Intelligenciával rendelkező, beszélő autó tévésorozat keretén belül először az 1965-ös sitcom, a My Mother the Carban jelent meg képernyőn: a Jerry Van Dyke főszereplésével készült szériában a kocsi – ahogyan arra az alkotók a cím révén erőteljes utalást tettek – a színész által megformált karakter, Dave Crabtree elhunyt édesanyjának, Barbarának reinkarnációja volt. Az NBC egykori programfelelőseinek egyike, Brandon Tartikoff a nyolcvanas évek elején hasonlóban kezdett el gondolkodni, ám teljesen más megközelítéssel: az alapötletet szerette volna technikailag felturbózni, stílusát tekintve pedig a laza elemekkel átszőtt dráma, valamint akció egyvelegének irányába terelni. Ehhez talált partnerre az 1978-as Csillagközi rombolót is jegyző producer, Glen A. Larson személyében, akivel létrehozták a Knight Ridert, amely egyfajta zsarupáros-alkotás lett, ám itt nem jó és rossz rendőrök, vagy vicces és a hivatását komolyan vevő tagból álló duók vannak jelen, hanem egy új életet kezdő exnyomozó, a David Hasselhoff által megformált Michael Knight, valamint a mesterséges intelligenciával és egyéb technikai megoldásokkal felvértezett, harmadik generációs Pontiac Firebird Trans Am típusú autó, K.I.T.T. (Knight Industries Two Thousand). "A sorozat nemcsak azt érte el, hogy a nézők újfent olyan érzelmeket tápláljanak a gyors autók iránt, mint például a Hazárd megye lordjainak Lee tábornoka esetében. Ez egy olyan akció-sci-fi, amely visszahozta kicsit a régi idők szellemét, a vadnyugat világát: Michael és az ő hűséges barátja, a szuperautó, Amerika minden pontján harcolnak az igazságtalanság, valamint a bűn ellen" – foglalta össze röviden Larson. Az 1982-től útjára indított sorozat mindössze négy évadot élt meg, később pedig számos formában – egész estés tévéfilmként éppúgy, mint sorozatként – próbálták újraindítani, az alkotók azonban rendre kudarcot vallottak, így mai napig a klasszikus szériára asszociál mindenki, ha a Knight Riderre terelődik a szó. 


Az eredeti széria

Michael és K.I.T.T. a Jogért és Igazságért Alapítvány égisze alatt vette fel a harcot a bűnözés, valamint az igazságtalanság ellen, amit kilencven epizódon keresztül kísérhettünk figyelemmel – folyamatos jellemfejlődésükkel és egymáshoz való csiszolódásukkal egyetemben. A pilot részt, illetve az első évad epizódjainak felét Stu Phillips követte nyomon muzsikájával, kinek nevéhez a jellegzetes (s azóta számtalan stílusban remixelt) főtéma is fűződik, melyet Larsonnal közösen vetett papírra. "Biztosak voltunk abban, hogy ez egy olyan sorozat, amilyenhez hasonlót korábban még nem készítettek, éppen ezért egy olyan vezérmotívummal kellett előállnunk, mely amellett, hogy fülbemászó, képes tükrözni az autó csúcstechnológiáját is. Ebből eredően kaptak kiemelkedő szerepet a szintetizátorok, amelyeket négyen szólaltattak meg a főtéma előadásakor" – nyilatkozta Phillips. "Én alapvetően egy klasszikus elveket követő zeneszerző vagyok, ugyanakkor nagyon is érdekel mindenféle új hangzás, technika, s ez utóbbiakat itt ki is aknázhattam. A Knight Rider témája az elsők egyike a tévésorozatok történelmében – ha nem az első –, ahol a szintetizátorok úgy lettek alkalmazva, mint a nagyzenekari instrumentumok: melódiák és harmóniák lettek életre keltve velük" - tette hozzá.

A komponistaként, dalszerzőként, zenei rendezőként és producerként egyaránt ismert művész a széria elindításakor meglehetősen elfoglalt volt, ám Larsonhoz sokéves barátság és munkakapcsolat fűzte (közösen készítették például a Csillagközi rombolót, a Quincyt, valamint a B.J. and the Beart is), így mikor felkereste őt a Knight Riderrel, szoros időbeosztása ellenére is rábólintott a projektre. A muzsikával kapcsolatos koncepció az volt, hogy a kocsi és az ember egyaránt szimbolizálásra kerüljön, aminek eredményeként a ritmikus elemek, illetve a szintetizátorok éppúgy a score gerincét képezik, mint a szimfonikus zenekar. Az alacsony költségvetés okán azonban folyamatosan lobbizni kellett a közreműködő zenészek száma kapcsán, ezért a bevezető epizód gazdagabb hangzást igénylő részeinél közel negyven fővel dolgoztak (melyet "A"-zenekarnak kereszteltek el), a kisebb volumenűeknél huszonöttel ("B"-zenekar), a további epizódok esetében pedig igénytől függően húsz-huszonöt muzsikus jelent meg a felvételeken. Phillips tizenkét epizódhoz készített aláfestést, melyek bár részről részre rendelkeztek önálló epizód-témákkal, az akciófilmes és krimiszerű cselekmények kíséretei mindvégig témacentrikusak maradtak, ebből eredően a bevezető epizód révén megismert főbb motívumok végig előtérben maradtak: "Mindig fontosnak tartottam azt, hogy a főbb dallamsorokat gyakran alkalmazzam – ahhoz képest persze, amennyit az adott produkció enged – számomra ugyanis ez jelenti a zenei folyamatosságot" – mesélte ezzel kapcsolatban. Phillips tehát nem igazán tért le az általa kitaposott ösvényről, a változatosságról így elsősorban a hip-hop-, valamint a country-előadók dalai gondoskodtak, s csak nagy ritkán csendültek fel olyan instrumentális darabok, amelyeknél megfigyelhetőek a szving, az r&b (melyet a komikus jelenetek esetében alkalmazott előszeretettel), vagy éppen a country stíluselemei. 

Phillips egyéb elfoglaltságai okán nem tudott hosszú távon lépést tartani a folyammal, s az erre utaló jelek már rögtön az elején, a Halálos manőverek című epizódnál jelentkeztek, ekkor ugyanis Morton Stevensszel kellett helyettesíteni őt. A komponista továbbra is a 20th Century Fox által adott, illetve a közeljövőre kilátásba helyezett projekteket favorizálta, így igen hamar hátrahagyta az NBC és a Universal által finanszírozott Knight Ridert. Helyét Don Peake foglalta el, aki Robert Foster producer közbenjárásával kerülhetett bele a stábba, s az utolsó pillanatig kitartott a sorozat mellett: "Örökké hálás leszek Robertnek azért, hogy hitt bennem, és rám bízta e széria aláfestését". A Kőszívűek című epizóddal debütálva megannyi új altémát készített a páros kalandjaihoz, s bár dallamvilágát tekintve önálló zenei világot teremtett, megtartotta a Phillips-féle vezérmotívumot, illetve elődjéhez hasonlóan ötvözte az elektronikus elemeket az élő zenével, igaz, előbbiek nagyobb mérvű előtérbe helyezésével. "Volt egy közepes méretű szekció hegedűkkel, brácsákkal, csellókkal, basszusokkal, franciakürttel, trombitákkal, fafúvósokkal, ütősökkel és egyéb speciális hangszerekkel, melyeket majd’ minden epizód esetében segítségül hívtam" – részletezte a kiosztást a szerző, akinek epizódtól függően harmincöt-negyvenöt muzsikusra volt szüksége, és gyakorta vezényelte őket a Universal 10-es épületében kialakított stúdióban. A score rögzítése minden esetben élőben történt, és nem alkalmaztak utólagos effektkeveréseket, illetve újramixeléseket, sőt, a széria egyedibb hangzásvilágának megteremtése érdekében még olyan Simmons elektromos dobokat is hozatott Angliából, melyeket addig még nem használtak amerikai produkcióknál. 

Peake-nek két alkalommal a megszokottaktól eltérően kellett zenét írnia: az egyik ilyenre az Álarcosbál című epizód kapcsán került sor, ahol saját dallamait Bernard Herrmann Psycho-főtémájával kellett ötvöznie. A másik érdekesség A kígyó torkára keresztelt dupla epizódból eredt, melyet spin-offként forgattak le a Charles Tylor főszereplésével útjára indítani kívánt Code of Vengeance szériához, s mivel annak score-jával is Peake-t bízták meg, már itt megalkothatta a karakter főbb motívumait. Az oldalhajtás azonban nem lett túl hosszú életű, ezen úgymond pilot epizódon kívül ugyanis a lakóautójában élő vietnami veterán önkéntes igazságszolgáltatása mindössze négy kalandot élhetett meg, így a szerző nem tudta teljes mértékben kiaknázni ide vonatkozó elképzeléseit. A komponista összesen hetvenhét Knight Rider-epizódhoz készített kíséretet, s olykor időszűke, vagy más projekteken való párhuzamos munkák miatt segítőket kért fel, akik helyzettől függően kiegészítő komponistaként vagy hangszerelőként csapódtak mellé: Jack Smalley, Ralph Kessler, Carl Cedar és Udi Harpaz dolgoztak neki ezen időszakokban, akik közül utóbbi neve csenghet ismerősebben az Airwolf és a Halálos hajsza kapcsán.

Filmzenealbumok tekintetében kizárólag az eredeti széria kapcsán beszélhetünk megjelenésekről, s ezek is csupán a kétezres évek folyamán láttak napvilágot. Először a Hi-Tech Records állt elő egy koronggal, amely azonban még amolyan félhivatalos, házilag írottnak tűnő verzió volt, majd Peake összefogott a Hitchcock Mediával, és három lemezt jelentetett meg (ebből az egyik tartalmilag megegyezett a Hi-Techével), amelyeken összességében véve több mint egy tucat epizód muzsikája kapott helyet részenkénti egyvelegként. 2005-ben pedig a Film Score Monthly adott ki háromezer példányra korlátozott Knight Rider-korongot, amelyre a Phillips által komponált aláfestésekből kerültek fel szemelvények. Az ezt követő szériák, illetve filmek esetében azonban már csak bootlegekről, illetve néhány, a hangsávból elcsípett tételről beszélhetünk.


További tévéfilmek, sorozatok

A klasszikus széria feltámasztását 1991-ben kísérelték meg először a Knight Rider 2000 című tévéfilm leforgatásával. A történet szerint 2000-ben járunk, amikor is a halálos lőfegyverek betiltásra kerültek, a rabok pedig jégbe zárva töltik aktuális büntetésüket, de bármennyire is szeretnék elérni a politikusok és a befolyásos vezetők, a bűnt nem lehet kordában tartani. A rendfenntartáshoz a Knight Alapítvány egy új autó, a Knight 4000 megépítésével kíván hozzájárulni, ami azonban nem megy zökkenőmentesen, ezért Devon (Edward Mulhare, akit ekkor láthattunk utoljára ebben a szerepben) az azóta már új életet kezdett Michaelhez (Hasselhoff) fordul segítségért. A széria egyik pillanatról a másikra ért véget 1986 augusztusában, s bár itt néhány mondattal tesznek utalást az azóta eltelt időszakra, e film mindent összevetve egy balul sikerült próbálkozásként definiálható. Holott az alkotógárda teljesen mást szeretett volna elérni ezzel: elképzelésük szerint ez egyfajta átkötésként szolgált volna egy remake-szerű sorozathoz, amelyben K.I.T.T. új külsővel (a Pontiac Banshee IV típusú koncepcióautóval), és az ebből a filmből megismert rendőrnőnek, Shawn McCormicknak (Susan Norman) köszönhetően új sofőrrel indulna útjára.

Az újítási szándékok a zenére is rányomták bélyegüket: az aláfestésről Jan Hammer gondoskodott, akiről itthon többek között a Sötét angyal című Dolph Lundgren-mozi, Az éjszaka hevében című thriller, illetőleg a Miami Vice-széria kapcsán hallhattunk. Az utóbbiért két alkalommal is Emmy-díjra jelölt szerző önálló dallamokkal járult hozzá az Alan J. Levy által rendezett alkotáshoz: szinte teljes egészében gépzenén alapuló szerzeményt szállított le zongoraalapú vezértémával. "A felvételeket magam készítettem hangszereim segítségével MIDI-ben, ami azért volt jó dolog, mert ha valamelyik hang nem stimmelt, könnyen korrigálhattam az ebből eredő hibát" – nyilatkozta a szerző, aki elsősorban az egyedi szintetizátoros hangzásvilága révén ismert Hollywood berkein kívül és belül egyaránt. Szerzeménye ugyanakkor nemcsak hogy az addigi zenei világba nem illett, de néhány jelenet esetében szembetűnően el is ütött a látottaktól - a bevásárlóközpontban zajló verekedés közben például egy kellemes atmoszférájú tétel hallható.


Három évvel később a Universal illetékesei egy újabb alkotásnak engedtek teret, a nem éppen bizalomgerjesztő, már-már a Mad Maxet idéző jövőben játszódó Knight Rider 2010-nek, amely oly messzire rugaszkodott a franchise-tól, hogy azt akár kilométerekben is mérhetnénk. A film végére ugyan lassan elérünk odáig, hogy a Richard Joseph Paul által alakított főszereplő Ford Mustangja beszél (az alkotók először KAT-nak nevezték el a Katherine rövidítéséből eredően, majd végül Hannahra keresztelték át, hogy még csak hangzását tekintve se hasonuljon a K.I.T.T.-hez), de gyakorlatilag ennyi párhuzamot lehet vonni az elődökkel. 

A kíséretet Tim Truman szolgáltatta, aki nemcsak zenéket ír, hanem Timothy Truman néven képregényeket is rajzol, illetve ír, melyek iránti érdeklődése a fantasy szerepjátékos korából erednek. A Bűbájos boszorkákat és a Melrose Place-t is jegyző szerző szintén nem foglalkozott a klasszikus témákkal, megközelítéssel, hanem újakat teremtett, melyeket szintetizátoron, elektromos gitáron és ritmikus hangszereken alapulva keltett életre.


Szériák tekintetében az első, több epizódot is megélt próbálkozásra 1997-ben került sor a Team Knight Riderrel, amely tíz évvel az eredeti sorozat után játszódik, amikor a Jogért és Igazságért Alapítvány immáron csapatot szervezve igyekszik elérni céljait: öt ember öt különleges járművel (melyek Dante, Domino, Beast, Kat és Plato névre hallgatnak) alkot egyfajta osztagot, és küzd a társaság elveiért. A hazánkban is műsorra tűzött szériából egyetlen évad (azon belül huszonkét rész) készült, miután ugyanis a Universal illetékesei látták, hogy a Rick Copp és David A. Goodman által megvalósított projekt iránti érdeklődés folyamatosan zuhan, nem finanszírozták tovább a próbálkozást.

A score-ról Gary Stockdale (Sabrina, a tiniboszorkány) gondoskodott, ahogy annak előadásáról is. A fiatalkorában Henry Mancini mentoráltjaként zeneszerzést tanult művész hanyagolta Phillips és Peake dallamait, a megváltozott felállás és szereplőgárda okán ugyanis a stúdió illetékesei egy teljesen új megközelítést vártak el tőle. Ennek megfelelően ő egy olyan, hangmintákon alapuló kompozícióval járult hozzá a produkcióhoz, amely heroikusabb vezérmotívumokkal igyekezett alátámasztani a látottakat. 


Steve Shill rendezésében, Knight Rider címen 2008 februárjára leforgattak egy egész estés történetet, mellyel a nézőket kívánták tesztelni arra vonatkozólag, hogy mennyire nyitottak a széria felélesztésére. Az eredeti kalandok után huszonöt évvel játszódó történetben részleteiben a régi K.I.T.T. is látható, illetve néhány jelenet erejéig Michael (Hasselhoff) is feltűnik, akinek nyomdokába fia, Mike Traceur (Justin Bruening) lép egy Ford Mustang Shelby GT500KR-ből kialakított, s Val Kilmer hangján megszólaló K.I.T.T.-tel (Knight Industries Three Thousand). A nézettségi adatok kecsegtetőek voltak az NBC számára, ezért néhány hónappal később útnak indították a sorozatot, arra azonban már lényegesen kevesebben voltak kíváncsiak, ezért tizenhét részt követően kénytelenek voltak jegelni a projektet.

Az aláfestésről a kilencvenes évek óta pályán lévő Christopher Tyng gondoskodott, akit olyan alkotások révén ismerhetünk, mint a Dennis Rodman, a Féreg, a Futurama című rajzfilmsorozat vagy a Briliáns elmék széria. Tyng volt az első szerző, aki nyitányként adaptálta a klasszikusnak számító főtémát, igaz, napjaink igényeinek megfelelően elektronikus elemekkel tunningolva és pörgetve fel, az egyes epizódok során azonban nem minden esetben a teljes változatot alkalmazta, hanem inkább a jellegzetes, egy hangra épülő alapot ismételgetve idézte meg a régi időket. Kompozíciójának egészére a friss hangzásvilág jellemző: bár alapvetően sample-kből építkezik, fontos hangsúlyt helyezett az ütősszekcióra, valamint az elektromos és az akusztikus gitárra, mely utóbbiak révén a pörgősebb jelenetek alatt igazi zúzásokat is megfigyelhetünk.


Az NBC az elmúlt évtizedek során számos régebbi, népszerű szériáját remake-elte, újragondolta, melyek között akadtak sikerek (így jártak többek között a Csillagközi invázióval is), a Knight Rider esetében azonban mindennemű próbálkozásuk hasztalan volt. "Számos formában igyekeztünk továbbvinni az első szériát: itt volt a Knight Rider 2000, a Knight Rider 2010, a Team Knight Rider, valamint az új Knight Rider Justin Brueninggel. A rajongók azonban mindvégig az eredetit bálványozták, s mai napig is kizárólag amellett tartanak ki" – összegezte meglátását Larson. Ebből eredően míg a tévétársaságok előszeretettel tűzik műsorukra a hasselhoffos verziót, a többi produkciót csupán egyszer vagy maximum kétszer engedték képernyőre.

 

Kulics László
2014.04.13.