hiba lenne elhallgatni, hogy Shore zenéjének van egy kisebb gyengesége is, mivel a főtémát nem fejleszti a megfelelő módon. Igaz, hogy a hegedűn kívül hallhatjuk klarinéton is, de ez is csak egy szólóhangszer. Ugyanakkor a nagyzenekarnak vagy a rézfúvósoknak egyáltalán nem jut érdemi szerep sem a főtéma előadásában, sem az egyéb tételekben, persze nyilvánvaló, hogy ez volt a szerző koncepciója, így igazából ezt sem lehet komoly negatívumnak felróni. Azt is fontos kiemelni, hogy az album teljes zenei anyagával Shore életművében talán most először érte el azt a fajta visszafogott, harmonikus zenei hatást, mellyel már korábban is próbálkozott, de a disszonáns, nyugtalan hangszerelésnek köszönhetően soha sem sikerült még így megvalósítania.
Összességében elmondható, hogy egy rendkívül nagy érzelmi töltettel rendelkező, virtuóz zenét írt Howard Shore, ami viszont néhol picikét egyhangú. Azonban a részletekre való odafigyeléssel ez a fajta monotonitás könnyen feledhető. Klasszikus zenét kedvelőknek is kötelező hallgatnivaló ez a visszafogott, bensőséges mű, mely a 2007-es év legjobb filmzenéi közé tartozik, és szerepelt az év Golden Globe-ra jelölt score-jai között is.
Gregus Péter
2010. 10. 07.
2010. 10. 07.
Tracklista:
- Eastern Promises (5:04)
- Tatiana (5:11)
- London Streets (1:56)
- Sometimes Birth and Death Go Together (1:53)
- Trafalgar Hospital (1:33)
- Vory v Zakone (0:48)
- Slavery and Suffering (2:00)
- Nikolai (1:19)
- Kirill (2:09)
- Anna Khitrova (3:25)
- Eagle and Star (1:25)
- Nine Elms (6:15)
- Like a Place in the Bible (1:22)
- Trans-Siberian Diary (2:24)
Az album a Spotify-on:
