A legtöbb kritikus regényfeldolgozásként kezelte a mozit, és főként emiatt nem nyerte el a tetszésüket, ami már csak azért is nehezen elfogadható álláspont, mert ez mégsem egy irodalmi Nobel-díjas szerző örökérvényű klasszikusa, hogy ezért ne lehetne egy rendezőnek szabadon, a saját szája íze szerint adaptálnia. Az, hogy a regényben mi hogyan működött és ez miként került bele a filmbe, csak akkor fontos, ha a mozi készítőinek egy tökéletes feldolgozás lett volna a célja, de nyilván nem ez volt, így számomra kissé erőltetett, sőt alaptalan indok, hogy a regényhez való hűséget kérték kemény szavakkal számon az ítészek, ami persze nyilván nem lehetett cél, hiszen egy sajátos szerkezetű és stílusú, eredeti formájában talán megfilmesíthetetlen könyvet írt Jonathan Safran Foer. (Megjegyzem, a regényhűség a tavalyi év – talán túlzottan is – ünnepelt mozijánál, A tetovált lánynál nem is lett felemlegetve, holott ugye annál is bele lehetett volna kötni mindebbe.) A rendezővel szembeni túlzott elvárások az eddigi filmjeiért sorozatban kiérdemelt Oscar-jelölések miatt érthetőek voltak ugyan, bár szerintem egy mozit a direktor korábbi eredményeitől és műveitől függetlenítve illene értékelni. Valószínű, hogy a kényes téma mint a lehúzásban jelentős szerepet játszó körülmény még évekig a végzett pallosaként fog lebegni a készülő 9/11-es mozik felett is, hiszen eddig gyakorlatilag az összes ilyen alkotás gyengén muzsikált, a léc pedig, úgy tűnik, nemhogy magasan, hanem egyenesen láthatatlan magasságokban van e témát tekintve. A fentiekből talán már sejthető, hogy nálam a többségi véleménytől eltérően, teljesen más megítélés alá esik a Rém hangosan és irtó közel.

A számos negatív kritikát olvasva nem sok jót vártam az alkotástól, azonban talán ezeknek is köszönhetően lett esetemben ez a mozi az utóbbi évek egyik legkellemesebb filmes csalódása, mi több az elmúlt évtized egyik legszebb, legmeghatóbb filmdrámája. Cseppet sem zavart, hogy a rendező tudatosan manipulálta érzelmeimet, hiszen ebben a tragikus történetben mi mást is csinálhatna, ráadásul Daldry sokkal elegánsabban, kifinomultabban tette, mint például James Cameron a Titanic búcsújelenetében. Ami ott giccs és könnypatakok szándékolt előcsalogatója volt, az itt hihető emberi érzelem lírai és szívszorító prezentációja. Ezzel persze nem állítom, hogy bizonyos pontokon ne lépett volna túl a költői kifejezésmódon a direktor, de persze nem is tökéletes filmről beszélünk, így némi túlzó szentimentalizmus pont belefért. Ugyanakkor a mozi teljes odafigyelést igényel, vagyis nem egy délutáni szórakozásra teremtett alkotás. Pergő ütemét, sziporkázó szövegeit, gyorsan változó cselekményét végig figyelni kell, hogy a megrázó fináléra a nézőben is összeálljon az üzenete, és nem mellesleg a fentebb említett körülmények mindegyikét mellőzni kell a teljes hatás érdekében.