Transformers 3. (2011)
Transformers: Dark of the Moon
- zene: Steve Jablonsky
- vezényel: Nick Glennie-Smith, Gavin Greenaway
- kiadás éve: 2011
- kiadó: Reprise Records
- játékidő: 59:51
Bár még alig telt el tíz év, máris számos kasszasiker-szériát könyvelhetnek el a 21. század Hollywoodjában, melyek között a jelen írásom tárgyát képező robottörténet előkelő helyet tudhat magáénak. A Transformers-mizéria 2007 nyarán ütötte fel a fejét, és tart máig mindamellett, hogy a részek előrehaladtával egyre alacsonyabb szintre került a minőség, melynek eredményeként a vitathatatlan látványorgia mellett már-már paródiává vált a robotok csatája. A mozibevételek azonban azt mutatják, hogy bármennyi pénzt is költ el Michael Bay (aki megalomániájával lassan utoléri az Álomgyár évtizedek óta ügyeletes nagyravágyóját, James Cameront), annak többszöröse játszi könnyedséggel köszön vissza a mozik pénztáránál – és akkor még nem vettük figyelembe a játékokat, valamint a további kapcsolódó termékeket.
A Transformers 3. történetének egyik fontos alappillére ezúttal az 1969-es holdraszállás, melyről mi, átlag halandók úgy tartjuk, hogy két nagyhatalom hidegháborús versengésének egyik legszimbolikusabb mozzanata, mely új fejezetet nyitott az emberiség történelmében. Nos, Bay ezen eseményt rendkívül leleményes módon fordította a maga javára: mindez nem az oroszokkal szembeni erőfitogtatásról szólt, hanem arról, hogy ne ők érjenek először a Holdra és tudják meg, mi volt az évekkel korábban mindkét fél által észlelt becsapódás oka. Erre a néhány percre – illetve gondolatmenetre – emelem kalapom a direktor előtt, mert ügyesen használta ki a Hold sötét oldalának lehetőségeit, s rendkívül élvezetesen ábrázolta vízióját. A forgatókönyv azonban emellett teljesen sablonos: a látszólag száműzetésféleségben élő Álcák célja továbbra is változatlan, s csak a megfelelő időre és jelre várnak, hogy lecsaphassanak, az Autobotokkal kollaborációt kötött emberekről pedig kiderül, mennyire megbízhatatlanok, ugyanis nem osztották meg Optimus fővezérrel azt az infót, miszerint annak idején idegen roncsra leltek a Holdon – amiről persze hamar kiderül, hogy mindkét fél számára kulcsfontosságú ahhoz, hogy végleg megalapozzák jövőjüket. Nagyjából ez a történet alapfonala, amely természetesen megannyi látványos jelenettel, követhetetlen mennyiségű naplementével, és a gravitációra fittyet hányó robotpördülésekkel van teletűzdelve, Shia LaBeouf pedig ismét megmutatja, hogy egy srác igenis képes vállára venni az emberiség gondját.
Gyerekként engem is magával ragadtak ezek a robotok, ám felnőttként már abszolút nem tudtak lekötni, még úgy sem, hogy popcornmozihősként tekintettem rájuk: az első résznél már ott kiborult a pohár, amikor a robotok a ház körül bujkáltak, nehogy észrevegyék őket, a harmadik rész esetében pedig odáig jutottunk, hogy a címszereplők látványosan véreznek, és többet lelkiznek, mint mi magunk. Engem tehát ez a fajta Transformers-láz elkerült, egészen pontosan fogalmazva, csupán annak zenéjére szorítkozott. Az aláfestés mindhárom esetben Steve Jablonskynak köszönhető, aki Bayjel kiegészítő komponistaként találkozott először, idővel pedig önálló szerzőként kapott horrorfilmekre vonatkozó megbízásokat az akciómágustól. A sziget volt az első nagyobb volumenű közös produkciójuk, melyet néhány évvel később a Transformers követett.
Az Autobotok és Álcák küzdelmét a nyolcvanas évek derekán rajzfilmsorozatként és egész estés rajzfilmként egyaránt nyomon követhettük, amiket Johnny Douglas, Robert J. Wals és Vince DiCola kísértek szerzeményeikkel. Bay nem ragaszkodott ahhoz, hogy újra hallja filmjében a korábbi témákat, inkább hagyta, hogy a szerző saját belátása szerint készítse el a score-ját. Követelménye mindössze annyi volt Jablonsky irányába, mint bármely más mozija esetén: a zene közvetítse az érzelmeket, és tartalmazzon jó sok dobot, amiért a rendező nem titkoltan rajong. S bár az alapvető instrukciók nem kötötték meg túlságosan a szerző kezét, volt egy olyan jellegű akadály, amellyel szinte minden pillanatban harcolnia kellett: az effektek. A Transformers-mozik a robotok mozgását és alakváltását kísérő effektek révén lényegesen több speciális hangot tartalmaznak, mint egy hagyományos akciófilm, és ezeket, akárcsak egy robbanást vagy lövést, ízlésesen kell összehangolni a zenével, amely a hangmérnök mellett nagyrészt a komponistán is múlik.
Zenei vonatkozásban nem szabad figyelmen kívül hagyni a Linkin Parkot sem, amely formáció Jablonskyhoz hasonlóan forrt egybe az alakváltók világával. A harmadik részhez ezúttal az alternatívrock-csapat tavaly megjelent A Thousand Suns albumán megtalálható "Iridescent" című dalát használták fel, s bár ez is egyfajta pluszt ad, a széria legmeghatározóbb felvétele továbbra is a második fejezet részére készült "New Divide" maradt. Az "Iridescent"-et Jablonsky (mint a zenekar nagy rajongója) javasolta Baynek, aki miután meghallgatta, egyből rábólintott, mert ő is úgy vélte, képes visszaadni a film lényegi vonalát.
Steve Jablonsky az első részhez szerzett muzsikájának hivatalos korongja igen nehézkesen látott napvilágot, ám annak sikerét követően a produkció döntéshozói számára egyértelmű volt, hogy a folytatások score és soundtrack verziói egyaránt megjelenjenek. Míg az első epizód aláfestését a kezdeti elutasítást követően lassan megkedveltem, a folytatásból az egyetlen értékelhető pluszt a Linkin Park dalának átültetése jelentette számomra, a score többi része pedig erőltetett továbbgondolásként maradt meg emlékezetemben. A Transformers 3. esetében azonban újfent az első muzsikánál tapasztaltakhoz hasonló csapdában találtam magam, annak ellenére, hogy komponistánk ezúttal már nemcsak a Remote Control Production háza tájáról merített ötleteket, ahogy eddig. A játékos dallamokkal operáló "Impressed Me" című tétel hallgatása közben például könnyedén magam elé tudom képzelni a szerzőt, amint az utolsó takarító távozását követően igyekszik bejutni kollágái, Hans, Nick, Klaus, Harry, és társaik szobájába, hogy néhány oldalt lefénymásoljon az asztalon heverő skiccek közül. Ezen ironikus fikciómat támasztja alá például, hogy e muzsika hallgatása közben Az utolsó szamuráj zenéjére hajazó részeket ("Sentinel Prime") éppúgy felfedezni véltem, mint A Karib-tenger kalózai-éra vonatkozókat ("Shockwave's Revenge"). Persze a történethez az is hozzátartozik, hogy Jablonsky mindkét említett score-nál közreműködött, így az is előfordulhat, hogy csupán az ott is használt saját ötleteit vette elő újból a kalapjából. Az igazságra azonban, hogy mi miként és hogyan zajlik a Santa Monica-i varázsműhelyben, talán sosem derül fény...
Élcelődésem ellenére bevallottan a Transformers 3. zenéje az egyik olyan korong az idei mezőnyből, melyet a legtöbbször hallottam. E bonyolult témáktól és zenei megoldásoktól mentes, könnyen emészthető, heroikus akciózene amellett, hogy a mozi egyetlen értékelhető eleme, háttérzeneként a mindennapos tevékenységek közepette is megállja a helyét. Kiemelkedően jó tételnek tartom a "There Is No Plan"-t, amely az eredeti főtéma gitáros felvezetéssel bíró újragondolását mutatja be, továbbá a hasonlóan érzelmes vonalon mozgó "No Prisoners, Only Trophies" – "I Promise" duót is. A "Dark Side of the Moon" hibátlanul követi nyomon a holdraszállást, s míg a "The World Needs You Now"-val buzdítva invitál minket a harcba, addig a "Lost Signal"-lal ügyesen lavíroz a szerző a feszültséget és heroikusságot elválasztó mezsgyén. Mindezek mellett persze ott van az "It's Our Fight", amely hangulatában erősen hajaz az Eredet traileréhez felhasznált, Zack Hemsey-féle "Mind Heist"-re, illetve az albumzáró "Our Final Hope", mely számomra az abszolút mélypont: míg az első feléből az X-akták főtémájának egy részletét hallom ki, addig a folytatásban A rettenthetetlen vezérmotívumának szemelvénye tűnik fel.
Steve Jablonskynak a második rész zenéje révén szerzett csorbát sikerült kiküszöbölnie azzal a biztos recepttel, hogy összeszedte a legjobb motívumokat, hangzásokat, és némi újdonsággal eggyé gyúrva prezentálta számunkra, röviden tehát újfent egy kiváló iparosmunkának lehetünk fültanúi. És bármilyen viszonyban is álljanak a műfaj rajongói a Transformers-aláfestésekkel, azzal mindenki egyetért, hogy Jablonsky bármennyire is az egyszerű sablonokon alapuló filmzenei vonal képviselője, ide vonatkozó kompozícióival olyan embereket hozott közel ehhez a világhoz, akik csak alkalmanként (például A rettenthetetlen, a Titanic, a Harry Potter-széria vagy a Gladiátor okán ) figyelnek fel erre az irányzatra. Így ha ő most úgy döntene, végleg leteszi a lantot, elégedetten dőlhetne hátra, hiszen ezek révén neve hosszú ideig fennmarad majd.
A Transformers 3. történetének egyik fontos alappillére ezúttal az 1969-es holdraszállás, melyről mi, átlag halandók úgy tartjuk, hogy két nagyhatalom hidegháborús versengésének egyik legszimbolikusabb mozzanata, mely új fejezetet nyitott az emberiség történelmében. Nos, Bay ezen eseményt rendkívül leleményes módon fordította a maga javára: mindez nem az oroszokkal szembeni erőfitogtatásról szólt, hanem arról, hogy ne ők érjenek először a Holdra és tudják meg, mi volt az évekkel korábban mindkét fél által észlelt becsapódás oka. Erre a néhány percre – illetve gondolatmenetre – emelem kalapom a direktor előtt, mert ügyesen használta ki a Hold sötét oldalának lehetőségeit, s rendkívül élvezetesen ábrázolta vízióját. A forgatókönyv azonban emellett teljesen sablonos: a látszólag száműzetésféleségben élő Álcák célja továbbra is változatlan, s csak a megfelelő időre és jelre várnak, hogy lecsaphassanak, az Autobotokkal kollaborációt kötött emberekről pedig kiderül, mennyire megbízhatatlanok, ugyanis nem osztották meg Optimus fővezérrel azt az infót, miszerint annak idején idegen roncsra leltek a Holdon – amiről persze hamar kiderül, hogy mindkét fél számára kulcsfontosságú ahhoz, hogy végleg megalapozzák jövőjüket. Nagyjából ez a történet alapfonala, amely természetesen megannyi látványos jelenettel, követhetetlen mennyiségű naplementével, és a gravitációra fittyet hányó robotpördülésekkel van teletűzdelve, Shia LaBeouf pedig ismét megmutatja, hogy egy srác igenis képes vállára venni az emberiség gondját.
Gyerekként engem is magával ragadtak ezek a robotok, ám felnőttként már abszolút nem tudtak lekötni, még úgy sem, hogy popcornmozihősként tekintettem rájuk: az első résznél már ott kiborult a pohár, amikor a robotok a ház körül bujkáltak, nehogy észrevegyék őket, a harmadik rész esetében pedig odáig jutottunk, hogy a címszereplők látványosan véreznek, és többet lelkiznek, mint mi magunk. Engem tehát ez a fajta Transformers-láz elkerült, egészen pontosan fogalmazva, csupán annak zenéjére szorítkozott. Az aláfestés mindhárom esetben Steve Jablonskynak köszönhető, aki Bayjel kiegészítő komponistaként találkozott először, idővel pedig önálló szerzőként kapott horrorfilmekre vonatkozó megbízásokat az akciómágustól. A sziget volt az első nagyobb volumenű közös produkciójuk, melyet néhány évvel később a Transformers követett.
Az Autobotok és Álcák küzdelmét a nyolcvanas évek derekán rajzfilmsorozatként és egész estés rajzfilmként egyaránt nyomon követhettük, amiket Johnny Douglas, Robert J. Wals és Vince DiCola kísértek szerzeményeikkel. Bay nem ragaszkodott ahhoz, hogy újra hallja filmjében a korábbi témákat, inkább hagyta, hogy a szerző saját belátása szerint készítse el a score-ját. Követelménye mindössze annyi volt Jablonsky irányába, mint bármely más mozija esetén: a zene közvetítse az érzelmeket, és tartalmazzon jó sok dobot, amiért a rendező nem titkoltan rajong. S bár az alapvető instrukciók nem kötötték meg túlságosan a szerző kezét, volt egy olyan jellegű akadály, amellyel szinte minden pillanatban harcolnia kellett: az effektek. A Transformers-mozik a robotok mozgását és alakváltását kísérő effektek révén lényegesen több speciális hangot tartalmaznak, mint egy hagyományos akciófilm, és ezeket, akárcsak egy robbanást vagy lövést, ízlésesen kell összehangolni a zenével, amely a hangmérnök mellett nagyrészt a komponistán is múlik.
Zenei vonatkozásban nem szabad figyelmen kívül hagyni a Linkin Parkot sem, amely formáció Jablonskyhoz hasonlóan forrt egybe az alakváltók világával. A harmadik részhez ezúttal az alternatívrock-csapat tavaly megjelent A Thousand Suns albumán megtalálható "Iridescent" című dalát használták fel, s bár ez is egyfajta pluszt ad, a széria legmeghatározóbb felvétele továbbra is a második fejezet részére készült "New Divide" maradt. Az "Iridescent"-et Jablonsky (mint a zenekar nagy rajongója) javasolta Baynek, aki miután meghallgatta, egyből rábólintott, mert ő is úgy vélte, képes visszaadni a film lényegi vonalát.
Steve Jablonsky az első részhez szerzett muzsikájának hivatalos korongja igen nehézkesen látott napvilágot, ám annak sikerét követően a produkció döntéshozói számára egyértelmű volt, hogy a folytatások score és soundtrack verziói egyaránt megjelenjenek. Míg az első epizód aláfestését a kezdeti elutasítást követően lassan megkedveltem, a folytatásból az egyetlen értékelhető pluszt a Linkin Park dalának átültetése jelentette számomra, a score többi része pedig erőltetett továbbgondolásként maradt meg emlékezetemben. A Transformers 3. esetében azonban újfent az első muzsikánál tapasztaltakhoz hasonló csapdában találtam magam, annak ellenére, hogy komponistánk ezúttal már nemcsak a Remote Control Production háza tájáról merített ötleteket, ahogy eddig. A játékos dallamokkal operáló "Impressed Me" című tétel hallgatása közben például könnyedén magam elé tudom képzelni a szerzőt, amint az utolsó takarító távozását követően igyekszik bejutni kollágái, Hans, Nick, Klaus, Harry, és társaik szobájába, hogy néhány oldalt lefénymásoljon az asztalon heverő skiccek közül. Ezen ironikus fikciómat támasztja alá például, hogy e muzsika hallgatása közben Az utolsó szamuráj zenéjére hajazó részeket ("Sentinel Prime") éppúgy felfedezni véltem, mint A Karib-tenger kalózai-éra vonatkozókat ("Shockwave's Revenge"). Persze a történethez az is hozzátartozik, hogy Jablonsky mindkét említett score-nál közreműködött, így az is előfordulhat, hogy csupán az ott is használt saját ötleteit vette elő újból a kalapjából. Az igazságra azonban, hogy mi miként és hogyan zajlik a Santa Monica-i varázsműhelyben, talán sosem derül fény...
Élcelődésem ellenére bevallottan a Transformers 3. zenéje az egyik olyan korong az idei mezőnyből, melyet a legtöbbször hallottam. E bonyolult témáktól és zenei megoldásoktól mentes, könnyen emészthető, heroikus akciózene amellett, hogy a mozi egyetlen értékelhető eleme, háttérzeneként a mindennapos tevékenységek közepette is megállja a helyét. Kiemelkedően jó tételnek tartom a "There Is No Plan"-t, amely az eredeti főtéma gitáros felvezetéssel bíró újragondolását mutatja be, továbbá a hasonlóan érzelmes vonalon mozgó "No Prisoners, Only Trophies" – "I Promise" duót is. A "Dark Side of the Moon" hibátlanul követi nyomon a holdraszállást, s míg a "The World Needs You Now"-val buzdítva invitál minket a harcba, addig a "Lost Signal"-lal ügyesen lavíroz a szerző a feszültséget és heroikusságot elválasztó mezsgyén. Mindezek mellett persze ott van az "It's Our Fight", amely hangulatában erősen hajaz az Eredet traileréhez felhasznált, Zack Hemsey-féle "Mind Heist"-re, illetve az albumzáró "Our Final Hope", mely számomra az abszolút mélypont: míg az első feléből az X-akták főtémájának egy részletét hallom ki, addig a folytatásban A rettenthetetlen vezérmotívumának szemelvénye tűnik fel.
Steve Jablonskynak a második rész zenéje révén szerzett csorbát sikerült kiküszöbölnie azzal a biztos recepttel, hogy összeszedte a legjobb motívumokat, hangzásokat, és némi újdonsággal eggyé gyúrva prezentálta számunkra, röviden tehát újfent egy kiváló iparosmunkának lehetünk fültanúi. És bármilyen viszonyban is álljanak a műfaj rajongói a Transformers-aláfestésekkel, azzal mindenki egyetért, hogy Jablonsky bármennyire is az egyszerű sablonokon alapuló filmzenei vonal képviselője, ide vonatkozó kompozícióival olyan embereket hozott közel ehhez a világhoz, akik csak alkalmanként (például A rettenthetetlen, a Titanic, a Harry Potter-széria vagy a Gladiátor okán ) figyelnek fel erre az irányzatra. Így ha ő most úgy döntene, végleg leteszi a lantot, elégedetten dőlhetne hátra, hiszen ezek révén neve hosszú ideig fennmarad majd.
Kulics László
2011. 12. 14.
2011. 12. 14.
Tracklista:
- Dark Side of the Moon (3:49)
- Sentinel Prime (3:16)
- Lost Signal (4:08)
- In Time You'll See (3:16)
- Impress Me (3:00)
- We Were Gods Once (4:22)
- Battle (3:40)
- There is No Plan (3:36)
- We All Work For the Decepticons (1:51)
- The Fight Will Be Your Own (4:41)
- Shockwave's Revenge (2:00)
- No Prisoners, Only Trophies (3:32)
- The World Needs You Now (1:59)
- It's Our Fight (6:32)
- I'm Just the Messenger (4:25)
- I Promise (1:58)
- Our Final Hope (3:42)
