Tintint, az ifjú riportert jellegzetes frizurájával, foxterrierjével és számos hű barátjával, továbbá ellenségével a Hergé művésznévre hallgató, belga Georges Rémi alkotta meg a múlt század húszas éveiben. A képregény először 1929-ben, egy belga újság gyermekmellékletében jelent meg, majd 1976-ig összesen huszonnégy kötet látott napvilágot Tintin kalandjaival. A Tintin-képregények hetven nyelven eddig több mint kétszáz millió példányban keltek el, és évente kétmillió új kötet talál gazdára. Az évtizedek során rádiós, színházi és televíziós adaptációi is születtek, de mozifilmes feldolgozására egészen 2011-ig kellett várni. Hergé 1983-ban bekövetkezett halála előtt azt mondta, ha valaki megfilmesíti a művét, örülne, ha az Steven Spielberg lenne. Vágya végül teljesült, hiszen a rendező pár évvel ezelőtt Peter Jacksonnal fogott össze, hogy két részben leforgassanak egy Tintin-történetet. Az első epizódot az USA-ban Tintin kalandjai címmel mutatták be, vagyis elhagyták a korábban beharangozott alcímet (Az Unikornis titka), noha a világ más országaiban rendre alcímmel együtt jelent meg a mozi (a ritka kivételek közé tartozott hazánk is). Már ebből is sejteni lehetett, hogy a nagy terv valahogy nem úgy sikerült, ahogy korunk két filmes mágusa kigondolta, és lehet, hogy csak egy film lesz a kettőből, ráadásul a premier körül is kialakult egy szokatlan dolog, ugyanis Európában két hónappal korábban bemutatták a mozit, a tengerentúlon pedig karácsonyi premiert terveztek. Noha egy Spielberg–Jackson-alkotástól kasszarobbantást várnánk, azonban ez az USA-ban elmaradt, mindössze hetvenhét millió dolláros bevételre tett szert a film, azonban a világ többi táján azért csak összegyűjtött háromszáz milliót, és bezsebelt egy Golden Globe-díjat is. Ez pedig hozzájárult ahhoz is, hogy végül bejelentették a következő, Jackson rendezte részt is, A Nap Templomát, noha premierdátumot már nem adtak ki hozzá. 


Az Unikornis titkában a világjáró újságíró és kalandor (Jamie Bell) ismét szimatot fog, ezúttal egy maketthajó indítja be az eseményeket. Főhősünket elrabolják, és egy hajóra szállítják, itt megismerkedik későbbi nagy barátjával, Haddock kapitánnyal (Andy Serkis), akinek egyik őséről, Sir Francis Haddockról kiderült, hogy elsüllyedt hajója rengeteg kincset rejt. A színen azonban feltűnik Sir Haddock korábbi ellenfele, Vörös Rackham leszármazottja, Sakharine (Daniel Craig) is, akinek természetesen szintén a kincsre fáj a foga. 

Bár a motion capture technika lassan egy évtizede jelen van a vásznon, azonban még Robert Zemeckis három gyönyörűen kidolgozott alkotása (Polar Expressz, Beowulf", Karácsonyi ének) sem volt annyira meggyőző, hogy a filmkedvelők többségének bizonyítsa a stílus létjogosultságát, és hogy erre a technikára ilyen formában ténylegesen szükség van. Spielbergék azonban mégis így akarták leforgatni a sztorit, főként azért, mert hűek szerettek volna maradni Hergé rajzolt figuráihoz, ugyanis a pisze Tintint és a hatalmas krumpliorrú kapitányt szerintük nem lehetett volna élő szereplővel megformáltatni. A látvány kétségkívül lenyűgöző lett, megkockáztatom, sohasem volt még ez a technika ilyen precízen kidolgozott, a történet is hű az eredetihez – némely esetben talán túlságosan is. Azonban valami hiányérzete mégis van az embernek, ez pedig az lehet, hogy ha már ennyi pénzt rááldoztak a filmre, akkor lehetett volna egy élő szereplős verziót készíteni belőle, és talán a nem túl népes hardcore rajongótáboron kívül nem rótták volna fel sokan azt, hogy Tintinnek nincs pisze orra. Az ifjú kalandorból ugyanis simán az új Indiana Jones válhatott volna, ami viszont így rajzfilmesítve már egészen biztosan nem fog bekövetkezni.

John Williams, saját bevallása szerint, mindig is szeretett volna animációs filmhez zenét írni, ám – bármilyen furcsa is ez – eddig nem adatott meg neki, azonban Spielberg jóvoltából ez is összejött az idős mesternek. A Tintin kalandjai aláfestésének megírását a bemutató előtt évekkel elkezdte. Már a sztori alapján is születtek meg benne elképzelések, a két csetlő-botló nyomozó témáját, Milu, illetve Tintin dallamát anélkül megírta, hogy látott volna bármit is a moziból, sőt bizonyos tételeket, mint például a kalózos részeket, illetve az üldözéseket, a Disney régi módszere alapján komponált meg, vagyis előre, a jelenet ismerete nélkül megírta, ezzel az animátorok munkáját kívánta segíteni, hogy megtalálják a ritmust és a tempót. A főcím és a végefőcím is korán rendelkezésére állt, így ezekhez is meg tudta komponálni a muzsikát. Az élő szereplők által rögzített, de még kezdetleges kinézetű animációt tartalmazó, viszont már véglegesen összevágott film alapján korán hozzákezdhetett a jelenetekhez illeszkedő score megírásához is, ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy az aláfestés már a végső animáció megszületése előtt elkészült. Így történhetett meg, hogy a Tintin kalandjai zenéjét már a premier előtt másfél évvel rögzítették, miközben a WETA animációs és trükkcsapata még sok-sok hónapot dolgozott a film külcsínén. 


A score egy igazi komolyzenei energiabomba lett, tehát Williams ismét megdolgoztatta a zenekart, bár sok csendesebb megoldása is akad. Koncepciójában érezni, hogy a szerző bizonyos mértékig Carl Stalling rajzfilmzenéinek jól ismert stílusa előtti tisztelgett, azonban Williams – Stallinggel ellentétben – nem mások műveiből használt fel jól ismert részeket, hanem saját régi zenéit dolgozta bele a muzsikába. A mester korábbi témáit így úgy formálhatta újjá, hogy nem érheti az önmásolás vádja, hiszen ennek a stílusnak pont ez a jellegzetessége. A főcímhez három verziót készített, mindegyiknél Tintin témája az alapdallam, és mindhárom stílusa Európára utaló, jazzes, olyan, melyről az embernek egyből ez a kontinens, főleg nyugati része, leginkább a francia nyelvterület zenei világa ugrik be. Végül a jazzimprovizációt is tartalmazó verzió került a filmbe ("The Adventures of Tintin"). Milu, azaz Tintin kutyája, akit az angol változatban Snowyra kereszteltek, szintén saját témával rendelkezik, Williams a kis állat dallamát játékosra alkotta meg. Milu témája ("Snowy's Theme") a vidámság hordozója a score-ban, amikor viccesebb jelenet bontakozik ki a vásznon, akkor Williams rendre a kutya dallamához nyúlt. A téma szintén egy korábbi művéből származtatható, a Harry Potter-széria harmadik részében, a "Whomping Willow and Snowball Fight" című trackben tűnik fel. A két túlzóan vicces nyomozó, Thomson és Thompson témája A Birodalom visszavág jól ismert "Imperial March" dallamának egy lassított változata. A szórakozott kopókat zeneileg tökéletesen lefestő rendkívül bohókás, mókás motívum csak ritkán szólal meg a filmben, de amikor a karakterek feltűnnek a vásznon, akkor dallamuk is felbukkan a score-ban, tulajdonképpen ez is mutatja, hogy Williams ezen muzsikájában milyen erősen visszatért a klasszikus, témákon alapuló filmzenék világához. Thomson és Thompson karakterét nemcsak egy dallam, hanem egy hangszer is megjeleníti az aláfestésben. Williams az eufóniumban, a szerinte kissé bumfordi hangú instrumentumban találta meg azt a megoldást, ami az esetlen rendőröket a zenében a legjobban megjeleníti. A hangfekvését tekintve a trombita és a tuba közötti hangszer valóban különleges, manapság kevésbé kihasznált hanggal rendelkezik, de Williams még egy harmóniummal is színesítette a két nyomozó dallamát. 

Külön témát kapott Haddock kapitány is, de ez a dallama az ő múltbéli karakterének, Sir Francis Haddocknak is. Első feltűnése a "Captain Haddock Takes the Oars"-hoz köthető, itt tubán hallható – a dallam egyébként Harry Potter baglyáéval áll szoros rokonságban – nem is véletlen, hogy sokan Williams negyedik Potter-zenéjének tekintik a Tintin kalandjai score-ját. A muzsikában a kalózos jelenetek alkalmával is feltűnik egy téma, ez a legjobb formáját a záró trackben ("The Adventure Continues") mutatja, az aláfestés összes motívuma közül ez a legpopulárisabb, így nem véletlen, hogy a zárótétel lett az egész album legkiválóbbika is. Sakharine és régi énje, Vörös Rackham szintén saját dallammal rendelkezik, de ez külön tételt már nem kapott, viszont a kalózos jelenetekben gyakran feltűnik, sőt a score-ban ezt és Haddock kapitányét egymás mellé is rakta Williams, így nemcsak a vásznon, hanem a zenében is összecsap a két ellenfél. Mellettük – elenyésző felbukkanással – kisebb dallamot kapott még az Unikornis, továbbá a sivatagi város, Bagghar, sőt még a titokzatos kastély, Marlinspike Hall is, a zsebtolvaj Mr. Silk pedig egy olyan motívummal rendelkezik, ami A Jedi visszatérből Jabba dallamára emlékeztet.

A négy nagy témát rögtön a film első húsz percében felvázolja Williams, és a későbbiekben ezek gazdag és színes variációját tárja a hallgató elé. Különösen sok teret kap Tintin motívuma, az első tételben hallható jazzes körítés után az "Escape from the Karaboudjan"-ban már szimfonikusokkal mutatja be, itt Milu és Haddock kapitány témája is fel-felbukkan. Az akciótételek közül magasan kiemelkedik a "The Flight to Bagghar" és a "The Pursuit of the Falcon", valamint a tengeri összecsapás zenéjét tartalmazó "Red Rackham's Curse and the Treasure" és a "Sir Francis and the Unicorn". Természetesen akadnak olyan trackek is, melyeket nem érintenek a nagy témák, ilyen a franciás és olaszos hangulatú "The Milanese Nightingale", vagy folytatása, a "Presenting Bianca Castafiore", melyet a világhírű szoprán, Renée Fleming ad elő, és ahová Williams A sevillai borbély egyik áriáját, valamint Charles Gounod Rómeó és Júliájának egy részletét építette be, igen kitűnő formában.


John Williams 2008 májusa óta tartó nagy hallgatását törte meg ezzel a 2011 őszén megjelent zenével. Az akkor hetvenkilenc éves zeneszerző muzsikáján egy cseppet sem lehet érezni megalkotója korát, friss, lendületes kompozíciót varázsolt Tintin történetéhez, melyért egy újabb Oscar-jelölést is kiérdemelt. A CD-re egy szerkesztett, vágott zene került, a film alatt jóval rövidebb játékidejű tételek hangzanak el, azonban a lemezen sokkal jobb az összhatása a score-nak azáltal, hogy nem aprózódnak el a trackek.