A némafilmes (2011)

The Artist
violinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcs
  • zene: Ludovic Bource
  • vezényel: Ernst Van Tiel
  • kiadás éve: 2011
  • kiadó: Sony Classical
  • játékidő: 77:58
Megosztás:
Az 1920-as évek legvégén Hollywood és a teljes filmvilág egy forradalmi eljárással szembesült: megszületett a hangosfilm, mely hamar a nézők kedvencévé vált. Érkezése nemcsak a stúdiók megszokott életét forgatta fel, de érintette többek közt azon zenészeket is, akik ezt megelőzően – akár csak egyetlen zongorán vagy egy szimfonikus zenekar tagjaként – élőben kísérték a vásznon zajló cselekményt, érzelmekkel megtöltve az egyébként némán pergő képeket. Kárvallottja lett az új irányzat hódításának a némafilmkorszak sztárjainak számító színészek némelyike is. Derékba törhettek addig szépen felívelő pályák: hamar kiderült, ha a hősszerelmes bonvivánnak vaskos tájszólása volt, vagy ha az ünnepelt díva éles hangjával poharakat lehetett repeszteni.

c bource artist 01
Michel Hazanavicius ebben az időszakban játszódó, A némafilmes című, ötszörös Oscar-díjas alkotásának főhőse George Valentin színész (Jean Dujardin), akinek nem az orgánumával van probléma, egyszerűen csak eljárt felette az idő. Míg korábban kalandfilmek sármos hőseként, kémként vagy kardforgatóként egymás után szállította a – néma – kasszasikereket, a hangosfilm megjelenésével a publikum nemcsak a korszerűtlenné vált technológiára, de az egykor népszerű szereplőire is már csupán a múlt eldobható képviselőiként tekintett. Valentinnak ebben a megváltozott érában kell helytállnia, amit az is megnehezít számára, hogy még sztárként beleszeret egy feltörekvő színésznőbe (Bérénice Bejo), aki a férfival ellentétben egyre sikeresebbé válik a hangosfilmek világában.

A produkció ereje nemcsak abban rejlik, hogy egy letűnt korszakba kalauzolja el a nézőt, hanem hogy ezt kifejezetten némafilmes köntösbe bújtatva, fekete-fehérben és inzertekkel teszi. A jelenetekben csak látjuk, ám nem halljuk a párbeszédeket – a szereplők lényegesebb mondanivalóinak kiírása ugyan segíti a nézőt, de sokszor még ez sincs, hiszen számos szituációból pontosan kiderül, miről szólhat a diskurzus. Hasonlóképpen élhetünk át mindent, ahogyan azt annak az időszaknak a nézői tették, amikor A némafilmes játszódik. A helyszínek, a díszletek, a látványosan gesztikuláló szereplők (így a két főszereplő mellett a stúdiófőnököt, illetve a Valentin hűséges sofőrjét alakító John Goodman és James Cromwell) mind-mind illúziókeltően visznek el bennünket a filmkészítés szinte már elfeledett múltjába.

c bource artist 02
Egy ilyen jellegű alkotásban az egyik legfontosabb pont a zene, melyet a korábban szinte ismeretlen, a rendezőhöz és a két főszereplőhöz hasonlóan francia Ludovic Bource komponált. Annak ellenére, hogy Bource milyen színvonalú muzsikával állt elő, mintha azóta is csak keresgélné helyét a filmvilágban: kidolgozott, sokszínű nagyzenekari munkái nemegyszer súlytalan vígjátékokban mentek kárba, ráadásul egy 2022-es kedves animáció, A kis Nicolas: Eljött a boldogság ideje! értékes aláfestésének komponálása óta szakmailag nem adott hírt magáról. A némafilmes esetében szerepét már a főcím is kihangsúlyozza, hiszen közvetlenül a színészek után kerül a neve kiírásra. Szerzeményeit egy több mint nyolcvantagú zenekar játszotta fel, akik sikeresen idézik meg a múlt század első felének jellegzetes mozgóképes világát. A „film a filmben” koncepció mentén Bource nagyívű, robusztus, kavargó szimfonikus dallamokkal látta el azokat a jeleneteket, melyekben Valentint népszerű szerepeiben láthatjuk, többek közt kalandorként. Szükség volt a címszereplő magánéletét aláfestő, könnyebb vagy épp szomorkás, xilofont olykor kiemelt szerepbe emelő dallamokra is, hiszen a cselekmény nagy részében őt követhetjük, amint a nézők rajongásában fürdőzik, szerelembe esik, öszeroskad vagy épp tépelődik, s ezeket a megszokottnál hangsúlyosabban kellett érzékeltetni az aláfestéssel. Bource fontosnak tartotta a korszak zeneszerzői előtti főhajtást, s hogy az akkori filmzenei jellemzőket minél tökéletesebben éleszthesse fel, olyan elődjei munkásságát tanulmányozta, sőt emelte át egyes jellegzetességeiket, mint például Bernard Herrmann (akinek a Szédüléshez írt aláfestéséből egy részlet is elhangzik), Franz Waxman, Max Steiner, sőt a több mozijának score-ját saját maga jegyző Charlie Chaplin, míg a komolyzenék terén Ravel, Prokofjev és Debussy hatása érzékelhető elsősorban. Egy igazi időutazáson vehet részt az, aki elindítja Ludovic Bource művét, melyért rengeteg díjra jelölték, és az Oscar-gáláról is méltán távozhatott szoborral.

 
Bíró Zsolt
2024. 12. 01.



 

Tracklista:
  1. The Artist Ouverture (1:02)
  2. 1927 A Russian Affair (3:36)
  3. George Valentin (5:36)
  4. Pretty Peppy (2:33)
  5. At the Kinograph Studios (1:38)
  6. Fantaisie D'Amour (3:09)
  7. Waltz for Peppy (3:22)
  8. Estancia op.8 - Alberto Ginastera (3:41)
  9. Imagination (2:56)
  10. Silent Rumble (1:16)
  11. 1929 (1:33)
  12. In the stairs (3:15)
  13. Jubilee Stomp - Duke Ellington (2:35)
  14. Comme une rosée de larmes (3:24)
  15. The Sound of Tears (4:48)
  16. Pennies from Heaven - Rose Murphy (2:14)
  17. 1931 (4:47)
  18. Jungle Bar (2:07)
  19. L'ombre des flammes (5:58)
  20. Happy Ending... (5:44)
  21. Charming Blackmail (2:13)
  22. Ghost from the Past (2:00)
  23. My Suicide (6:25)
  24. Peppy and George (2:06)
Megosztás:

További értékelések

Kulics László
violinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcs
Selley Csaba
violinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcsviolinkulcs
A Filmzene.neten szereplő anyagok idézése a forrás feltüntetésével lehetséges.

Süti tájékoztató