A majmok bolygója: Lázadás (2011)
Rise of the Planet of the Apes
- zene: Patrick Doyle
- vezényel: James Shearman
- kiadás éve: 2011
- kiadó: Varése Sarabande
- játékidő: 61:17
Az elmúlt másfél évtized tapasztalata alapján talán kijelenthető, hogy ha egy mozi a remake, prequel vagy sequel kategóriájába tartozik, akkor általában nem sok jót várhatunk tőle. A folytatások, előtörténetek és feldolgozások rendszerint necces projektek, hiszen az alapműnek és annak kedvelőinek mindenképpen meg kell felelni, de emellett valami újat is illik felmutatni. Ezen elvárások teljesíthetetlenségére pedig számos film szolgál tökéletes példaként. Amikor megtudtam, hogy egy újabb A majmok bolygója-film készítésébe fogtak Hollywoodban, csak arra tudtam gondolni, hogy az ötlettelenség és a fantázia teljes hiánya lett úrrá néhány stúdióvezető elméjén, hiszen az USA első filmes franchise-a többszörösen bizonyította már, hogy ami a hatvanas-hetvenes évek nézőinek még megfelelt, az napjainkban már nem feltétlenül a siker záloga. A Pierre Boulle regényéből született történet sorozatban – 1968 és 1973 között – öt moziváltozatot élt meg (szinte évente jöttek ki az újabb és újabb A majmok bolygója-filmek). A siker és a bevétel az évek haladtával folyamatosan csökkent, és ez egyértelművé tette, hogy a nézők kiszerettek az emberi módon viselkedő majmok történetéből. Az ezredfordulón Tim Burton hozakodott elő egy újabb majmos alkotással, ő az eredeti '68-as filmet forgatta újra. Az igen felemás fogadtatású produkció megmutatta, hogy ebben a témakörben nemigen van több, így nem kis meglepetéssel fogadtam, hogy a Fox lát még fantáziát a sztoriban, és egy újabb bőrt kíván lehúzni róla.
A 2011 augusztusában debütált mozi azonban megmutatta, miért nem jó előítéletesnek lenni egy előzményfilmmel kapcsolatban, hiszen a szinte kezdő direktor, Rupert Wyatt nemcsak intelligens, de izgalmas, sőt szerethető alkotást prezentált. A sztori annak a kezdetét mutatja be, hogy miként is vált a Földből a majmok által uralt bolygó, és bár az eredettörténeteknek – mint azt számos példa is bizonyítja – sok hátulütője, buktatója van, Wyatt filmje azonban ezeket ügyesen elkerüli. A történetben egy kutatócsoport az Alzheimer-kór gyógyszerét keresi, a kísérleti szer bemutatkozása azonban tragikusra sikerül, így a kutatásokat befagyasztják. Ám a tudóscsoport vezetője (James Franco) titkon tovább folytatja a kísérleteket, mivel édesapját (John Lithgow) akarja megmenteni a súlyos betegségtől. A szer azonban a kísérleti állatokon, vagyis a majmokon teljesen más hatást vált ki, mint az emberen, ugyanis hihetetlen intelligenciafejlődésen mennek tőle keresztül a főemlősök. Ebben pedig egy Caesar nevű majom jár az élen, aki végül fogvatartott sorstársait fellázítva és élükre állva harcot indít az emberek ellen.
A majmok bolygója-filmeken korábban Jerry Goldsmith, Leonard Rosenman és Danny Elfman munkálkodott mint zeneszerző, s természetesen mindhárman igen eltérő zenei stílust képviselő aláfestésekkel álltak elő. A majmok bolygója: Lázadáshoz Patrick Doyle lett szerződtetve, ami elég meglepő volt, tekintve, hogy a komponista életművében inkább a drámai témájú mozik vannak túlsúlyban. Ugyanakkor találhatunk olyan filmeket is benne, melyekhez kifejezetten ütős zenét prezentált, például a Frankenstein, az Eragon vagy a Harry Potter-széria negyedik része esetében érezhető, hogy határozottan tehetséges a mozgalmasabb muzsikák világában is. Doyle tökéletesen bánik a dobokkal, sőt e téren igen sajátos hangzásvilágot tud kialakítani, olyat, mely a hangszercsoportot szintén megdolgoztató James Newton Howardnak vagy John Powellnek is dicsőségére válna. A majmok bolygója: Lázadásban pedig a ritmusnak óriási szerepe van, tehát dobok és dobeffektek tömkelege került a score-ba, ráadásul mindez pazar kivitelezésben. Erre egyrészt a majmok afrikai gyökereinek kihangsúlyozása okán volt szükség, másrészt a mozgalmasabb jelenetekhez is kiválóan illenek a dinamikus, dobos tempófokozók. A fekete kontinens még némi autentikus énekhanggal is képviselve van, illetve olykor fúvósok és speciális népi ütőhangszerek is utalnak Afrikára, illetve az őserdők világára.
Doyle parádésan megoldotta, hogy egy olyan műfajban kellett helytállnia, melyben pályafutása alatt csak kevésszer próbálhatta ki magát. Természetesen a szokásos repertoárja ide kevés lett volna – és valljuk be, nem is illene a képekhez –, így belekóstolt a hollywoodi filmek kommerszebb zenei világába, megismerte, majd szelektálta azokat a megoldásokat, melyek ugyan modernek, populárisak, de már elérhető velük egyediség is, és jól illeszthetők a saját stílusához. Ezeket aztán addig gyúrta, míg egy különleges hangzású, igen dinamikus, erős muzsika nem született belőlük, mely éppúgy Patrick Doyle-os, mint amennyire mainstreamszerű. Ezért aztán sok minden előfordul a score-ban, például egy-két track esetében szolidan Remote Control-stílus is felfedezhető, de az osztinátók lényegesen mértéktartóbban lettek bevetve – persze az aláfestésnek ez (szerencsére) csak a töredéke, mivel inkább Doyle modernizált, lehengerlő nagyzenekari stílusa dominál. Míg a Thor esetében inkább lemondott sajátos kifejezésmódjáról, itt már nyoma sincs a megalkuvásnak. A zenét úgy alkotta meg, hogy az, néhány jelenet esetében, a hamarosan felcsendülő hangeffekt felvezetése legyen: például az egyik szcénában egy gorilla tekintélyt parancsoló ordítását megelőzően olyan muzsikát komponált, mely tudatosan úgy épül fel, hogy a nagy állat hangját tökéletesen felvezesse.
A score gyakori eleme Caesar témája, mely először egy tojásból készült okarinán szólal meg. Az egyébként is csodás, egyszerű dallam ettől a különleges hangszertől érzéki hangzást kapott, mely hol egy egzotikus fafúvósra hasonlít, hol pedig egy különleges énekhangra. Rögtön a nyitótétel ("The Beginning") is ezzel indít, de itt még az őrült ritmusnak van nagyobb szerepe. A Caesar-téma egy másik formában is felcsendül: míg az okarinás verziója a természetközeli majmot ábrázolja, addig a rézfúvós, fanfáros felbukkanása már a harcias főemlős képét vetíti előre. A pozitív kicsengésű változatát a "Who Am I?" prezentálja, míg a dühödt verzióra az album végi akciótételek szolgálnak példaként. Rendkívül dallamos score-ral van dolgunk, hiszen szinte minden pillanatában felcsendül valamilyen melódia, persze nem a dúdolható, fülbemászó fajta, hanem az, amitől az ember egyszerűen megjegyez egy zenét, tehát vannak benne a hallgató számára kapaszkodók. A főtéma azonban az említett két variáción felül hallható még más verziókban is, és bár a motívum igen egyszerű, Doyle mégis elérte, hogy változatosnak hasson.
A szerző bizonyos elektronikus megoldásokat is bevetett, de mindezt úgy tette, hogy ezek a hangok és a szimfonikus muzsika tökéletes egységet alkosson. A vezérmotívumon kívül melléktémák sora járja át a score-t, ezek általában egy-két tétel erejéig bukkannak fel - ezen trackek emlékezetesebbje közé tartozik például az "Off You Go". Az egyik témát konkrétan egy majomtól kölcsönözte a szerző. A hangeffektekért felelős stáb által rögzített állathangok közül az egyiket ültette át a zene nyelvére, ez a "The Apes Attack"-ben hallható. Ahhoz a jelenethez pedig, ahol Caesar sütiket oszt a többi raboskodó majomtársának, egy érdekes történet és nem mellesleg egy újabb téma fűződik. Az egyébként sötét tónusú szcéna nézése közben Doyle-nak egy vicces szöveg jutott az eszébe: "Van egy sütim a számodra". Ezt előadta a Fox zenei vezetőjének, aki azt mondta, hogy ha ez jutott az eszébe, hát legyen ez a jelenet zenei alapja. Ezt aztán elénekeltették a kórussal is, persze a stúdióban igencsak vidám volt ekkor a hangulat, de végül győzött a józanság, és a filmbe a szöveg nem, csak a dallam került át.
A fent említett RC-hangzás kialakításában nagy szerep hárult Hans Zimmer stúdiójának veteránjára, Bruce Fowlerre, aki hangszerelőként működött közre a score elkészítésében. A film végi, a Golden Gate hídon zajló nagy csatához viszont nem RC-stílusú akciózene született: az itt hallható igen kiváló nagyzenekari tracknek ("Golden Gate Bridge") pár előzménye már korábban is megjelenik az albumon ("Visiting Time", "Zoo Breakout"), az ebből kibontakozó folytatás, a "The Apes Attack" pedig az aláfestés legjobb akciótétele titulust is kiérdemli. A CD zárása líraian vezeti le a korábbi ütemes és feszült részeket, így a "Caesar and Buck" és a "Caesar's Home" esetében már a csendesebb megoldásoké a terep.
A komponista ezzel a muzsikájával tökéletesen mutatta meg, hogy mi az a plusz, ami például Steve Jablonskyból vagy oly sok, mostanában felkapott zeneszerzőből hiányzik. Ez nem más, mint a zenei intelligencia, az, hogy a score ne csak töltelék legyen, hanem igazodjon a cselekményhez, segítse a nézőnek átélni a látottakat, és minden pillanatban idomuljon a történethez (ezek a filmzenékkel szembeni, egyébként alapvető követelmények sajnos napjainkra teljesen kezdenek elfelejtődni). A majmok bolygója: Lázadás score-ja nem hozott létre egy új műfajt, nem lett korszakalkotó aláfestés, és nem hordoz lényeges újdonságokat sem, de karakteres lett, segíti a filmet, illetve egy pillanatig sem lesz szürke és kommersz. Ez látszólag elvárás kellene, hogy legyen egy filmzenével szemben, ám sajnos manapság már inkább érdem. Doyle kitűnő bizonyítékát adta annak, hogy egy fővágányon kívülre került zeneszerzőre is érdemes blockbuster mozik muzsikáját bízni, mert az aktuális felkapott nevektől különb és erősebb score-t képes létrehozni – mindezt úgy, hogy a filmzenékre nem fogékonyabbak is felkapják a fejüket a hallottakra.
A 2011 augusztusában debütált mozi azonban megmutatta, miért nem jó előítéletesnek lenni egy előzményfilmmel kapcsolatban, hiszen a szinte kezdő direktor, Rupert Wyatt nemcsak intelligens, de izgalmas, sőt szerethető alkotást prezentált. A sztori annak a kezdetét mutatja be, hogy miként is vált a Földből a majmok által uralt bolygó, és bár az eredettörténeteknek – mint azt számos példa is bizonyítja – sok hátulütője, buktatója van, Wyatt filmje azonban ezeket ügyesen elkerüli. A történetben egy kutatócsoport az Alzheimer-kór gyógyszerét keresi, a kísérleti szer bemutatkozása azonban tragikusra sikerül, így a kutatásokat befagyasztják. Ám a tudóscsoport vezetője (James Franco) titkon tovább folytatja a kísérleteket, mivel édesapját (John Lithgow) akarja megmenteni a súlyos betegségtől. A szer azonban a kísérleti állatokon, vagyis a majmokon teljesen más hatást vált ki, mint az emberen, ugyanis hihetetlen intelligenciafejlődésen mennek tőle keresztül a főemlősök. Ebben pedig egy Caesar nevű majom jár az élen, aki végül fogvatartott sorstársait fellázítva és élükre állva harcot indít az emberek ellen.
A majmok bolygója-filmeken korábban Jerry Goldsmith, Leonard Rosenman és Danny Elfman munkálkodott mint zeneszerző, s természetesen mindhárman igen eltérő zenei stílust képviselő aláfestésekkel álltak elő. A majmok bolygója: Lázadáshoz Patrick Doyle lett szerződtetve, ami elég meglepő volt, tekintve, hogy a komponista életművében inkább a drámai témájú mozik vannak túlsúlyban. Ugyanakkor találhatunk olyan filmeket is benne, melyekhez kifejezetten ütős zenét prezentált, például a Frankenstein, az Eragon vagy a Harry Potter-széria negyedik része esetében érezhető, hogy határozottan tehetséges a mozgalmasabb muzsikák világában is. Doyle tökéletesen bánik a dobokkal, sőt e téren igen sajátos hangzásvilágot tud kialakítani, olyat, mely a hangszercsoportot szintén megdolgoztató James Newton Howardnak vagy John Powellnek is dicsőségére válna. A majmok bolygója: Lázadásban pedig a ritmusnak óriási szerepe van, tehát dobok és dobeffektek tömkelege került a score-ba, ráadásul mindez pazar kivitelezésben. Erre egyrészt a majmok afrikai gyökereinek kihangsúlyozása okán volt szükség, másrészt a mozgalmasabb jelenetekhez is kiválóan illenek a dinamikus, dobos tempófokozók. A fekete kontinens még némi autentikus énekhanggal is képviselve van, illetve olykor fúvósok és speciális népi ütőhangszerek is utalnak Afrikára, illetve az őserdők világára.
Doyle parádésan megoldotta, hogy egy olyan műfajban kellett helytállnia, melyben pályafutása alatt csak kevésszer próbálhatta ki magát. Természetesen a szokásos repertoárja ide kevés lett volna – és valljuk be, nem is illene a képekhez –, így belekóstolt a hollywoodi filmek kommerszebb zenei világába, megismerte, majd szelektálta azokat a megoldásokat, melyek ugyan modernek, populárisak, de már elérhető velük egyediség is, és jól illeszthetők a saját stílusához. Ezeket aztán addig gyúrta, míg egy különleges hangzású, igen dinamikus, erős muzsika nem született belőlük, mely éppúgy Patrick Doyle-os, mint amennyire mainstreamszerű. Ezért aztán sok minden előfordul a score-ban, például egy-két track esetében szolidan Remote Control-stílus is felfedezhető, de az osztinátók lényegesen mértéktartóbban lettek bevetve – persze az aláfestésnek ez (szerencsére) csak a töredéke, mivel inkább Doyle modernizált, lehengerlő nagyzenekari stílusa dominál. Míg a Thor esetében inkább lemondott sajátos kifejezésmódjáról, itt már nyoma sincs a megalkuvásnak. A zenét úgy alkotta meg, hogy az, néhány jelenet esetében, a hamarosan felcsendülő hangeffekt felvezetése legyen: például az egyik szcénában egy gorilla tekintélyt parancsoló ordítását megelőzően olyan muzsikát komponált, mely tudatosan úgy épül fel, hogy a nagy állat hangját tökéletesen felvezesse.
A score gyakori eleme Caesar témája, mely először egy tojásból készült okarinán szólal meg. Az egyébként is csodás, egyszerű dallam ettől a különleges hangszertől érzéki hangzást kapott, mely hol egy egzotikus fafúvósra hasonlít, hol pedig egy különleges énekhangra. Rögtön a nyitótétel ("The Beginning") is ezzel indít, de itt még az őrült ritmusnak van nagyobb szerepe. A Caesar-téma egy másik formában is felcsendül: míg az okarinás verziója a természetközeli majmot ábrázolja, addig a rézfúvós, fanfáros felbukkanása már a harcias főemlős képét vetíti előre. A pozitív kicsengésű változatát a "Who Am I?" prezentálja, míg a dühödt verzióra az album végi akciótételek szolgálnak példaként. Rendkívül dallamos score-ral van dolgunk, hiszen szinte minden pillanatában felcsendül valamilyen melódia, persze nem a dúdolható, fülbemászó fajta, hanem az, amitől az ember egyszerűen megjegyez egy zenét, tehát vannak benne a hallgató számára kapaszkodók. A főtéma azonban az említett két variáción felül hallható még más verziókban is, és bár a motívum igen egyszerű, Doyle mégis elérte, hogy változatosnak hasson.
A szerző bizonyos elektronikus megoldásokat is bevetett, de mindezt úgy tette, hogy ezek a hangok és a szimfonikus muzsika tökéletes egységet alkosson. A vezérmotívumon kívül melléktémák sora járja át a score-t, ezek általában egy-két tétel erejéig bukkannak fel - ezen trackek emlékezetesebbje közé tartozik például az "Off You Go". Az egyik témát konkrétan egy majomtól kölcsönözte a szerző. A hangeffektekért felelős stáb által rögzített állathangok közül az egyiket ültette át a zene nyelvére, ez a "The Apes Attack"-ben hallható. Ahhoz a jelenethez pedig, ahol Caesar sütiket oszt a többi raboskodó majomtársának, egy érdekes történet és nem mellesleg egy újabb téma fűződik. Az egyébként sötét tónusú szcéna nézése közben Doyle-nak egy vicces szöveg jutott az eszébe: "Van egy sütim a számodra". Ezt előadta a Fox zenei vezetőjének, aki azt mondta, hogy ha ez jutott az eszébe, hát legyen ez a jelenet zenei alapja. Ezt aztán elénekeltették a kórussal is, persze a stúdióban igencsak vidám volt ekkor a hangulat, de végül győzött a józanság, és a filmbe a szöveg nem, csak a dallam került át.
A fent említett RC-hangzás kialakításában nagy szerep hárult Hans Zimmer stúdiójának veteránjára, Bruce Fowlerre, aki hangszerelőként működött közre a score elkészítésében. A film végi, a Golden Gate hídon zajló nagy csatához viszont nem RC-stílusú akciózene született: az itt hallható igen kiváló nagyzenekari tracknek ("Golden Gate Bridge") pár előzménye már korábban is megjelenik az albumon ("Visiting Time", "Zoo Breakout"), az ebből kibontakozó folytatás, a "The Apes Attack" pedig az aláfestés legjobb akciótétele titulust is kiérdemli. A CD zárása líraian vezeti le a korábbi ütemes és feszült részeket, így a "Caesar and Buck" és a "Caesar's Home" esetében már a csendesebb megoldásoké a terep.
A komponista ezzel a muzsikájával tökéletesen mutatta meg, hogy mi az a plusz, ami például Steve Jablonskyból vagy oly sok, mostanában felkapott zeneszerzőből hiányzik. Ez nem más, mint a zenei intelligencia, az, hogy a score ne csak töltelék legyen, hanem igazodjon a cselekményhez, segítse a nézőnek átélni a látottakat, és minden pillanatban idomuljon a történethez (ezek a filmzenékkel szembeni, egyébként alapvető követelmények sajnos napjainkra teljesen kezdenek elfelejtődni). A majmok bolygója: Lázadás score-ja nem hozott létre egy új műfajt, nem lett korszakalkotó aláfestés, és nem hordoz lényeges újdonságokat sem, de karakteres lett, segíti a filmet, illetve egy pillanatig sem lesz szürke és kommersz. Ez látszólag elvárás kellene, hogy legyen egy filmzenével szemben, ám sajnos manapság már inkább érdem. Doyle kitűnő bizonyítékát adta annak, hogy egy fővágányon kívülre került zeneszerzőre is érdemes blockbuster mozik muzsikáját bízni, mert az aktuális felkapott nevektől különb és erősebb score-t képes létrehozni – mindezt úgy, hogy a filmzenékre nem fogékonyabbak is felkapják a fejüket a hallottakra.
Gregus Péter
2012. 06. 06.
2012. 06. 06.
Tracklista:
- The Beginning (2:48)
- Bright Eyes Escapes (3:38)
- Lofty Swing (1:36)
- Stealing the 112 (1:52)
- Muir Woods (1:20)
- Off You Go (2:17)
- Who Am I? (2:21)
- Caesar Protects Charles (3:58)
- The Primate Facility (2:45)
- Dodge Hoses Caesar (1:40)
- Rocket Attacks Caesar (1:24)
- Visiting Time (2:17)
- "Caesing" the Knife (2:04)
- Buck Is Released (1:52)
- Charles Slips Away (1:16)
- Cookies (1:14)
- Inhaling the Virus (2:45)
- Caesar Says No (4:23)
- Gen-Sys Freedom (4:57)
- Zoo Breakout (2:41)
- Golden Gate Bridge (5:21)
- The Apes Attack (2:10)
- Caesar and Buck (1:58)
- Caesar's Home (2:40)
Az album a Spotify-on:
