Bill Paxton elsősorban A bolygó neve: Halál Hudson közlegényeként, valamint a Ragadozó 2. nagydumás detektívjeként, Jerry Lambertként élt és fog élni bennem a jövőben is. Ezen alkotásokban láttam őt először, ám mindemellett a Titanicban éppúgy kedveltem, mint a True Lies – Két tűz közöttben, a Tombstone – A halott városban, az Apollo–13-ban, a Twisterben, a Joe, az óriásgorillában, a Jég és föld közöttben vagy az Isten haragjában. Már e listával is szépen körvonalazódik, milyen változatos filmeket, szerepeket tudhatott magáénak a színész, élvonalbeli sztárrá azonban sosem avanzsálódhatott, nagy költségvetésű filmet éppúgy nem vihetett el egyedül a hátán, ahogyan Oscar-díjra sem jelölték (hasonló cipőben jár másik kedvencem, Jeff Goldblum is, igaz, rá egy rövidfilmes nominálás erejéig azért felfigyelt az Akadémia). Paxton gyakran foglalkoztatott, megbízható színésznek számított, a kétezres években pedig két kisebb kaliberű mozi, az Isten haragja című krimi, valamint a valós események ihlette Ütős játék megrendezésére is lehetősége nyílott.


Ha golf és film, akkor elsősorban a Kevin Costner és Rene Russo főszereplésével készült romantikus dráma, a Fejjel a falnak, illetőleg a Bagger Vance legendája szokott hazánkban felmerülni Will Smithszel, Matt Damonnal és Charlize Theronnal. Emellett a Bobby Jones: Egy legenda születésére, a tévéből gyakran visszaköszönő Happy, a flúgos golfos című vígjátékra, a szintén ebbe a műfajba tartozó Golfőrültekre, továbbá jelen írásom apropójára, a nálunk Ütős játékként, illetve A golfbajnokként egyaránt forgalomba hozott alkotásra szokott még reflektorfény vetülni. Paxton filmje az 1913-as US Openről szól, mely eseményen egy ifjú tehetség, a Shia LaBeouf (Transformers) alakította Francis Ouimet karrierjének első mérföldkövéhez érkezett. A máig az amatőr golfozás atyjaként emlegetett játékos a bajnokság kezdetén egy szegény, mindenki által lenézett munkáscsalád sarjaként lépett pályára, ám ő mit sem törődve ezzel, golflyukról golflyukra haladva az aktuális feladatra koncentrált, és olyat vitt végbe, amit előtte senki: amatőrként megnyerte a US Opent.

Az Ütős játék a Bagger Vance legendájához és a Bobby Jones: Egy legenda születéséhez hasonlóan éppannyira szól a kitartásról, az eltökéltségről, mint a golfról, s mivel nincs teletűzdelve könnyed percekkel, valamint e sportág nálunk – bár egyre inkább kezd elterjedni – még egyfajta elit hóbortként van nyilvántartva, a produkció elsősorban különleges atmoszférája révén képes megfogni bennünket. Hozzám azért áll közel, mert LaBeouf és Elias Koteas (Az őrület határán, Bűnös Chicago) remekül ráéreztek a szerepükre, a felvételek éppoly csodálatosak, mint a zene, s képes feszült pillanatokat okozni, holott a játék végeredménye nyilvánvaló. Ugyanakkor e sportág csupán a film szintjén köt le, mely annyira nem csalogató, hogy kedvet kapjak a golfozáshoz. Bár később az élet úgy hozta, hogy egy időre belekóstolhattam ebbe a világba, első kézből szerezhettem tapasztalatokat róla, de ezzel egyetemben sem érintett meg a varázsa.


A muzsikáról Brian Tyler gondoskodott, aki az Isten haragja kapcsán már dolgozott a direktorral, viszont ezúttal nem a horror, hanem a dráma vonalán kellett helytállnia, amit egy erősen témaközpontú kompozícióval oldott meg. „A golf egy brit játék, így ez nem egy tipikusan amerikai hangulatot igénylő alkotás, aminek nagyon örültem, mert ilyenen nem dolgoztam még ezelőtt” – meséli Tyler, aki döntően a hetvenfős The Hollywood Studio Symphonyra támaszkodott, ám score-jának számos olyan mozzanata van, ahol csak néhány hangszerre vagy mindössze egyetlen zongorára szorítkozik (utóbbiak eredményeként vált csodálatossá, bensőségessé a „Broken Dreams (Reprise)”, illetve az „An Unlikely Outcome”). „Próbáltam olyan szívhez szóló muzsikát írni, amelyből kissé érződik az akkoriban még sokkal élesebben jelen lévő tudat, miszerint az amerikai nép bevándorlókból tevődik össze. Ezért igyekeztem némileg utalást tenni többek között az írekre, a franciákra, valamint a britekre is" – avat be koncepciójába a szerző, aki többek között Debussy és a századfordulón élt más impresszionista komponisták munkáival is törekedett részletesebben megismerkedni. Azért tartotta fontosnak stílusaik vizsgálatát, mert szerette volna, ha jellegzetes akkordmegoldásaik visszaköszönnek muzsikájában, aminek egyik legfontosabb kritériuma az volt, hogy kizárólag élő hangszerek megszólaltatásával keljen életre – egy mezsgyén járó hangszere volt csupán, az elektromos cselló. Ennek következményeként hangzásvilága kitűnően illeszkedik a történet korszakához, az 1900-as évek elejéhez.

S mielőtt belekezdek a zene részletesebb ismertetésébe, engedtessék meg egy röpke kitérő a muzsikával való kapcsolatomra. Az Ütős játék kísérete éppoly fontos állomás volt annak, hogy a Tyler-rajongók mezejére lépjek, mint az Isten haragja, az Idővonal és a Frank Herbert: A Dűne gyermekei aláfestésének – ezeket hallottam tőle először, s a mai napig elfogult vagyok velük. Ezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert míg utóbbi triót dicsérni szokás, az Ütős játék score-ja áthallásai miatt általában a „futottak még” kategóriába sorolódik. Jogosnak tartom azokat az észrevételeket, támadásra okot adó érveket, miszerint bár remekül húzza alá a filmet, a főbb témák tekintetében finoman szólva sem találta fel a spanyolviaszt a szerző. Tény, feltűnően táplálkozik műve James Horner Szenvedélyek viharában ihlette művéből („Main Title Overture”), illetve Thomas Newman A suttogóhoz és az Egy asszony illatához írt partitúráiból (az „Immigrant's Theme” alapjai) – hogy ez a felhasznált temp zenék következménye-e, vagy más miatt alakult így, nem ismert. Engem is zavarba szoktak ejteni az ilyen dolgok, amelyeken van, hogy egyáltalán nem, máskor azonban a film és/vagy a zeneszerző iránti kötődésem miatt könnyebben teszem túl rajta magam. Ez utóbbiak közé tartozik az Ütős játék kísérete: habár a hallottak nem oszlatták el bennem maradéktalanul a hasonlósággal kapcsolatos negatív gondolatokat, éppúgy sikerült elhalványítaniuk, háttérbe szorítaniuk őket, ahogyan például az ebben a témakörben szintén gyakran felmerülő Ártatlanságra ítélve (John Williams) és a Jennifer 8 (Christopher Young), vagy A vadon foglyai (Jerry Goldsmith) és Az időgép (Klaus Badelt) kapcsolódások esetében is.


Tyler még a film végső vágása előtt elkészült a főtémával, amelyet aztán különféle hangszerelésekkel és variációkban vonultatott fel. Az albumon helyet kapott szemelvények közül a „Main Title Overture”, a „The Greatest Game Ever Played”, a „Ouimet Trails by One”, az „An Unlikely Outcome”, az „And Then There Were Three”, a „Sunset”, illetőleg az „End Title Overture” támaszkodik a vezérmotívumra. Alapvetően ezek hivatottak biztosítani a score érzelmi töltetét, amit olyanok egészítenek ki rendkívül igényesen, mint az „Immigrant's Theme”, a „Broken Dreams”, az „Invitation”, a „Broken Dreams (Reprise)”, a „Heads Turn” vagy épp a „A Quiet Dignity”. A játék iránti vágy, az elhivatottság és a nem túl jól sikerült ütések okozta feszültség remekül jelenítődnek meg általuk, sokat tesznek hozzá a látottakhoz – amellett is, hogy bizonyos jelenetek esetében az alkotók jobbnak látták, ha csak a közönség nyújtotta atmoszféra kíséri az eseményeket, ami szintén jót tett a filmnek. Már ezekben is hallatják magukat az olyan, Tyler által megszólaltatott instrumentumok, mint az akusztikus gitár, a zongora, a buzuki nevű húros görög hangszer és rokona, a mandolin, az elektromos cselló, vagy bizonyos ütősök, amelyek itt jobbára még beleolvadnak az összképbe, a mű többi részében viszont hangsúlyosabb szerepet kapnak.

A golf alapvetően egy lassú, összetett játékszabállyal bíró, koncentrációképességre és taktikai tudásra épülő játék, a filmben ezzel szemben sokszor mozgalmasnak tűnik, köszönhetően a remek vágásnak. Ugyanez képeződik le a kíséretben is: a dinamikusabb tételek sorát a „Determination” zárása indítja, s e lendület a „The Amateur”-ben, az „Angel”-ben, a „Ride the High Country”-ban, az „Indecision”-ben, a „The Game Is Afoot”-ban, a „Ride the High Country (Reprise)”-ban, valamint a „Duel”-ben szintén jelen van. A legnagyobb kedvenceim ezek közül a „Determination”, a „The Game Is Afoot” és az „Angel", utóbbi ráadásul mindennél jobban kiemelkedik az összképből azáltal, hogy az erőteljes vonós-, illetve ütősszekció előadása szinte a végletekig fokozódik. Tylert főként ezek miatt kezdtem megkedvelni: mindmáig tetszik, ahogyan az ütőhangszereket erőteljesen, ugyanakkor bizonyos mértékig tekintélyparancsolóan tudja beleszőni kompozícióiba.


„Emelem kalapom Brian Tyler fantasztikus score-ja előtt. Nagyon fontos eleme a filmnek, ezt nem tudom elégszer hangsúlyozni. Büszke vagyok szorgalmasságára és a második kollaborációnkra” – így foglalta össze röviden véleményét a score-ról Bill Paxton a Hollywood Records gondozásában megjelent album borítóján. Az áthallások (illetőleg az album vége felé található, felesleges betétdalok) ellenére nagyon szeretem ezt a korongot, melynek megunhatatlan csúcspontjai a „Determination”, a „Broken Dreams (Reprise)” és az „An Unlikely Outcome”. Ráadásul az Ütős játék egészen addig számított az egyetlen, golfhoz kapcsolódó Tyler-műnek, amíg a Fox Sport illetékesei meg nem keresték a komponistát a 2015-ös US Open közvetítésének apropóján. A sportcsatorna egy fanfárt rendelt tőle, mely a „Triumph of the Spirit” címet kapta, s szintén egy mozgalmas, diadalittas részekkel tűzdelt darab lett.