„A zenei ipar legrosszabb része, hogy a nem kreatív emberek egyre inkább benyomulnak az alkotás folyamatába. A művészt hagyni kell, hogy egyedül dolgozzon. Ne egy zabpehelygyárból érkező vezető mondja meg egy zenekarnak, hogy hogyan kell zenélni. Ez ma sajnos egyre többször és többször fordul elő.”


Randy Newman, azaz teljes nevén Randall Stuart Newman 1943. november 28-án született Los Angelesben. A család Randy pár hónapos korában New Orleansbe települt, de tizenegy év elteltével visszaköltöztek korábbi lakhelyükre, azonban a New Orleansben eltöltött gyermekévek vitathatatlanul óriási hatással voltak Newman munkásságára. Bár szülei nem kötődtek a zenéhez (anyja titkárnő, apja gyógyszerész volt), azonban atyai nagybátyjai révén az Egyesült Államok egyik leghíresebb zeneszerző-családjához tartozik. Így olyan ikonok igazgatták a fiatal Randy zenei fejlődését, mint Alfred Newman, aki a maga negyvenöt Oscar-jelölésével és kilenc elnyert díjával Hollywood egyik legmeghatározóbb alakja volt. Másik nagybátyja, Lionel Newman szintén tucatnyi akadémiai jelölés és díj tulajdonosának tudhatta magát, sőt harmadik nagybátyja, Emil is rengeteg filmhez komponált zenét. Ebben a páratlan muzsikusi légkörben nem volt kérdés, hogy a család fiatalabb tagjai is a zene felé fognak fordulni. Randy Newman mellett unokaöccsei, Thomas és David is ismert komponisták lettek, valamint a család egyik ifjabbik tagja, Joey is a zeneszerzésre adta a fejét.

Randy Newman életműve két részre különíthető: ő az USA egyik legnépszerűbb, legelismertebb énekes-dalszerzője, valamint filmzeneszerzője. 1960-ban, még az egyetem elvégzése előtt kezdett dalok írásába. Első száma, a „Golden Gridiron Boy” 18 éves korában jelent meg, ez viszont csúnyán megbukott, így életének következő éveit inkább további tanulással töltötte. A siker pedig nem is maradt el, mivel a hatvanas évek második felében már több dala is a slágerlisták elejére küzdötte fel magát. Eleinte azonban nem magának, hanem másoknak komponált. A kor ismert énekesei közül, mint például Cilla Black, Gene Pitney, több is dolgozott Newmannel, sőt Alan Price az 1967-es albumát döntően az ő szerzeményeire építette. Ebben az évtizedben egy kis ideig egy rockbandában is kipróbálta magát, ez volt a The Tikis, amely később Harpers Bizarre néven vált közismert együttessé. Newman a zenekar több ismert dalát is jegyzi. A hatvanas évek végétől datálódik Newman és a Warner Records meghatározó alakjának, Lenny Waronkernek a szakmai kapcsolata, barátsága, mely a szerző későbbi karrierjére is nagy hatással volt. 

1968-ban jelent meg Randy első szólóalbuma, mely a saját nevét viselte. A lemez ugyan kritikai sikert aratott, de a slágerlisták elejének a közelébe sem került. Az első igazán sikeres önálló albuma 1970-ben jelent meg, ez volt a 12 Songs. A lemezen olyan ismert zenészek voltak alkotótársai, mint Clarence White vagy Ry Cooder. A kritikai siker ismét hangos volt, olyannyira, hogy az albumot a mai napig a hetvenes évek tíz legjobbja között tartják számon, azonban a közönséget akkoriban még ez sem hozta annyira lázba. Newman egyedi könnyűzenei stílusa már itt kezdett kikristályosodni. Főként erős mondanivalókkal rendelkező szövegeit dicsérték, valamint különleges, szatirikus, a különböző daltípusokat kifigurázó gondolkodásmódját nevezték a kritikusok a szerző fő pozitívumának. Az 1972-ben megjelent Sail Away már a Billboard-listán is szép helyezést ért el, az album dalait később olyan előadók is felvették a repertoárjukba, mint Tom Jones, Ray Charles vagy Etta James. Szintén ezen a lemezen található a Newman által jegyzett You Can Leave Your Hat On, mely később Joe Cocker előadásában vált világhírűvé. Az album „Burn One” című száma pedig az 1989-es, nagysikerű A nagy csapat című film nyitó dala lett. 

Newman következő nagylemeze 1974-ben jelent meg, ez volt a politikai felhangoktól sem mentes Good Old Boys, mely újfent hatalmas kritikai sikert aratott, ráadásul emellett már a közönség is megkedvelte a szerző stílusát, így az album szép eladási siker is lett. Az ezt követő lemezei is a szókimondó és ironikus hangvétel jegyében születtek, a komponista olyan témákat választott dalai számára, mint a rasszizmus, Észak és Dél ellentéte, a hatalomvágy vagy a kapzsiság. Az 1983-as, Trouble in Paradise című albumon jelent meg Newman egyik legnépszerűbb szerzeménye, az „I love L.A.” című szatirikus dal, mely a slágerlisták élére is felkerült. A szám sikere azóta is töretlen, a városban gyakran használják különböző eseményekhez kapcsolódóan, sőt a nagy Los Angeles-i sportcsapatok (Los Angeles Lakers, Los Angeles Dodgers) mérkőzésein is ebből a dalból játszanak részletet, ha a csapat odahaza győz, illetve ez csendül fel, ha a város két focicsapata (a Galaxy vagy a Kings) gólt szerez.

A zeneszerző figyelme a nyolcvanas évek elejétől fokozatosan a filmzenék irányába terelődött, dalokat tartalmazó lemeze az elmúlt három évtizedben csak három jelent meg: Land of Dreams (1988), Bad Love (1999), Harps and Angels (2008). Politikai hangvételű szövegei a legutolsó CD-jén is kiemelkedő szereppel bírtak, ostorozta a terrorellenes háborút és a Bush-kabinetet is. Dalszerzői pályafutása egyik nevezetessége, hogy a Katrina hurrikán 2005-ös pusztítása után az amerikai tévé- és rádiótársaságok Newman „Louisiana 1927” című dalát játszották szinte megállás nélkül, a térséggel való szolidaritásvállalás gyanánt. A szám azóta már Louisiana egyfajta himnuszaként ismeretes, az állam 2011-ben mindezért rangos elismeréssel is megjutalmazta Newmant. 

A komponista életművének másik nagy területe a filmzeneszerzői munkássága. Már 1959-ben besegített Emil Newmannek a Riot in Juvenile Prison zenéjébe, de neve ekkor még a stáblistára sem került fel. Az 1971-es Cold Turkey is csak egy aprócska állomás volt filmzeneszerzői karrierjében, ehhez a mozihoz még csak dalokat szerzett. Első igazi megmérettetése az 1981-es Ragtime volt. A Milos Forman filmjéhez szerzett munkájáért élete első Oscar-, Grammy-, BAFTA- és Golden Globe-jelölését is megkapta. Ezt 1984-ben az Őstehetség zenéje követte, mely szintén nagyon pozitív kritikákat kapott, nem mellesleg egy újabb Oscar-jelöléssel is gazdagította szerzőjét. 1986-ban Newman Elmer Bernsteinnel közösen dolgozott a Három amigó című filmen, Bernstein a score-ért, Newman pedig a dalokért felelt (ezt a filmet többedmagával íróként is jegyzi). Ekkoriban komolyabb magánéleti válságon is átesett a komponista, mivel húszévnyi házasság után elvált feleségétől, ráadásul egy Epstein-Barr vírusfertőzés komolyan legyengítette a szervezetét.

Közel ötéves kihagyás után 1990-ben tért vissza a filmzenék világába, ráadásul nem is akárhogyan. Ebben az évben az Ébredések alá csodálatos, stílusteremtő zenét produkált, az Avalonért pedig újabb Oscar-, Grammy- és Golden Globe-jelölést kapott, míg a Cop Rock című televíziós sorozat főcímdaláért az Emmy-díjat haza is vihette. Ugyanezt a díjat később a Monk nyitó dalával is megnyerte, majd 2010-ben, a széria záró epizódjához írt dalával, a harmadik Emmy-díját zsebelhette be. Alkotásai a kilencvenes évek közepétől kezdve két részre bonthatók, az élőszereplős filmekre és a Disney-Pixar stúdió animációs mozijaira. Előbbit olyan alkotások fémjelezték az elmúlt két évtizedben, mint a Maverick, a Lapzárta, a Pleasantville vagy a Vágta. Ebben az időszakban több mozihoz dalokkal is hozzájárult, mint például a Babe 2 - Kismalac a nagyvárosbanhoz, melyben a „That'll Do” című dalát Peter Gabriel előadásában hallhattuk, vagy a Vásott szülők esetében, melyhez az „I Love to See You Smile”-t írta. Ezen score-ok és dalok szinte mindegyike újabb és újabb Oscar-nominációt és más díjak jelöléseit jelentették, azonban nyernie továbbra sem sikerült. Tizenharmadik és egyben újbóli sikertelen Oscar-jelölése után kissé ironikusan azt mondta, hogy reméli, a díjazás nem egy népszerűségi verseny, mert akkor egy kissé el lenne keseredve.

Túlzás nélkül állítható, hogy Randy Newman az elmúlt másfél évtizedben az animációs filmek zenéinek koronázatlan királyává vált. A 2010-ben harmadik felvonásához érkező Toy Story zenéjével együtt nyolc rajzfilmzenénél jár a komponista. John Lasseter, a Toy Story rendezője, aki később a Disney stúdió igazgatója lett, az egeres filmbirodalom egyik házi zeneszerzőjévé tette Newmant. Olyan rajzfilmek esetében volt zeneszerző, mint a James és az óriásbarack, az Egy bogár élete, a Toy Story 2., a Szörny Rt., a Verdák (aminek CD-je a Pixar történetének első platinalemeze lett), vagy nem is oly régen A hercegnő és a béka. Oscar-, Grammy-, Golden Globe-jelölések garmadáját kapta ezen filmek zenéiért és dalaiért (11 Oscar- és 11 Grammy-nomináció). Sokáig azonban csak a jelölésekkel kellett megelégednie, és ez a feltűnő mellőzés természetesen szemet szúró volt. 

Egy időben nem készült olyan interjú Newmannel, ahol ne tettek volna fel neki egy kérdést azzal kapcsolatban, hogy mi a véleménye az akadémiai mellőzésről. Néha komolyan, néha pedig a maga ironikus módján kereste erre a kérdésre a választ. Egyszer viccesen meg is jegyezte: „Majd megsajnálnak valamikor, és akkor nyerek”. Ez a pillanat 2003-ban jött el, amikor a Szörny Rt. „If I Didn't Have You” című daláért végre hazavihette az Oscar-szobrot. Érdekes és ritka pillanat volt ez a díj történetében is, hiszen Randy Newman nevének kihirdetésekor hatalmas ovációban tört ki a közönség, és felállva tapsolták a komponistát, aki a köszönőbeszédébe se tudott belekezdeni a tapsvihar miatt. Efféle megtiszteltetésben csak pár zeneszerzőnek volt része az akadémiai elismerés elmúlt évtizedei során. 2011-ben második Oscar-díját is hazavihette a Toy Story 3. „We Belong Together” című dalával, a score-ral pedig egy újabb Grammy-díjat is kiérdemelt. Az Oscar-átadón elhangzott köszönőbeszédében csípős kiszólást engedett meg magának az Akadémia betétdaljelölési procedúrájával kapcsolatban. 2011-ig összesen húsz Oscar-jelölést tudhat magáénak, mely tekintélyt parancsoló szám a komponisták körében, emellett az öt Grammy-díja sem lebecsülendő, illetve mindezek kiegészülnek még szakmai díjakkal (Henry Mancini Award, George and Ira Gershwin Award, Magnum Opus Award) is. 2010 nyarától pedig saját csillaga van a hollywoodi Hírességek Sétányán.

Newman a pályafutása alatt nem sok mozihoz írt zenét, alig kéttucatnyihoz. Megválogatta, hogy mit vállal el, és főleg a rendező személye volt fontos számára. Szinte csak olyan direktorokkal dolgozott eddig, akiknek neve van a szakmában. A teljesség igénye nélkül: Barry Levinson, Ron Howard, Milos Forman, Nora Ephron, Richard Donner, Penny Marshall. Newman elmondása szerint a Pleasantville, illetve a Vágta rendezőjével, Gary Ross-szal szeret a legjobban együtt dolgozni.

Dalszerzői és filmzeneszerzői munkássága mellett színházi munkái is vannak, többek között egy musicalt is jegyez: ez a Faust, melyet Goethe és Milton művei inspiráltak. A darabot, melyet a zeneszerző a legjobb művének tart, több színház is műsorra tűzte, olyan zenészek közreműködésével, mint Elton John, Ry Cooder vagy James Taylor. Az utóbbi időben már kevesebb filmet vállal, de laza életfelfogását továbbra sem hagyta el. A komponista egy igen nagy elismeréseket (Oscar-, Grammy-, Emmy-díj) hozó időszakon van túl, a 2010-es évben egy nagyobb volumenű európai turnét is tartott, jelenleg pedig számos fellépése van az USA-ban, emellett pedig 2011 májusában új albuma jelent meg The Randy Newman Songbook Vol. 2 címmel. 
 

Gregus Péter
2013.05.26.
 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


Randy Newman és a Pixar
Kollaborációk, életutak

Richard Donner filmjeinek zenéje
Kollaborációk, életutak

Ron Howard filmjeinek zenéje
Kollaborációk, életutak

Sportfilmek zenéje - I. rész
Kollaborációk, életutak

Sportfilmek zenéje - II. rész
Kollaborációk, életutak