A Sikoly-szériát jegyző író-rendezőt, Wes Cravent a borzongás nagymestereként is szokás emlegetni, mely titulust a hetvenes éveiben járó filmes olyan produkciókkal érdemelte ki, mint például a Rémálom az Elm utcában, Az utolsó ház balra, az Éjszakai járat vagy a Sziklák szeme. Az eredetileg angol-filozófia szakon diplomát szerző, s a kezdetekben egyetemi oktatóként dolgozó Craven minden bizonnyal nem sejtette, hogy az első áttörésének számító Rémálom az Elm utcában sikerét fogja tudni megismételni az 1996-os tinihorrorral, a Sikoly-lyal, mely a népszerűség okán immáron három folytatással is büszkélkedhet. A történet Woodsboróban játszódik, s az egyik oldalon a Neve Campbell által alakított Sidney áll barátaival, a másikon pedig az Edvard Munch A sikoly című festménye ihlette maszkot viselő gyilkos, aki mielőtt kését használná, horrorfilmekkel kapcsolatos kérdésekkel riogatja áldozatait telefonon. 

A horrorklisék előtt részben tisztelgő, részben pedig a szereplők klasszikus horrorokról szóló párbeszédei révén azokat kifigurázó alkotásokban az áldozati bárány szerepében tündöklő Sidney, Dewey rendőrtiszt (David Arquette), valamint a törtető riporternő, Gale (Courtney Cox) mellett a maszkos gyilkos volt az, aki mind a négy alkalommal színre léphetett. Utóbbi – aki hivatalosan a Ghostface nevet kapta – már az első részt követően bevonult Hollywood sorozatgyilkosainak panoptikumába az olyan karakterek mellé, mint Freddy Krueger, Jason Voorhees és Michael Myers. Ikonszerűségét mi sem támasztja alá jobban, minthogy említett társaihoz hasonlóan róla is megannyi figura készült már, s maszkja, illetve teljes öltözéke egyaránt megvásárolható a filmes relikviákra szakosodott boltokban.


A széria score-ja

A tinihorrorok aláfestő muzsikájával kapcsolatban mind a négy alkalommal Marco Beltramit szerződtették le, akit ma már kétszeres Oscar-jelölt komponistaként jegyeznek, ám az 1996-ban bemutatott Sikoly idején még igencsak zöldfülűnek számított, lévén nem sokkal azelőtt került ki az iskolapadból, s Cravenék felkéréséig mindössze egy-két rövidfilmhez, illetve a Land's End, valamint a Vörös cipellők című sorozatok néhány epizódjához készített zenei kíséretet. E rövid filmográfia azonban már elegendő volt ahhoz, hogy Craven asszisztense, Julie Plec figyelmét felkeltse: "Megkeresett, beszélgetni kezdtünk az elképzelésükről, majd bemutatott Wesnek is, aki egy demo anyagot kért tőlem" – emlékezett vissza Beltrami. A bemutatkozó anyagot a szerző különféle hangok palettájára építette fel: ziháló vonós- és fúvósszerűségekre, s hasonló elektronikus elemekre – melyek inkább a gépi hangzáshoz voltak közelebb, mintsem zenekarihoz – s ez olyannyira jól sikerült, hogy a direktor egy pénteki napon magához hívatta, átadta neki az eredetileg főszereplőnek szánt Drew Barrymore-ral elkészített negyedórás nyitójelenetet, és megkérte, hogy hétfőig készítsen hozzá zenei kíséretet. Beltrami először azt hitte, félreértette a határidőt, majd miután megbizonyosodott róla, hogy valóban két napról van szó, hazament, és munkához látott. A komponista e részlet megtekintésekor ébredt rá arra, hogy amennyiben őt bízzák majd meg e feladat megvalósításával, úgy nem lesz elegendő a bemutatkozóhoz alkalmazott hangmintákkal történő operálás, hanem szükség lesz egy kisebb zenekar bevonására is (s mint az egy későbbi egyeztetés során kiderült, az alkotók is ezen kombinációban gondolkodtak), ami akkoriban azért számított érdekes kihívásnak számára, mert önállóan még sosem dolgozott együtt szimfonikusokkal. 

Elérkezett a hétfő, és a New Yorkban megtartott tesztvetítésen, a direktor mellett, a producerek, valamint a Miramax fejesei, Bob és Harvey Weinstein is megjelentek, s e prominens közönség a bemutatott munka láttán egyöntetűen Beltrami szerződtetésére voksolt. A komponista nagyon örült ennek a megbízásnak, ugyanakkor az imént említett zenekari "bökkenő" mellett két másik, kisebb fajta nehézséggel találta szembe magát: "A Sikolyt megelőzően még sosem láttam horrorfilmet – még a Halloween-mozikat sem. Semmit" – mesélte a mára már számos sikert magáénak tudó szerző, aki számára a másik problémát az jelentette, hogy ekkor még nem volt saját stúdiója, és jó pár komolyabb technikai eszközt is kénytelen volt megvásárolni, máskülönben ugyanis nem lett volna min dolgoznia. A befektetés azonban jócskán megtérült, hiszen a filmmel párhuzamosan az aláfestő muzsika is sikeres lett: amellett, hogy ASCAP-díjat hozott neki a konyhára, karrierjét is tökéletesen megalapozta – ennek köszönheti például az egyik kedvenc projektjeként számon tartott Mimic – A júdás fajt is, amit a Sikoly-zenékkel tempeltek készítői.

A horrorfilmek felé támasztott alkotói kívánalmak megértésében részint Craven volt segítségére Beltraminak azzal, hogy nem tempekkel mutatta meg elvárásait, hanem részletesen körülírta, hogy az adott jelenettel milyen célja van, és mit szeretne belőle kihozni az aláfestéssel karöltve. A direktor szerette volna, ha a score a korábbi filmjeihez hasonlóan járulna hozzá az alapfeszültséghez, és direkt módon sugallná a közönség felé, hogy hamarosan valami rossz fog következni. A másik ilyen irányú támaszt a direktor szerkesztője, Patrick Lussier szolgáltatta: megmutatta Beltraminak, mely jelenetet kell félelmetesen megközelítenie, melyiket sejtelmesen, és melyiket dinamikusabban, illetőleg hogy mikor tudnak a képsorok a zenével jobban együtt működni úgy, hogy alkalmasint egy pillanatra megtorpanjon szerzeménye. "Kénytelen voltam az ilyen jellegű dolgokat megtanulni. Ugyanakkor a magam részéről ezen tanácsoknak, valamint kezdeti tapasztalatlanságomnak tulajdonítom a Sikoly score-jának sikerét" – árulta el Beltrami, aki ezen útmutatások mellett az iskolai tanulmányai során megismert kortárs megoldásokat is igyekezett bevetni a cél érdekében, melyeket főként a dinamikusabb, vérfagyasztó tételek elkészítésekor tudott kamatoztatni.

Bár a film elsősorban feszült muzsikákat igényelt, Beltrami a fontosabb karakterekről sem feledkezett meg. A női vokálra támaszkodó Sidney-témával a szereplő megpróbáltatásait kívánta tükrözni úgy, hogy közben a barátok, iskolatársak elvesztéséből eredő fájdalmat, továbbá a magányból és az anyja halálából eredő szomorúságot is érzékeltesse. Ezen motívum később éppoly kulcsfontosságúvá vált a széria életében, mint az iskolások jellemzésére szolgáló Nick Cave-dal, a "Red Right Hand", mely mellett "Trouble in Woodsboro" címmel a komponista is készített egy hasonló stílusú tételt a város fiataljai számára. Kifejezetten karaktertémát ezeken kívül még a törekvő Gale, valamint a kissé mókás megjelenésű Dewey rendőrtiszt kapott - utóbbi gitáros jellegű támogatása úgy utal a kisvárosi seriffjére, mint egy vadnyugati rendfenntartóra. 

Ugyan a Sikoly közel hetvenöt percnyi muzsikát igényelt, az alkotók csak hatvannak megfelelő összeget tudtak kifizetni Beltraminak, aki ettől függetlenül mai napig pozitív élményként tekint vissza e projektre: "Az első rész mindig is különleges emlék marad, hisz ekkor születtek meg azok az alaptémák, melyeket a későbbi Sikolyok során továbbgondolhattam, s nem utolsósorban ez volt az első komolyabb munkám". A széria legkedvesebb momentumát szintén ehhez a részhez köti a szerző: "A kedvenc jelenetem az, amikor Sidney felkel, és a – forgatás helyszínéül szolgáló – Santa Rosa-i domboknál nézi a naplementét, s közben az ő témája hallható. Ezt mindig is kedveltem, mert valódi emberi érzelem van benne, ami túlmutat a horroron."


Ahelyett, hogy az alkotók a Sikoly nem várt mérvű sikerének gyümölcsét kiélvezték volna, az "addig üsd a vasat, amíg meleg" elvet követve rögtön munkához láttak, így a következő év decemberére már a mozikba kerülhetett a folytatás - a második rész forgatókönyvének alapjai egyébként már az első történet megírásakor körvonalazódtak az író, Kevin Williamson fejében. A zeneszerzői posztra ezúttal is Beltramit szerződtették, akit ezúttal Craven a forgatásokra is meginvitált azzal a céllal, hogy személyes élménnyel gazdagodjon, ezáltal pedig még jobban megérintse őt a film atmoszférája. Az itt eltöltött órák inspirálóan hatottak rá, és arra sarkallták, hogy különféle kísérletezgetéseket végezzen az alkalmazni kívánt elektronikus elemekkel (ezen munkafázissal végül majd' másfél hetet töltött el), s csak ezt követően állt neki a nagyzenekari részek kidolgozásának. Szerencséjére az első részhez viszonyítva immáron több pénzt biztosítottak számára a Sikoly 2. aláfestésének elkészítéséhez, így lehetősége nyílt egy nagyobb létszámú zenekar szerződtetésére is, ami jóval teltebb, gazdagabb hangzásvilágot eredményezett elődjénél. 

Mindezek ellenére azonban ezen projekt sem volt fenékig tejfel számára, ugyanis bár ezúttal már lényegesen nagyobb szabadságot biztosítottak számára Cravenék, két jelenet és egy karaktertéma esetében nem az ő muzsikáját, hanem más komponistáét használták fel. Az egyik ilyen Danny Elfman "Cassandra's Aria" című kórusműve volt, mely a film elején és a végén csendül fel, a másik pedig Hans Zimmer (a Rés a pajzson akciózenéjének "Brothers" és "Secure" tételeiből ismert) gitáros motívuma volt, mely Dewey zenei szimbolizálására szolgált. Míg előbbit előre leegyeztették Beltramival, utóbbi meglehetősen nagy meglepetésként érte, ugyanis ő maga is írt egy témát a szóban forgó karakter számára "Dewey's Theme" címmel (ráadásul ennél ő is elektromos gitárt alkalmazott), mivel azonban a tesztvetítésekre még nem készült el vele, a filmesek kénytelenek voltak megtartani az addig tempként alkalmazott Zimmer-művet, amely olyannyira elnyerte a közönség tetszését, hogy az alkotók jobbnak látták nem bolygatni azt. "Ha a tesztvetítések során benne marad a filmben egy temp zene, és a közönség azt mondja, hogy 'Ó, ez milyen jó!', akkor több mint valószínű, hogy az a végső változatból sem kerül majd ki. Őrjítő dolog ez, de sajnos így működik" – kommentálta az esetet Beltrami.


2000 májusában került fel a filmszínházak műsorára a Sikoly 3., mely az előző két részhez képest ugyan gyengébb lett, összességében véve azonban egy remek kikapcsolódást biztosító horrortrilógiává dagasztotta a Sikoly-filmeket, s amellett, hogy Craven a Rémálom az Elm utcábanhoz hasonló sikert könyvelhetett el vele a kilencvenes évekre is, sikeresen feltámasztotta e műfajt a tetszhalott állapotából. Már a premier előtt két évvel suttogni kezdték, hogy nem a Sikoly 2. volt a maszkos gyilkos színre lépésének utolsó fejezete, Beltrami azonban ekkor még mit sem tudott arról, hogy ő kísérheti -e majd tovább zenével a kaszabolós őrültet, vagy sem. "Még nem tudok semmit erről a projektről, hiába beszélnek már róla" – nyilatkozta egy 1998-as interjú során – "De ha az eredeti stáb dolgozik majd rajta, akkor minden bizonnyal nekem is ott lesz a helyem." Mivel a rendező számára magától értetődő volt az, miszerint az újabb epizódhoz is az ifjú tehetséget szerződtesse, a forgatásokkal párhuzamosan ismét hozzá fordult segítségért. Beltraminak a Sikoly 3. kapcsán újfent alkalma nyílott a kísérletezgetésre, ám ezúttal az élő hangszerek váltak célpontjaivá: különféle szólórészeket rögzített, majd torzítani kezdte azokat, hogy alkalmazásukkal egy új, ugyanakkor továbbra is vérfagyasztónak ható hangszínt vigyen muzsikájába. Erre azonban több időt fordított, mint amennyit eredetileg szeretett volna, így aztán kénytelen volt egyszerre hét hangszerelőt is felfogadni azért, hogy muzsikája minél előbb a zenekar elé kerüljön.

A második részhez használt Zimmer-darab újbóli felbukkanását sajnos ezúttal sem tudta elkerülni Beltrami, ám ezúttal a direktor egy különös feladattal is megbízta őt: a film legjellegzetesebb dalának, a "Red Right Hand"-nek a dallamát is bele kellett szőnie muzsikájába. Ez azért volt fontos az alkotók számára, mert a dalt jegyző Nick Cave külön ezen mozi okán készítette el a "Red Right Hand 2" című átiratot népszerű slágeréből. 


Sokévnyi szünetet követően, az első rész elkészítésének tizenötödik évfordulójára időzítve került a mozikba az eddigi utolsó történet, a Sikoly 4., melyet oly mértékű várakozás előzött meg a rajongók részéről, hogy az ekkorra már klasszikusnak számító trilógia jelentette mércét Cravenék már csupán megközelíteni tudták, átugrani nem. A film jelmondata az "Új évtized, új szabályok" volt, melyet egy alkalommal Beltrami az alábbi módon formált át saját tapasztalatából eredő viccelődésként: "Új évtized, nincs büdzsé". Élcelődésére az adott okot, hogy a közel negyvenmillió dolláros gyártási költségből rendkívül keveset biztosítottak a zene elkészítésére, aminek egyik eredménye az lett, hogy a recording sessionre nem Los Angelesben, hanem Pozsonyban került sor, annak érdekében, hogy legalább egy csökkentett létszámú szimfonikus zenekart felfogadhassanak. A rendelkezésre álló összeg arra azonban már nem volt elég, hogy a szerző is Pozsonyba utazzon, így online követte figyelemmel a felvételeket. S bár abból a szempontból büszke a Sikoly 4.-hez készített aláfestésére, hogy ezt tartja a legtematikusabban, legtudatosabban felépítettnek, fájó pont számára, hogy a korábbi sikerek ellenére ilyen körülmények közepette kellett elkészítenie muzsikáját. 

A forgatások, illetve a vágások során az alkotók az előző filmek aláfestéseit vették alapul temp zeneként. "Szeretjük a zenédet, ne változtasd meg!" – mondták a szerzőnek, akinek szintén az volt a célja, hogy hű maradjon az előzőek szelleméhez, ugyanakkor némi újdonságot is szeretett volna belecsempészni a score-ba. Mindezek eredményeként a mű nagy része a korábbról ismert témák adaptálásán, illetve továbbgondolásán alapul, a legszembetűnőbb változáson pedig Sidney témája ment keresztül, amely ezúttal már nem vokális darabként, hanem különféle hangszerek közreműködésével csendül fel.


Filmzenealbumok

Beltrami munkájáról az első mozi esetében kizárólag a premierrel párhuzamosan megjelentetett betétdalos albumra beválasztott, alig négyperces "Trouble in Woodsboro / Sidney's Lament" árulkodott, külön score ekkor még nem tartozott a filmhez. "Az alkotók figyelme teljes mértékben a soundtrackre irányult, az én zeném kiadásával pedig egyáltalán nem foglalkoztak. Nem akarták, hogy az általuk kiszemelt célközönség belezavarodjon abba, melyik album melyik" – emlékezett vissza később Beltrami. A Sikoly 2. bemutatóját követően azonban a Varése Sarabande hathatós közreműködésének eredményeként némiképp kiköszörülésre került e csorba, ekkor ugyanis egy olyan korong vált elérhetővé, amely az első két mozi aláfestéséből tartalmazott tételeket. A harmincperces albumon nagyjából fele-fele arányban találhatóak meg a duóból kiszemelt trackek, mely megoldást ugyan üdvözölte a szerző, mégis maradt benne egyfajta keserűség, részint azért, mert az album hosszának kötöttsége miatt szükség volt a tételek átkozmetikázására, részint pedig azért, mert azon az állásponton volt, miszerint alkotásonként lenne szükség minimum félórányi játékidőre ahhoz, hogy a hallgató megfelelő összképet kapjon munkájáról. A Varése aztán 2011-ben (a maszkos gyilkos felbukkanásának tizenötödik évfordulója alkalmából) egy több mint hatvanperces deluxe változatot jelentetett meg az első részből, mellyel a komponista és a rajongók egyaránt elégedettek voltak – igaz ugyanakkor, hogy a Sikoly 2.-höz továbbra is csak a vegyes verzió tartozik, illetve az "I Don't Care" című Beltrami-dal még mindig csupán nem hivatalos módon szerezhető meg a világhálóról. A többi rész aláfestése szerencsés módon ezen kálváriát már nem élte meg, így azok hellyel-közzel a mozibemutatókkal párhuzamosan jelenhettek meg, amiről minden esetben a Varése munkatársai gondoskodtak. 

A filmekben különféleképpen felhasznált dalokból minden rész kapcsán kiadásra került egy-egy soundtrack, melyekre néhány, a képsorokhoz ugyan fel nem használt, de az alkalmazottakhoz stílusukban idomuló számok is felkerültek. E darabok elsősorban az alternatív rock, az R&B, valamint a metál jelesebb képviselőinek repertoárjából kerültek ki, ezáltal pedig olyan neves előadókat és zenekarokat köthetünk e szériához, mint például Alice Cooper, Moby, a Foo Fighters, Prince, az Everclear vagy éppen a Creed. S míg a score-ok jobbára csak a horrormuzsikák rajongói körében váltottak ki elismerést, addig a betétdalos albumok kivétel nélkül az aktuális évi Billboard-listák előkelő helyein végeztek. 


"A Sikoly-széria egy fontos projekt az életemben, hiszen karrierem kezdetétől fogva együtt csinálom Wesszel, ezért rendkívül személyes számomra" – nyilatkozta nemrégiben a komponista, akinek e négy mozin kívül olyan alkotások kapcsán nyílt lehetősége együtt dolgozni Cravennel, mint a Drakula 2000, a Vérfarkas, az Éjszakai járat, valamint a Vedd a lelkem! S bár kettejük kollaborációinak tárgyai mellett Beltrami jó pár egyéb, ugyanezen műfajokba sorolható produkcióhoz is készített aláfestő muzsikát, magánemberként mai napig sem kultiválja a horrorokat. A komponista a modern kori horrormuzsikák legjobb, legösszetettebb és legvérfagyasztóbb szériáját készítette el, amit a direktor ily módon összegzett a harmadik részt követően: "Az ő zenéje minden szempontból magában foglalja a történet és a karakterek velejét – Dewey Riley szokatlan sármját, Gale Weathers harsányságát, valamint Sidney Prescott erejét, szépségét és misztikusságát. És nem utolsósorban azt a ridegséget, kegyetlenséget és sötétséget is, amit a maszk képvisel. Marco tehetsége nélkül a Sikoly alig volna több az átlagosnál".

 

Kulics László
2013.03.03.