Mivel több kulcsszereplőtől elbúcsúztunk a harmadik részben, így új karakterek beépítésére nyílt lehetősége a forgatókönyvíróknak. Az egyik új színfolt Penélope Cruz lehetett volna Angelica szerepében, a másik pedig Ian McShane mint Feketeszakáll. Játékukat némi iróniával végül is lehet színesnek nevezni, csak sajnos a színskáláról leginkább a szürkéhez közelítenek. Ezt pedig tetézi Geoffrey Rush is, akinek szerepét, vagyis Barbossa kapitányt addig rángatták a jó és a rossz oldal között a korábbi részekben, hogy a néző se kedvelni nem tudja már, félni meg pláne nem képes tőle. A sztori egy tipikus kincskeresős történet, annak minden elemét felvonultatja. Vagyis van egy tárgy, jelen esetben az élet forrása, amit többen is meg akarnak szerezni. Az oda vezető úton csatáznak, küzdenek, majd az egyik meglóg, azután ismét csatáznak, és a dolog addig folytatódik, amíg a tárgy egyikük birtokába nem kerül. Nincs is ezzel semmi baj, ha megfelelő a körítés, akkor rendkívül szórakoztató mozi tud születni ebből, de ha mindennek eseménytelen és elcsépelt a tálalása, akkor bizony egyenes következmény a dögunalom. Hőseink tengeri útjuk során összecsapásba keverednek Barbossa hajójával, a spanyolokkal, majd okoznak némi kellemetlenséget a sellők is, végül pedig mindenki mindenki ellen küzd. Néhány apróság különösen idegtépő a moziban, ilyen például a humor szinte teljes hiánya, vagy az, hogy Penélope Cruzra a L'Oreal raktáron lévő összes alapozóját rákenték, és még így sem tudták teljesen palástolni a tovatűnő fiatalságát – ezért róla speciel tényleg elhiszem, hogy körmeszakadtáig keresi a fiatalság forrását.

A kiegészítő zeneszerzők névsorát (Geoff Zanelli, Eric Whitacre, Matthew Margeson, Thomas Bergersen, Eduardo Cruz, Tom Gire, John Sponsler, Nick Phoenix és Guillaume Roussel) elnézve úgy tűnik, hogy egy új osztályt indított Zimmer, hiszen több, eddig teljesen ismeretlen név bukkan fel a score készítői között. Az újoncok közé kellett még egy tapasztalt régi motoros is, aki Geoff Zanelli lett – érdekes, hogy az utóbbi években Zimmer mellől el nem tűnő Lorne Balfe valamiért most nem dolgozott be. A zene megszületésénél jelentős rész hárult Rodrigo Sanchezre és Gabriela Quinteróra, azaz a Rodrigo y Gabriela néven ismert gitárvirtuóz duóra. Kijelenthető, hogy ha ők nincsenek bevonva a score-ba komponistakén és előadóként, akkor a Hans Zimmer neve alatt megjelenő egyik legunalmasabb zene lenne A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken aláfestése. Zimmer és a tanítványai ugyanis semmi olyat nem mutattak fel ebben az score-ban, amit ne hallottunk volna már a német komponistától az elmúlt húsz évben. És ugyan ez a kijelentés szinte már közhely Zimmerrel kapcsolatban, de az önutánzás jelen muzsikájára kiváltképp jellemző, egyben a legnagyobb negatívum is. A Rodrigo y Gabriela viszont menti, ami menthető, latinos dallamaik és a főtémák spanyolos hangulatú átiratai színt visznek a Remote Control jelen esetben egyértelműen műanyag hangzásvilágába. "Apró" szépséghiba, hogy a filmben a duó szerzeményeit nagyjából hiába keressük, mivel az oda szánt muzsikába csak epizodistának kellettek, és az egyes komponisták által készített tételeket próbálták több-kevesebb sikerrel feldobni a gitárjátékukkal. Az önállóan jegyzett trackjeik - melyek tehát csak az albumra készültek - közül viszont néhány annyira erős, hogy méltán lehet a 2011-es év legjobbjai között említeni őket. Kiváltképp a "The Pirate That Should Not Be" és az "Angry and Dead Again" az, melyekben a két gitáros új életet ad A Karib-tenger kalózai unalomig ismételt főtémáinak.