„A filmes munkák során jobb, ha a ruhatárban leadod az egódat. A kritika igazából csak egy lökés a jó irányba, ezért érdemes elfogadni.”


Marvin Hamlischt csodagyereknek tartották, ami nem volt csoda, hiszen ötévesen már elzongorázta azt, amit a rádióban hallott – mindehhez persze az is hozzájárult, hogy muzsikus családban született. A fiatal tehetségre a szakma is felfigyelt, hiszen az Egyesült Államok egyik legtekintélyesebb zenei intézetébe, a New York-i Julliard zeneiskolába már hétévesen felvételt nyert, ezzel pedig ő lett minden idők legfiatalabb ott tanuló diákja. A dalszerzéssel is igen korán megpróbálkozott, már nyolcévesen megírta első művét, ezzel kapcsolatosan a 2010-ben vele készült interjúnkban szókimondóan így fogalmazott: „Egy rakás szemét volt, de én írtam.”

Hamlischt zenéje mellett főként kitűnő humora miatt becsülték pályatársai. A diploma megszerzése végett bárokban és a Broadwayn vállalt zongorista munkákat, és ezek révén ivódott bele később megszülető zenei stílusába a musicalek hangzásvilága is. Első komolyabb munkáját az 1964-ben bemutatott Funny Girlben kapta, itt ismerkedett össze Barbra Streisanddal is, akivel haláláig szoros kapcsolatban maradt. Barátságuk kezdetére így emlékezett vissza a zeneszerző: "A Funny Girl próbafolyamatának kezdetén találkoztunk először, sosem fogom elfelejteni. Odajött hozzám (én nagyjából 19-20 éves lehettem), és azt mondta: 'Tudod, gyorsabban beszélsz, mint Liza Minnelli.' Ezek voltak hozzám az első szavai. Ő nagyon fontos része lett a karrieremnek, számos nagyszerű zenei élménnyel ajándékozott meg”. Persze Streisand is sokat köszönhet Hamlischnek, hiszen a nagy slágerei közül jó párat a zeneszerző komponált számára, például a „The Way We Were”-t, mely mind a mai napig az egyik legjelentősebb romantikus dalnak számít, s nem véletlen, hogy a zeneszerzőt „az emberek komponistája” névvel is illették könnyű, slágeres, de mégis minőségi muzsikái miatt.

1968-ban találkozott Sam Spiegel producerrel, aki révén Az úszó emberhez írhatta meg élete első score-ját, ám a színpad világától sem távolodott el. 1974-ben, az akkor még csupán alig harminc éves komponista felért pályája csúcsára, ugyanis abban az évben az Oscar-gálán az összes filmzenei kategóriában győzött, vagyis három aranyszoborral gazdagodott, hiszen A nagy balhéért a legjobb adaptált zene, az Ilyenek voltunkért pedig a drámai score és a legjobb dal kategória díját is neki ítélték. Erre a bravúrra sem előtte, sem azóta nem volt képes senki. Hamlisch pályafutását mindvégig hatalmas elismerések és díjak kísérték. Oscar-jelölésből tizenkettőt, Golden Globe-díjból kettőt, Tony-díjból egyet, Emmyből négyet, Grammyből szintén ennyit tudott összegyűjteni. Azzal pedig, hogy ezt az öt nagy díjat megnyerte, egy igen szűk tábornak lett a tagja, hiszen csupán tizenegy embernek sikerült ezt elérnie, ráadásul Hamlisch még egy Pulitzer-díjat is kiérdemelt, ezt a díjkollekciót pedig már rajta kívül csupán egy ember, a szintén a musicalek világában alkotó Richard Rodgers tudhatta magáénak. Azonban Hamlisch két éve elárulta nekünk, hogy az összes elismerése közül a legbecsesebb számára pont a Richard Rodgersről elnevezett életműdíj, mert ahogyan ő fogalmazott: „a világon az összes zeneszerző közül ő az egyik kedvencem (akivel sikerült találkoznom is), és aki elmondta, hogy nagyon tetszett neki A tánckar című musicalem”.

Hamlisch életművében megkerülhetetlen darab A tánckar. Ez a Broadwayre szánt mű tette legendává és világhírű zeneszerzővé. Itt ismerkedett össze Carole Bayer Sagerrel, akivel évekig élt együtt, s közben nagy slágerekkel ajándékozta meg az énekesnőt, köztük A kém, aki szeretett engem című James Bond-mozi főcímdalával. A Hamlisch karrierjéből kiemelendő művek közé tartozik Woody Allan filmje, a Banánköztársaság, Alan J. Pakulától a Sophie választása, Barbra Streisand mozijai közül például a Tükröm, tükröm..., Robert Redfordtól az Átlagemberek, a Jégvárak, illetve ezek mellett megemlítendő, hogy számos színpadi darab (főként barátjáé, Neil Simoné) filmes adaptációjához is írt muzsikát (Második fejezet, A második utca foglyai, Romantikus komédia). A hetvenes években több sikeres diszkó- és popslágerhez kapcsolható a neve, emellett további musicaleket is írt. A They're Playing Our Song és a The Goodbye Girl című zenés darabban Neil Simonnal dolgozott, a Jean Seberg című musicalben egy tragikus életű színésznő pályafutását dolgozta fel, ő volt a zeneszerzője a Smile című Tony-díjas produkciónak, A siker édes illata musicalváltozatának, illetve a Nora Ephron rendezte Imaginary Friends című zenés darabnak. Legutolsó musicalét, a The Nutty Professort halála előtt alig két héttel mutatták be, a készülő Gotta Dance című musicalt viszont már nem tudta befejezni.

Filmzeneszerzői pályafutását a kilencvenes évektől szinte teljesen felfüggesztette. 2009-ben ugyan visszatért, és Steven Soderbergh Az informátorához remek muzsikát komponált, de ez egyben sajnos filmes karrierje végállomása is lett. És bár a filmzene világából kilépett, a nyilvánosság elől nem zárkózott el: koncertdarabokkal foglalkozott, számos zenekar vezetője volt, és olyan városok szimfonikusait igazgatta, mint Pittsburgh (ahol tizenhét évadon keresztül volt zenei vezető), New York, San Diego, Dallas, Seattle, Buffalo vagy Pasadena, életének utolsó éveiben pedig a Milwaukee Symphony Orchestrát irányította. Ezen zenekarok révén szimfonikus munkáit is be tudta mutatni, melyek közül az "Anatomy of Peace" a legkiemelkedőbb. 
 

Gregus Péter
2017.05.04.
 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


A komponista! - Interjú Marvin Hamlisch-sel
Interjú

Marvin Hamlisch
A filmzene legendái

Romantikus filmzenék
Kollaborációk, életutak

Sportfilmek zenéje - I. rész
Kollaborációk, életutak