Édesanyja halála után rosszra fordul Baby Doll (Emily Browning) sorsa, aki magára marad testvérével, kegyetlen mostohaapja kényének-kedvének kiszolgáltatva. Miközben meg szeretné védeni húgát, egy, a férfi ellen fordított fegyverrel éppen saját testvére életét oltja ki. A mostoha erre hivatkozva elmegyógyintézetbe záratja, ahonnan Baby Dollnak mielőbb meg kell szöknie, hiszen a pótapuka egy lefizetett főápoló segítségével komoly lépéseket tesz annak érdekében, hogy a róla túl sok terhelő dolgot tudó lányon mielőbb lobotómiát végezzenek. A leendő páciens azonban saját belső világába merül, ahol az elé gördített akadályokat legyőzve, talán a valódi életben is elnyerheti szabadságát...


Nem kevesen bíztak abban, hogy Zack Snyder filmje beváltja azon ígéreteket, amikkel előzetese kecsegtetett – és nem sokan maradtak, akik a moziból távozva úgy gondolták: beváltotta. Ugyan nem Snyder sara, hogy elképesztően tehetséges vizuálgéniusznak állították be, aki szinte forradalmasítja a látványvilágot, de az első olyan produkciójánál, mely nem remake (ellentétben a Holtak hajnalával), és nem is egy képregény vagy könyv megfilmesítése (mint a 300, a Watchmen – Az őrzők, illetve Az Őrzők legendája volt), mindenben kudarcot vallott – a zenén, valamint a látványon kívül. Utóbbira most sem lehet panaszunk, mert határtalan fantáziával olvad bele ebbe az univerzumba számos legyőzendő lény és helyszín, a valódi világ elmegyógyintézete pedig hiteles, émelygést okozó, gótikus hely. Ám az álombéli mozgolódás már egy másodpercre sem hat többnek öncélú technikai erődemonstrációnál, ebből adódóan jelentős gond az átélhetőség hiánya. Ahogy az idétlennél idétlenebb, hallgatni is szörnyű beceneveket viselő lányokat alakító színésznőcskék lépésről lépésre győzik le az ellent – akárcsak egy FPS játékban –, úgy tekintjük mi is az egész kalandot egy pályáról pályára haladó, majdnem hibátlan grafikával létrehozott küldetésnek. Ugyanannyi is a tétje az egésznek, mintha a monitor előtt tespedve mennénk végig a pályákon (hogy enyhe képzavarral éljek), így egy idő után teljesen érdektelenné válik minden amiatt, mert az irányítás viszont nem a mi kezünkben van.

A hősnő szemszögéből nézve érthető az is, hogy egy kivételével (Scott Glenn mint afféle mentor bukkan fel) valamennyi férfi szereplő visszataszító mocsok, de hiába az eltúlzottan feminista attitűd, ha egyszer az alulöltözött csajok szerepe pont az, hogy húsdarabként vonzzák be a moziba a férfi, de még inkább a fiú nézőket. A sors azonban igazságot szolgáltatott: az ezzel az elgondolással nyerészkedni kívánó mozi akkora anyagi égés lett hazájában, hogy a füstjét még Európában is lehetett látni.


A forgatókönyvvel ellentétben az aláfestésre már szokatlanul nagy gondot fordítottak az alkotók, bár score-t ne nagyon keressünk, mert Snyder házi zeneszerzőjére, a korábban jórészt horroroknál dolgozó Tyler Batesre most más szerep várt. Kilenc betétdal képezi az Álomháború zenei anyagát, ezúttal viszont nem a megszokott módszernek lehetünk tanúi, amikor az épp aktuális slágerek csendülnek fel mintegy mellékes dologként, itt minden felvétel okkal szól ott, ahol. Kétségkívül nagyratörő a soundtrack, valószínűleg a Moulin Rouge lehetett a minta, amiben a betétdalok révén szintén komoly támogatás érkezett a karneváliasan tarka képek alá.
 
Mivel tárgyfilmünkben is fontos szerepet kapó feldolgozásokról van szó, az ezekben gitáron közreműködő Bates és hangszerelésben igen jártas segítője, Marius de Vries (Ha/Ver) úgy alakította át őket, hogy bár alapesetben nehézkes lenne köztük az átjárás, a lemez mintegy ötven perce alatt nem érezzük zavarónak azt, hogy stílusok közt ugrálunk, annyira erős a kohézió.


Kilenc, rádióbarát hosszúságú feldolgozással viszont nem lehetett volna kitölteni egy közel kétórás produkciót, ezért Batesék feldúsították őket annyira (olykor szimfonikus zenekart is bevetve), hogy ez mégse legyen lehetetlen, és ahol zavaró lett volna az ének, ott instrumentális továbbgondolással hidalták át a problémát - nem is minden zenei pillanat került fel az albumra. Szorosabb lett a kapcsolat a film és a női előadókban bővelkedő dalcsokor közt azzal is, hogy az ide tökéletesen illő, szenvedős hangú Emily Browning három jól sikerült feldolgozást is előad (a középsőt a gitáros-dalszerző Yoav társaságában). Az egyik a Eurythmics "Sweet Dreams"-e, ami lassabb, bágyadtabb verzióban tökéletesen vezeti fel a mozit és a lemezt is. A másik a Harcosok klubjából is ismert, itt félúton ritmust váltó "Where is My Mind?" (eredetiben: The Pixies), míg az "Asleep" (korábban: The Smiths) a Dune nevű rave-formáció 1997-es, meglepően igényes szimfonikus vállalkozásán, a többek közt Queen- és Depeche Mode-feldolgozást tartalmazó, "Forever" című albumon is elfért volna.

Baby Doll kulcsfontosságú táncai alatt elsőként Björk 1998-as "Army of Me"-jének ide készült remixe szól, mely eredetiben korának egyik MTV-s slágere volt (már amennyiben Björk említhető egy mondatban a "sláger" szóval), de hallhatjuk a Pingvinek vándorlása francia dalait is jegyző Emiliana Torrinit, aki a Jefferson Airplane klasszikus "White Rabbit"-jével támad. A Björk-remixben is felbukkanó Skunk Anansie kopasz frontasszonya, Skin a "Search and Destroy"-t adja elő Iggy Pop bandájától, a Stoogestól. Ez és Carla Azar "Tomorrow Never Knows"-a számomra talán a legkevésbé érdekes (még akkor is, ha utóbbi eredetileg a Beatles egy kevésbé ismert, korát viszont kétségkívül megelőző száma), ám a helyüket mégis megtalálták a filmben, ahogy Armageddon aka Geddy Queen-megszentségtelenítése ("I Want It All / We Will Rock You") is. A soundtracket két szereplő, Carla Gugino és Oscar Isaac kettőse zárja. E Tom Jonest idéző, ám valójában a Roxy Musictól ismert darab filmbeli előadása mellesleg kimeríti a ripacskodás fogalmát, egyúttal a fent említett Moulin Rouge-párhuzamot is alátámasztja.


Noha az egész mozgókép a szétesés határán táncol, a zene mégis megpróbálja összetartani, így az év egyik legnépszerűbb soundtrackjének címéért is minden bizonnyal indulhat – még talán az Álomháború stáblistája alatt meggyötörten felállók körében is. A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy a mozi ismerete nélkül, illetve önmagában már nem olyan erős az anyag. Én például a film megnézése előtt nem értettem, hogy az idevágó címen túl mi szükség volt az évtizedek alatt az egyik legunalmasabbá tett dal, a "Sweet Dreams" leporolására, és mit keres itt az MR2–Petőfi Rádió "rapbetéttel szétvert klasszikusok"-blokkjába illő Queen-mash-up, ám utána már összeállt a kép. A dalok nemcsak jól szólnak a filmben, de ráadásul abban is segíthetnek, hogy mozizás közben ne háborúzzunk az unalom miatt folyamatosan ránk törő álommal...