Watchmen – Az őrzők (2009)
Watchmen
- zene: Tyler Bates
- vezényel: Timothy Williams
- kiadás éve: 2009
- kiadó: Reprise Records
- játékidő: 44:36
Az Alan Moore és Dave Gibbons által megalkotott Watchmen a képregény-irodalom történelmén belül igen kiemelkedő szerepet foglal el. A nyolcvanas évek közepén született korszakalkotó műről általában csak szuperlatívuszokban szokás beszélni; többek között bizonyítja ezt, hogy megnyerte a sci-fi irodalom legjelentősebb elismerését, a Hugo-díjat, a Time magazin pedig a huszadik század száz legjelentősebb angol nyelvű könyve közé sorolta. A képregények megújítójának, a legjobb szuperhőstörténetnek is nevezték már a Watchment, és ha ezen állítások eléggé szubjektívak is, azzal nehezen lehet vitába szállni, hogy a történet valóban egy új korszakot nyitott a zsánerben.
A sztori szerint a második világháború utáni USA-ban megjelennek a szuperhősök, akik valójában semmilyen szupererővel nem rendelkező maszkos és jelmezes bűnüldözők. Majd később, egy fizikai kísérlet balesete miatt megszületik a valódi szuperember is, Doktor Manhattan, aki erejét felhasználva a hidegháború kellős közepén, az USA egyfajta védőbástyájaként, már puszta jelenlétével is képes megakadályozni, hogy a szovjetek atomtámadást indítsanak – hiszen ennek ők csak a vesztesei lehetnének. Ennek köszönhetően Richard Nixon háromszor is elnök lesz, az amerikaiak könnyen megnyerik a vietnámi háborút, sőt a Holdra jutásban is nagy segítséget nyújt a kék színben ragyogó tudós. Ám Amerika utcáiról a bűn nem tűnik el, ezért az álarcos igazságosztókra is szükség van, legalábbis egy darabig. Azonban 1977-ben törvényen kívül helyezik az addig szükségesnek tartott védelmezőket, akik közül többen visszavonulnak és civil életet élnek, míg mások illegalitásba húzódva folytatják a bűn üldözését. Egy éjjel megölik otthonában az egyik őrzőt, Edward Blake-et, a Komédiást. Rorschach, a titokzatos és bizarr külsejű törvényen kívüli igazságosztó egy nagyobb összeesküvés részeként értelmezi a gyilkosságot, és az elkövető felderítését tűzi ki célul. Hamarosan további őrzőket is megtámadnak, a bajt pedig tetézi, hogy az emberek szimpátiája elfordul Doktor Manhattantől, aki a Marsra vonul önkéntes száműzetésbe, azonban az USA így védtelen lesz egy esetleges atomkatasztrófától. Rorschach régi szuperhőstársaival közösen kezd nyomozásba a szálakat a háttérben mozgató személyének kiderítésére.
Bár a történet ereje kétségkívül az alternatív idősíkban keresendő (amivel Moore a V mint vérbosszú című művében is eljátszott), számomra azonban ezen a téren továbbra is Philip K. Dick regénye, Az ember a fellegvárban marad az alapmű, már csak azért is, mivel ez volt az első alternatív történelmet bemutató regény, ráadásul ennek az alapszituációját építik tovább az azóta megjelent hasonszőrű alkotások – így számomra a Watchmen sem olyan jelentős alkotás, mint ahogyan sokan tartják. Elég korán, 1986-ban felmerült a megfilmesítés ötlete (idén pedig egy tévésorozat is épülni fog Moore-ék klasszikusára, Trent Reznor és Atticus Ross zenéjével), viszont már az elejétől fogva megfilmesíthetetlennek minősítették a képregényt. Ez azzal magyarázható, hogy a Watchmen lényegében nem a történetével emelkedik ki az átlagos képregények közül, hanem a sztori megjelenítésével, a jó karakterekkel és a különleges alternatív világgal, mindez pedig filmre nagyon nehezen ültethető át. Még a kilencvenes évek elején kérték fel Terry Gilliamet a direktori pozícióra, aki pár évnyi előkészítés után, egy hosszas huzavona következményeként kiszállt a projektből, mondván, hogy minimum ötórás időkeret kell a képregény megfilmesítésére.
A többszöri stúdióváltások után (amiből a premier előtt két hónappal jókora bonyodalom is keletkezett), a kétezres évek elején David Haytert, az X-Men – A kívülállók íróját bízták meg a rendezéssel, azonban ez a felállás sem volt működőképes. Az évtized közepén Darren Aronofsky is megpróbálkozott a film elkészítésével, de az ő víziója is bedőlt. Végül ismételt stúdióváltás után, a 300 sikere jóvoltából Zack Snyder lett a befutó, a 2009-ben bemutatott feldolgozás ismertebb színészei között pedig megtalálhatjuk Jeffrey Dean Morgant, Patrick Wilsont, Carla Guginót, Billy Crudupot és Jackie Earle Haleyt. Bár Snyder a 300-at még anyagi, illetve kritikai sikerhez juttatta, a Watchmennek nem ez a sors jutott. A mozik pénztáraitól a gyártási költségeit alig meghaladó bevétellel távozott, ráadásul sokak szerint a direktor teljesen félreértelmezte a népszerű alapot, aki később egy rendezői változattal igyekezett ezt a vélekedést megcáfolni.
A végeredményt látva elmondható, hogy bár a "megfilmesíthetetlen" jelző nem állja meg a helyét, de az alapanyagból nem lett izgalmas és jó film. Snyder víziója ott csúszott el, hogy nála a karakterek érzelmi világa uralkodott el a cselekmény, a korrajz és a szuperhőstörténetek ismertetőjegyeinek kárára. Ettől pedig néha olyan érzésem volt, mintha A Grace klinikát nézném, hiszen abban is mellékes, hogy a szereplők orvosok, ott is inkább azon van a fő hangsúly, hogy éppen ki kivel kavar vagy kavart, esetleg kivel fog, illetve az egyes karaktereket milyen lelki problémák gyötrik. Ez sajnos a két és félórás Watchmen – Az őrzőkre nagyon rányomja a bélyegét, mondhatnám ezt úgy is, hogy a film egy része dögunalom, amin a pazar díszletek és vizuális megoldások sem tudnak segíteni. Az első nyolcvan perc kifejezetten álmosító: sajnos itt annyira elveszik a semmitmondó, a sztori szempontjából lényegtelen részletekben a rendező és a forgatókönyv, hogy a mozi második felének kétségkívül izgalmasabb perceit már alig tudja az ember értékelni.
Ekkoriban Tyler Bates volt a rendező állandó zeneszerzője, így nem okozott meglepetést, hogy a Watchmen esetében is ő komponálta a score-t – bár a 300 főtémájának (mely komoly egyezést mutatott a Titus Elliot Goldenthal által írt muzsikájának vezérmotívumával) fiaskója után azért nem volt annyira biztos, hogy van számára visszaút a nagy filmek világába. Gyengébb minőségű, főként elektronikus jellegű munkái okán Bates korunk egyik legvitatottabb filmzeneszerzőjének számít. Viszont kikerült olyan darab is a kezei közül, amelyre érdemes volt felfigyelni: ilyen például A galaxis őrzői mindkét részének nagyszabású szimfonikus aláfestése, melyeknél komoly fejlődést mutatott fel a szerző, vagy épp a Végítélet score-ja, de a 300 főtémán kívüli részei sem nevezhetők rossznak. A Watchmen esetében nem volt könnyű dolga, sőt ez a film egy jóval tapasztaltabb komponistának sem lenne sétagalopp, hiszen a mozi szuperhősvonalát zenében is meg kellett jeleníteni, de úgy, hogy közben a különleges, a valóságban sohasem létező nyolcvanas éveket is szükséges volt idézni. Ráadásul a történetben sok karakter van, akik külön témáért kiáltottak, egyúttal mindehhez egy fiatalos zene is szükségeltetett. Az eredmény kétségkívül felemás lett, de még így is Bates egyik legjobb munkájának nevezhető.
A művész így nyilatkozott a kezdetekről: "Amikor ellátogattam a forgatás helyszínére, megmutattak nekem 25 percet az addig elkészültekből, és ekkor általánosságban átbeszéltük a koncepciót. Bár ez a segítségemre volt, azonban egy ilyen jellegű filmnél nagyon nehéz előre haladni, ha nem ismered az összképet. A Watchmen egy igen összetett alkotás, épp ezért valóban szükségem volt a teljes film ismeretére – bár az, hogy láthattam a színészeket a karakterük bőrébe bújva, lehetővé tette, hogy elkezdjem a zenei paletta kifejlesztését. A gondolataim egy sajátos irányba indultak el, tudván, hogy a zenének elsősorban a szereplők lelkivilágát kell tükröznie, nem pedig a cselekményt támogatnia."
A score-nak leginkább az róható fel, hogy nincs benne kohézió, ami azzal magyarázható, hogy rengeteg stílus keveredik benne, ettől a végletekig eklektikus lett. Bár a filmnek van íve, a zenéjének ezzel szemben egyáltalán nincs. Az elején ugyanolyan hősies, drámai és érzelmes, mint a végén. A nagy ívű történetekben van lehetőség arra, hogy a komponista építse a zenéjét – ez azonban itt sajnos elmaradt, a sokféleséget pedig még az is erősítette, hogy Janis Joplintól a Simon & Garfunkel duón át Jimi Hendrixig, rengeteg dalt és kiegészítő instrumentális zenét is felhasználtak az alkotásban. Ugyan némelyik ezek közül igazán jól elkapta a mozi hangulatát (például a stáblista alatt hallható Leonard Cohen-dal, a "Hallelujah", vagy a popkulturális és politikai utalásokkal teli főcím alatti Bob Dylan-felvétel, a "The Times They Are A-Changin"), de a végeredmény szempontjából tovább zavarosították a zenei anyagot.
Az albumot indító "Rescue Mission" rögtön megadja azt, amit az ember várna egy szuperhősfilm zenéjétől: jól szóló dobok és rézfúvósok, valamint férfikórus pátoszos hangjai, továbbá elektronikus gitár (mely a score-ban egyébként gyakran felbukkanó hangszer) adják a track varázsát. A zene legegyedibb pontját ezzel le is tudtuk, sajnos ezután döntően már létező muzsikák újraértelmezéséből született tételek következnek. Vangelis Szárnyas fejvadászhoz komponált score-ja alapvetően kihallható a Watchmen zenéjéből, mivel a borongós, utópisztikus szintetizátormuzsika szinte minden trackben felbukkan, de emellett más stílusjegyekben is jelentős hasonlóság mutatható ki. Ilyen track a "You Quit!", az "It Was Me", illetve a nekem legjobban tetsző tétel, az "Edward Blake – The Comedian", mely gyakorlatilag semmilyen formában sem lógna ki a már említett Vangelis-műből, de akár egy idáig ismeretlen Enigma-felvétel is lehetne.
Egy nagyobb szimfonikus zenekar is felfedezhető a score-ban, igaz, néha teljesen elnyomja a hangját a rengeteg elektronikus megoldás, de időnként megmutatkozik nagyjából önállóan is ("The Last Laugh"). Ezen vonalból azonban mindössze két igazán szép darab emelhető ki: a "Don't Get Too Misty Eyed", illetve az epikus hangzású "Just Look Around You". Szintén egy külön kategóriát képeznek azok a trackek, melyek a szimfonikus elemek és az elektronikus megoldások között kellő arányt tartottak meg. Ezek képviselői a "The American Dream", illetve a gyengécske háttérzenéből monumentálissá növekvő "What About Janie Slater?". Néhány tétel Bates horrorzenéinek durva disszonáns elemeit idézi meg, ilyen a "Who Murdered Hollis Mason?", a "Dan's Apocalyptic Dream", illetve az "I'll Tell You About Rorschach". Dinamikus akciózenék is születtek a film alá, ezek a maguk nemében szintén egyediek, tehát nem valami más zenéből építkeznek ("Prison Fight", "Countdown"). A produkcióban fontos szerepet kapott Mozart "Requiem"-jének kisebb részlete is, így ezt is felpakolták a score mellé. A zárótétel is a jól sikerült trackek közé sorolható, a nyolcvanas évek végét megidéző stílusa leginkább az instrumentális rock tárgykörébe tartozik (hallhattunk ilyesfélét a Halálos fegyver-filmekben is Michael Kamen és Eric Clapton tolmácsolásában).
Bates ügyesen felmondta a leckét, megtett mindent, amit a film minimálisan megkövetelt, de semmi többet. Egy-két tételben megmutatta, hogy nem tehetségtelen zeneszerző, sőt néha egyedi is tudott lenni, de igazán kiemelkedő teljesítményt jelen munkájában nem tett le az asztalra. Ugyanakkor a mozi hangulatához illő darabjai különösebb negatív kritikát sem érdemelnek, hiszen a film alatt teljesen megállja a helyét a score, ráadásul önálló meghallgatásra is érdemes.
A sztori szerint a második világháború utáni USA-ban megjelennek a szuperhősök, akik valójában semmilyen szupererővel nem rendelkező maszkos és jelmezes bűnüldözők. Majd később, egy fizikai kísérlet balesete miatt megszületik a valódi szuperember is, Doktor Manhattan, aki erejét felhasználva a hidegháború kellős közepén, az USA egyfajta védőbástyájaként, már puszta jelenlétével is képes megakadályozni, hogy a szovjetek atomtámadást indítsanak – hiszen ennek ők csak a vesztesei lehetnének. Ennek köszönhetően Richard Nixon háromszor is elnök lesz, az amerikaiak könnyen megnyerik a vietnámi háborút, sőt a Holdra jutásban is nagy segítséget nyújt a kék színben ragyogó tudós. Ám Amerika utcáiról a bűn nem tűnik el, ezért az álarcos igazságosztókra is szükség van, legalábbis egy darabig. Azonban 1977-ben törvényen kívül helyezik az addig szükségesnek tartott védelmezőket, akik közül többen visszavonulnak és civil életet élnek, míg mások illegalitásba húzódva folytatják a bűn üldözését. Egy éjjel megölik otthonában az egyik őrzőt, Edward Blake-et, a Komédiást. Rorschach, a titokzatos és bizarr külsejű törvényen kívüli igazságosztó egy nagyobb összeesküvés részeként értelmezi a gyilkosságot, és az elkövető felderítését tűzi ki célul. Hamarosan további őrzőket is megtámadnak, a bajt pedig tetézi, hogy az emberek szimpátiája elfordul Doktor Manhattantől, aki a Marsra vonul önkéntes száműzetésbe, azonban az USA így védtelen lesz egy esetleges atomkatasztrófától. Rorschach régi szuperhőstársaival közösen kezd nyomozásba a szálakat a háttérben mozgató személyének kiderítésére.
Bár a történet ereje kétségkívül az alternatív idősíkban keresendő (amivel Moore a V mint vérbosszú című művében is eljátszott), számomra azonban ezen a téren továbbra is Philip K. Dick regénye, Az ember a fellegvárban marad az alapmű, már csak azért is, mivel ez volt az első alternatív történelmet bemutató regény, ráadásul ennek az alapszituációját építik tovább az azóta megjelent hasonszőrű alkotások – így számomra a Watchmen sem olyan jelentős alkotás, mint ahogyan sokan tartják. Elég korán, 1986-ban felmerült a megfilmesítés ötlete (idén pedig egy tévésorozat is épülni fog Moore-ék klasszikusára, Trent Reznor és Atticus Ross zenéjével), viszont már az elejétől fogva megfilmesíthetetlennek minősítették a képregényt. Ez azzal magyarázható, hogy a Watchmen lényegében nem a történetével emelkedik ki az átlagos képregények közül, hanem a sztori megjelenítésével, a jó karakterekkel és a különleges alternatív világgal, mindez pedig filmre nagyon nehezen ültethető át. Még a kilencvenes évek elején kérték fel Terry Gilliamet a direktori pozícióra, aki pár évnyi előkészítés után, egy hosszas huzavona következményeként kiszállt a projektből, mondván, hogy minimum ötórás időkeret kell a képregény megfilmesítésére.
A többszöri stúdióváltások után (amiből a premier előtt két hónappal jókora bonyodalom is keletkezett), a kétezres évek elején David Haytert, az X-Men – A kívülállók íróját bízták meg a rendezéssel, azonban ez a felállás sem volt működőképes. Az évtized közepén Darren Aronofsky is megpróbálkozott a film elkészítésével, de az ő víziója is bedőlt. Végül ismételt stúdióváltás után, a 300 sikere jóvoltából Zack Snyder lett a befutó, a 2009-ben bemutatott feldolgozás ismertebb színészei között pedig megtalálhatjuk Jeffrey Dean Morgant, Patrick Wilsont, Carla Guginót, Billy Crudupot és Jackie Earle Haleyt. Bár Snyder a 300-at még anyagi, illetve kritikai sikerhez juttatta, a Watchmennek nem ez a sors jutott. A mozik pénztáraitól a gyártási költségeit alig meghaladó bevétellel távozott, ráadásul sokak szerint a direktor teljesen félreértelmezte a népszerű alapot, aki később egy rendezői változattal igyekezett ezt a vélekedést megcáfolni.
A végeredményt látva elmondható, hogy bár a "megfilmesíthetetlen" jelző nem állja meg a helyét, de az alapanyagból nem lett izgalmas és jó film. Snyder víziója ott csúszott el, hogy nála a karakterek érzelmi világa uralkodott el a cselekmény, a korrajz és a szuperhőstörténetek ismertetőjegyeinek kárára. Ettől pedig néha olyan érzésem volt, mintha A Grace klinikát nézném, hiszen abban is mellékes, hogy a szereplők orvosok, ott is inkább azon van a fő hangsúly, hogy éppen ki kivel kavar vagy kavart, esetleg kivel fog, illetve az egyes karaktereket milyen lelki problémák gyötrik. Ez sajnos a két és félórás Watchmen – Az őrzőkre nagyon rányomja a bélyegét, mondhatnám ezt úgy is, hogy a film egy része dögunalom, amin a pazar díszletek és vizuális megoldások sem tudnak segíteni. Az első nyolcvan perc kifejezetten álmosító: sajnos itt annyira elveszik a semmitmondó, a sztori szempontjából lényegtelen részletekben a rendező és a forgatókönyv, hogy a mozi második felének kétségkívül izgalmasabb perceit már alig tudja az ember értékelni.
Ekkoriban Tyler Bates volt a rendező állandó zeneszerzője, így nem okozott meglepetést, hogy a Watchmen esetében is ő komponálta a score-t – bár a 300 főtémájának (mely komoly egyezést mutatott a Titus Elliot Goldenthal által írt muzsikájának vezérmotívumával) fiaskója után azért nem volt annyira biztos, hogy van számára visszaút a nagy filmek világába. Gyengébb minőségű, főként elektronikus jellegű munkái okán Bates korunk egyik legvitatottabb filmzeneszerzőjének számít. Viszont kikerült olyan darab is a kezei közül, amelyre érdemes volt felfigyelni: ilyen például A galaxis őrzői mindkét részének nagyszabású szimfonikus aláfestése, melyeknél komoly fejlődést mutatott fel a szerző, vagy épp a Végítélet score-ja, de a 300 főtémán kívüli részei sem nevezhetők rossznak. A Watchmen esetében nem volt könnyű dolga, sőt ez a film egy jóval tapasztaltabb komponistának sem lenne sétagalopp, hiszen a mozi szuperhősvonalát zenében is meg kellett jeleníteni, de úgy, hogy közben a különleges, a valóságban sohasem létező nyolcvanas éveket is szükséges volt idézni. Ráadásul a történetben sok karakter van, akik külön témáért kiáltottak, egyúttal mindehhez egy fiatalos zene is szükségeltetett. Az eredmény kétségkívül felemás lett, de még így is Bates egyik legjobb munkájának nevezhető.
A művész így nyilatkozott a kezdetekről: "Amikor ellátogattam a forgatás helyszínére, megmutattak nekem 25 percet az addig elkészültekből, és ekkor általánosságban átbeszéltük a koncepciót. Bár ez a segítségemre volt, azonban egy ilyen jellegű filmnél nagyon nehéz előre haladni, ha nem ismered az összképet. A Watchmen egy igen összetett alkotás, épp ezért valóban szükségem volt a teljes film ismeretére – bár az, hogy láthattam a színészeket a karakterük bőrébe bújva, lehetővé tette, hogy elkezdjem a zenei paletta kifejlesztését. A gondolataim egy sajátos irányba indultak el, tudván, hogy a zenének elsősorban a szereplők lelkivilágát kell tükröznie, nem pedig a cselekményt támogatnia."
A score-nak leginkább az róható fel, hogy nincs benne kohézió, ami azzal magyarázható, hogy rengeteg stílus keveredik benne, ettől a végletekig eklektikus lett. Bár a filmnek van íve, a zenéjének ezzel szemben egyáltalán nincs. Az elején ugyanolyan hősies, drámai és érzelmes, mint a végén. A nagy ívű történetekben van lehetőség arra, hogy a komponista építse a zenéjét – ez azonban itt sajnos elmaradt, a sokféleséget pedig még az is erősítette, hogy Janis Joplintól a Simon & Garfunkel duón át Jimi Hendrixig, rengeteg dalt és kiegészítő instrumentális zenét is felhasználtak az alkotásban. Ugyan némelyik ezek közül igazán jól elkapta a mozi hangulatát (például a stáblista alatt hallható Leonard Cohen-dal, a "Hallelujah", vagy a popkulturális és politikai utalásokkal teli főcím alatti Bob Dylan-felvétel, a "The Times They Are A-Changin"), de a végeredmény szempontjából tovább zavarosították a zenei anyagot.
Az albumot indító "Rescue Mission" rögtön megadja azt, amit az ember várna egy szuperhősfilm zenéjétől: jól szóló dobok és rézfúvósok, valamint férfikórus pátoszos hangjai, továbbá elektronikus gitár (mely a score-ban egyébként gyakran felbukkanó hangszer) adják a track varázsát. A zene legegyedibb pontját ezzel le is tudtuk, sajnos ezután döntően már létező muzsikák újraértelmezéséből született tételek következnek. Vangelis Szárnyas fejvadászhoz komponált score-ja alapvetően kihallható a Watchmen zenéjéből, mivel a borongós, utópisztikus szintetizátormuzsika szinte minden trackben felbukkan, de emellett más stílusjegyekben is jelentős hasonlóság mutatható ki. Ilyen track a "You Quit!", az "It Was Me", illetve a nekem legjobban tetsző tétel, az "Edward Blake – The Comedian", mely gyakorlatilag semmilyen formában sem lógna ki a már említett Vangelis-műből, de akár egy idáig ismeretlen Enigma-felvétel is lehetne.
Egy nagyobb szimfonikus zenekar is felfedezhető a score-ban, igaz, néha teljesen elnyomja a hangját a rengeteg elektronikus megoldás, de időnként megmutatkozik nagyjából önállóan is ("The Last Laugh"). Ezen vonalból azonban mindössze két igazán szép darab emelhető ki: a "Don't Get Too Misty Eyed", illetve az epikus hangzású "Just Look Around You". Szintén egy külön kategóriát képeznek azok a trackek, melyek a szimfonikus elemek és az elektronikus megoldások között kellő arányt tartottak meg. Ezek képviselői a "The American Dream", illetve a gyengécske háttérzenéből monumentálissá növekvő "What About Janie Slater?". Néhány tétel Bates horrorzenéinek durva disszonáns elemeit idézi meg, ilyen a "Who Murdered Hollis Mason?", a "Dan's Apocalyptic Dream", illetve az "I'll Tell You About Rorschach". Dinamikus akciózenék is születtek a film alá, ezek a maguk nemében szintén egyediek, tehát nem valami más zenéből építkeznek ("Prison Fight", "Countdown"). A produkcióban fontos szerepet kapott Mozart "Requiem"-jének kisebb részlete is, így ezt is felpakolták a score mellé. A zárótétel is a jól sikerült trackek közé sorolható, a nyolcvanas évek végét megidéző stílusa leginkább az instrumentális rock tárgykörébe tartozik (hallhattunk ilyesfélét a Halálos fegyver-filmekben is Michael Kamen és Eric Clapton tolmácsolásában).
Bates ügyesen felmondta a leckét, megtett mindent, amit a film minimálisan megkövetelt, de semmi többet. Egy-két tételben megmutatta, hogy nem tehetségtelen zeneszerző, sőt néha egyedi is tudott lenni, de igazán kiemelkedő teljesítményt jelen munkájában nem tett le az asztalra. Ugyanakkor a mozi hangulatához illő darabjai különösebb negatív kritikát sem érdemelnek, hiszen a film alatt teljesen megállja a helyét a score, ráadásul önálló meghallgatásra is érdemes.
Gregus Péter
2019. 10. 06.
2019. 10. 06.
Tracklista:
- Rescue Mission (2:12)
- Don't Get Too Misty Eyed (1:35)
- Tonight the Comedian Died (2:42)
- Silk Spectre (0:58)
- We'll Live Longer (0:56)
- You Quit! (0:39)
- Only Two Names Remain (1:39)
- The American Dream (1:56)
- Edward Blake – The Comedian (2:40)
- The Last Laugh (0:57)
- Prison Fight (1:45)
- Just Look Around You (5:58)
- Dan's Apocalyptic Dream (1:17)
- Who Murdered Hollis Mason? (0:55)
- What About Janie Slater? (1:34)
- I'll Tell You About Rorschach (4:10)
- Countdown (2:46)
- It Was Me (1:23)
- All That Is Good (4:58)
- Requiem (0:55) *
- I Love You (2:41)
* írta: Wolfgang Amadeus Mozart
Az album a Spotify-on:
