„Angelo és én megállapítottuk, hogy ha Jerry rendező lenne, valószínűleg olyan jellegű filmeket csinálna, amilyeneket mi, s ha mi zeneszerzők lennénk, akkor valószínűleg olyan zenéket írnánk, mint ő” – nyilatkozta David Anspaugh, aki mindössze kétszer dolgozott Jerry Goldsmithszel, ám mindkét együttműködésük emlékezetessé vált. Miután a szerző végzett kollaborációjuk első állomásával, A legjobb dobással, megkérte a direktort, valamint az író/producer Angelo Pizzót, hogy következő filmtervükkor feltétlenül szóljanak neki, mert annyira megérintette őt ez a projekt, hogy a következőből sem szeretne kimaradni. A filmes ezután A halál arcát, illetve a Vad szenvedélyeket hozta tető alá, melyekben Pizzo nem vett részt, ám amikor a duó a Mindent a győzelemért! apropóján ismét összeállt, készséggel tettek eleget a komponista kérésének – elégedettségük sem volt kérdés, hiszen A legjobb dobás Dennis Hopper játéka mellett Goldsmith dallamainak köszönhetően jutott el az Oscar-jelölésig.


Sokszor ejtettünk már szót arról, hogy noha a filmgyártás során a zenei kíséret megkerülhetetlen alkotóelem, többet jelent szimpla kötelező tartozéknál: ha megfelelő kezekbe kerül a feladat, akkor az aláfestés minden rendezői, produceri képzeletet képes felülmúlni. Azért hozakodok elő ismét ezzel, mert Goldsmith Mindent a győzelemért! ihlette munkája szintén ezt támasztja alá. Ez nem csak egy score, hanem fontos adalék ahhoz, hogy keserédességgel, sikerre éhséggel, rendíthetetlen céltudatossággal vérteződjön fel Daniel Eugene „Rudy” Ruettiger igaz története: a szó szoros értelmében ez biztosítja a film lelkét.

Anspaugh mozija egy olyan, valós életutat tár elénk, melynek legfontosabb üzenete, hogy az elszántság és a kitartás előbb-utóbb meghozza gyümölcsét, illetőleg megmutatja, hogy mi mindenre képes az ember céljai megvalósításának érdekében. Ruettiger sokat tett azért, hogy gyerekkori álmára felnőttként ne bájos emlékként, hanem beteljesült valóságként tekintsen: amerikaifoci-rajongóként szeretett volna bekerülni kedvenc csapatába, a Notre Dame Fighting Irishbe, s bár tanulmányi előmenetele, valamint fizikuma ezt nem tette lehetővé, sohasem adta fel. Minden, az ehhez vezető úton tett apró előrelépését sikerként könyvelte el, és voltak ugyan mélypontjai, ám szorgalmával mindig felülkerekedett rajtuk, így végül pályára léphetett... az 1975-ös idény utolsó, hazai színtéren rendezett mérkőzésén.


Ruettiger élete a meccshez hasonlóan e mozi bemutatását követően újabb fordulóponthoz érkezett. Anspaugh révén szélesebb ismertségre tett szert, amit igyekezett kiaknázni: könyveket írt, megalapította a Fundación Rudyra keresztelt nonprofit szervezetet, és motivációs előadóként is színpadra állt. Azon kevesek egyike, akikről a nagybetűs amerikai álom megtestesítőjeként beszélhetünk – annak ellenére, hogy nevére némi árnyék vetült, miután 2011-ben csalással vádolták meg. Felületes ismereteim vannak az egykori sportolóról, ám az alapján, amit a film sugall, s amilyen összegzéseket olvastam róla, úgy tűnik, ő az a fajta ember, akit ha kidobnak az ajtón, visszamászik az ablakon. Személyisége a mai napig ösztönző, melyet Anspaugh alkotása is hűen sugall, ám utóbbi kevésbé hatna inspirálóan Goldsmith csodálatos dallamainak hiányában. Vegyük például azt a jelenetet, amikor Rudy a barátjával (Christopher Reed) történt tragédia hatására – szakítván barátnőjével (Lili Taylor) és addigi, kényszerűségből vállalt munkájával – útnak indul, hogy a racionalitást meghazudtolva teljesítse be álmát, vagy amikor belóg az általa szentélynek tartott stadion gyepére. Miközben Oliver Wood (Még drágább az életed, Ál/Arc) kameralencséjén keresztül figyeljük a főszereplőt alakító Sean Astint (A Gyűrűk Ura-trilógia, A terror iskolája), az ide kapcsolódó trackek („To Notre Dame”, „A Start”) egyszerre sugallnak eltökéltséget, csodálatot, alázatot, vetítik előre a sikert, varázsolják mélyebbé, megindítóvá a látottakat.


E mozi tehát nemcsak története, hanem filmzenéje szempontjából is kiemelkedőnek számít: amellett, hogy Goldsmith munkásságának egyik legcsodálatosabb főtémáját hallhatjuk (amivel én a szerző koncertrepertoárjából ízelítőt nyújtó The Film Music of Jerry Goldsmith korong „Theme from Rudy”-jaként találkoztam először), a Rudyét a legemlékezetesebb sportfilmzeneként szokás emlegetni – joggal. Az alkotás kritikáinak döntő többsége kitér a dallamok erejére, s a nézői kommentek olvasásakor szintén ezt tapasztalhatjuk. Az, hogy a főtéma ennyire bevésődött a közönség emlékezetébe, nemcsak azért van, mert elképesztően szívhez szóló, hanem mert ez alkotja a muzsika fő gerincét, s minthogy a komponista képes volt vele kifejezni a szereplő által megélt valamennyi érzelmet, score-ja meglehetősen témaközpontú lett. A vezértéma eleinte a gyermeki vágyakozást szimbolizálja („Main Title”, „The Jacket”), majd Rudy eltökéltségét húzza alá („To Notre Dame”, „Training”), amit aztán öröme („Accepted”) és győzelmi mámora („The Final Game”) követ. A tételek jelentései nemcsak a hangszerelésnek, illetve a tempónak köszönhetően változnak, hanem a kórushasználat révén is, melyet szintén mesterien vetett be Goldsmith a különféle emóciók közötti balanszírozás érdekében.

De főhősünk tettei egy másik, szintén fontos szerepet betöltő motívumban, a pergő- és üstdobokra, csőharangra, illetve fanfárszerű rezesszólamokra épülő megoldásban is megbújnak. Ez, a főszereplő játékostémájaként is aposztrofálható dallamsor az „A Start”-ban még csak felsejlik, az idő előrehaladtával azonban módszeresen fonódik össze a főtémával, hogy aztán a grandiózus lezárást aláhúzó „The Final Game”-ben már egyenrangú félként csendüljenek fel. A The Hollywood Studio Symphony közreműködésével életre kelő aláfestésnek számos csodálatos mozzanata van („The Speech / Last Game / Be Grateful”, „More Girls”, „Empty Stadium / The Key”), a hallgató figyelmét mégis elsősorban azon tételek ragadják meg, melyek táptalajául e két megközelítés szolgál.


A Mindent a győzelemért! esetében nagyon nehéz igazán kimagasló trackekről beszélnem, mert a score egészéért odavagyok – hasonlóan emblematikus szerepet tölt be nálam az egyén küzdelméhez kapcsolódó filmzenék vonatkozásában, mint Alan Silvestri Forrest Gump-muzsikája. Ami a kép és a zene együttes hatását tekintve leginkább megfogott, az a „To Notre Dame”, az „A Start”, a „More Training”, a „Waiting”, a „Back on the Field”, a „Team Play / Ready Champ?” és a „Take Us Out”. Ez a hetes tökéletes jelképe annak, milyen utat kellett Rudynak bejárnia, mígnem az utolsó pillanatban, néhány perc erejéig kedvenc csapata színeiben pályára nem lépett. Mindezek közül a „Waiting”-et tartom a legmozgalmasabbnak: a hozzá fűződő montázsjelenet közben szezonról szezonra tárul elénk az idő múlása, hogy miként ragad Rudy folyamatosan a gyakorlócsoportban, és bár emiatt minden egyes kezdőmezőnyös keretkihirdetést csalódásként él meg, egyre nagyobb hévvel veti bele magát az edzésekbe, lelkesíti a Notre Dame Fighting Irisht minden meccsén a lelátóról.

A Varése Sarabande által 2022 szeptemberében megjelentetett, bővített korongon (amely három, a filmhez végül fel nem használt részletet is tartalmaz) Goldsmith muzsikáját két olyan tradicionális kórusmű szakítja meg, melyek az intézmény klasszikus indulói közé tartoznak. Rudy egyetemi életbe való belerázódását (és a Jon Favreau által alakított Dennis McGowannel kialakuló barátságát) a „Hike, Notre Dame!” kíséri, mely ritmikájával a karakter elszántságát és célját egyaránt képes megtestesíteni. Az album másik ilyen trackje az edzések egyikénél felhasznált „Notre Dame Victory March”, amely 1908-ban íródott az iskola egykori tanulói, a Shea testvérek által – a „Hike, Notre Dame!” valamivel később, 1923-ban készült Joseph J. Casasanta és sógora, Vincent Fagan jóvoltából. Mindkét szerzeménynek megvan a maga hangulata, és jó ötlet volt Anspaugh-éktól ezek alkalmazása (olyan előadók dalaival egyetemben kerültek a filmbe, mint Johnny Cash, a Creedence Clearwater Revival vagy Patsy Cline), ám az albumon nincs létjogosultságuk, sőt, egyenesen károsak, ugyanis megszakítják a score nyújtotta élményt.


„Ha az űrben játszódó filmeket nézzük, akkor a Star Trek: Űrszekerek a kedvencem, ha a film noir jellegűeket, akkor a Kínai negyed és az Elemi ösztön a favoritjaim, de ha azt kérdezik, melyek azok, amelyeket a legjobban szeretek, akkor a Mindent a győzelemért!-et és A legjobb dobást emelném ki” – nyilatkozta Jerry Goldsmith, aki a zenei felvételek közben David Anspaugh-nak és Rudy Ruettigernek egyaránt megengedte, hogy a karmesteri pódiumra lépjen. A legjobb dobással elért Oscar-jelölést nem sikerült megismételnie a szerzőnek ezzel az Anspaugh-filmmel, ellenben jelen műve lényegesen népszerűbbé vált, és olyan mozik előzeteseiben volt tetten érhető, mint például a Tíz elveszett év, a Good Will Hunting, a Vágta vagy a Szilaj, a vad völgy paripája. A rengeteg pozitív visszajelzés eredményeként a komponista szinte minden hangversenyén műsorra tűzte a „Theme from Rudy" című átiratot, amely éppoly fontos része lett koncertrepertoárjának, mint a „Motion Picture Medley”, vagy az Ómen, a Star Trek és a Rambo – Első vér zenéjének részletei. Az Anspaugh–Pizzo–Goldsmith trió soron következő együttműködése a szintén megtörtént esetet feldolgozó A foci hőskora lett volna, a komponista halálát követően azonban ennek lehetősége William Rossnál landolt, aki varázslatos muzsikát szállított hozzá.