A pap – Háború a vámpírok ellent az amerikai filmbemutatók egyik legfontosabb hónapjában, vagyis májusban mutatták be. Ráadásul premierjének a hetében más blockbuster jellegű mozit nem is küldtek ellene a stúdiók, így különösen nagy lehetőséget kapott, hogy jelentős bevételre tegyen szert. A kasszarobbantás végül elmaradt, mivel a film története finoman szólva is vérszegény lett. A rendező, Scott Charles Stewart előző szoft horror mozija, a Légió is a gyengécske cselekmény miatt vérzett el, és ezt sajnos második rendezésénél is megismételte. Stewart trükkmesterből lett rendező, így a vizuális effektusok terén természetesen igényesnek mondható dolgokat tartalmaznak a filmjei. A pap esetében sem volt ez másként, hiszen ezen a téren nem érheti panasz a mozit, a Min-Woo Hyung képregényéből készült sztorit viszont annál inkább lehet ostorozni, és a bukás okát ebben keresni. Rengeteg mindent szerettek volna ugyanis belepasszírozni a nagyon rövid játékidővel rendelkező alkotásba és ez sajnos igen látványos kudarccal végződött. A történetnek se igazi eleje, se normális kifejtése és épkézláb befejezése sincs, és bár ez a mozi nyilván nem a tartalmas gondolatok kedvelőit célozta meg, de az egydimenziós karakterektől és érzelmektől illene igényesebbet kreálni, még az ilyen látványorientált produkciónál is. Stewart ezen filmje tehát olyan, mint a Légió volt, vagyis az ember leül, megnézi, majd pár nap múlva elfelejti az egészet, esetleg, ha fogékony rá, akkor egy-két karakteresebb látványelem megmarad benne. És ez így van jól, hiszen az efféle mozik pontosan erre lettek kitalálva.


A pap egy apokalipszis utáni világot tár elénk, egy olyan háború utáni életet, mely a vámpírok és az emberek véres küzdelme után alakult ki a bolygón. Az emberiség ugyan a harcokból győztesen került ki, de két részre szakadt: a civilizációt őrző sötét nagyvárosokban, az egyház elnyomása alatt élőkre, és a vallás által kevésbé érintett sivár puszták lakosaira, a legyőzött vérszívókat pedig rezervátumokba zárta. A sok szenvedéssel járó háborúban, melyben sokáig az emberek álltak vesztésre, a speciális harci tudással rendelkező papok jelentették a fordulatot, akik végül legyőzték a vámpírokat. Az egyház azonban a diadal után már nem tartott igényt a harcos papokra, és a számkivetettség sorsát szánták nekik. Egyikük (Paul Bettany) családját megtámadják a rezervátumukból kitörő vámpírok, és a pap unokahúgát magukkal viszik. Az egyház az eset ellenére sem látja be, hogy a vámpírok ismét megerősödtek, így a papnak a saját útját kell járnia, hogy kiszabadítsa a lányt. Az akció során azonban egy sokkal nagyobb tervről rántja le a leplet.

A film látványvilága, a díszletek, a maszkok és a jelmezek terén tulajdonképpen profi munka, ilyenkor kissé sajnálja is az ember a közreműködő alkotókat, hogy ilyen szerény minőségű mozihoz dolgoztak ilyen jól. Ez a megállapítás a score-ra is igaz. Christopher Young esetében nem először fordul elő, hogy rossz produkcióhoz igen kiváló zenét szállít, és ez A pap esetében is így volt. A komponista a horrorzenék nagymestere, és bár sokan egysíkúan kezelik a stílust és klisékből építkeznek, Young azonban rendre képes minden horrornak saját jellegzetességet adni. Ráadásul jelenleg talán ő Hollywood legsokoldalúbb zeneszerzője is, amit sajnos árnyal, hogy a pályán töltött két és fél évtized alatt a horror műfajba skatulyázódott be. A pap kapcsán az emberekre rákényszerített hit, a komor metropolisz és a vámpíros történetekben rejlő vallási vonal egy brutális, gótikus egyházi zenei vonalat csalt elő a komponistából. Ez azonban a score-nak csak a váza, mivel a szerző bámulatos kreativitással dúsította fel az aláfestést. A jövőt például nagyon finom, szinte alig észlelhető elektronikával lopta bele a zenébe (például a "Blood Framed Hell" című tételbe), a film epikus jellegét erőteljesen zengő kórussal próbálta fokozni, míg az ismeretlen, "földöntúli" világot különböző világzenei megoldásokkal jelenítette meg a score-ban. Ez utóbbit többek között egy különleges hangú női vokállal próbálta segíteni, így került Lisa Gerrard a képbe, aki bár számos film aláfestésében működött már közre – és valljuk be, egy kicsit el is kopott már emiatt, de legalábbis újdonságereje nemigen van a feltűnéseinek –, azonban ha egy olyan tehetség gardírozza, mint amilyen Young, akkor jól ismert orgánuma új életre kel. Gerrard szerepe nem volt túl nagy, hangja csak pár tétel erejéig bukkan fel, de ezen alkalmakkor sokkal hozzájárul az összhatáshoz.


A score több témát is kapott, ezek közül kiemelkedik a "Faith Work Security" gyönyörű dallama, melyet az albumon a "Cathedral City Blue" még erősebb formában tár elénk. Ebben a vonós osztinátóból és dörmögő férfikórus hangjaiból előbukkanó téma James Newton Howard M. Night Shyamalan filmjeihez komponált katartikus fináléira emlékeztető jelleget kölcsönöz a tracknek. Az efféle osztinátó, vagyis egy dallam folyamatos, a vezérmotívum alatti állandó ismételgetése Hans Zimmer műveinek egyik legjellemzőbb sajátossága, mondhatni ő honosította meg napjaink filmzenéiben ezt a vitathatatlanul hatásos ritmikai elemet. Viszont ez a megoldás több száz éve jelen van a zenében, tehát ha egy score-ban feltűnik, akkor nem feltétlenül kell rögtön a Remote Controllal azonosítani. Napjainkban számos komponista alkalmazza ezt a zenei környezet, azonban míg Zimmernél sokszor elektronikus formában ölt testet, addig Howard Shore (az Alkonyat: Napfogyatkozásban), Patrick Doyle (a Thorban) vagy jelen esetben Young a szimfonikusokra bízza, ez pedig érezhető különbséget is okoz. Az imént említett dallam a CD és a film záró muzsikájában, az "A World Without End"-ben kórus tolmácsolásában bukkan fel ismét, mindehhez kiegészítő jelleggel hozzájárul Gerrard kántálása is, majd a hosszú track második felében a rezesek, és végül a teljes szimfonikus zenekar adja meg a témának azt a körítést, hogy egy valóban felejthetetlen filmzenei élményt halljunk.

A másik fontos motívum szintén egy osztinátón alapul. Rögtön a brutális nyitány ("Priest") felvázolja ezt, melynek a végén megszólaló templomi orgona a score egyik legjobb ötlete. Az akciódús tételek terén is sok értékelhető megoldást hallhatunk. Az efféle trackek közül kiemelkedő a "Detuned Towne", melyben az ütemes elektronikus ritmus, a lehengerlő kórus és a fúvósok az aláfestés legütősebb részét hozzák össze. Az "I Have Sinned" pedig egy huszonegyedik századi "Carmina Burana" jelleget öltve mutatja be, hogy Young mindig képes valami újra a horror terén. A "Sacrosanct Delirium" esetében Shore A Gyűrűk Urához írt muzsikájára is asszociálhatunk, viszont a tétel legértékesebb része mégis inkább a Young stílusjegyeiből építkező, a track középső részét uraló nagyzenekari zúzás. A csendesebb, érzelmesebb részek tekintetében Gerrard szerepe erőteljesebb, mindez leginkább a "Fanfare for a Resurrected Priest" esetében érezhető, ami egy kicsit a Gladiátor zenei világára emlékeztető tétel.


A pap – Háború a vámpírok ellen zenéje tehát lényegesen jobb filmet érdemelt volna, de Youngnál ez sajnos majdnem minden második alkotása esetében elmondható. A score ráadásul csak CD-R formátumban jelent meg, ami néha nem a legtökéletesebb hangminőséget biztosítja, azonban jelen esetben ezzel szerencsére nincs probléma, sőt kifejezetten minőségi a kiadvány ebből a szempontból is. Szinte megmondhatatlan, hogy a szerző hányadik alkalommal merült el a horror műfajában, azonban sokadszorra is bizonyította, hogy mindig képes valami újra.