Ennyi bőven elég a háttér megismeréséhez (egy általánosságban ezeket a zenéket már jószerével csak ellenző elemző szemszögéből), valószínűleg nem az utolsó alkalom, hogy ezen gondolatok valamilyen formában napvilágot látnak; ameddig az efféle muzsikák ismétlik önmagukat, addig ez a vélemény legalább ugyanígy előkerül majd. Ráadásul a Transformers: A bukottak bosszúja hivatalosan kiadott score-albuma a filmmel egyenértékű bosszú még a zenebarátok táborába újonnan belépők felé is. A százötven percnyi mozi alatt szinte végig szól zene, ezt mégis képesek voltak háromnegyed óránál is kevesebb játékidőbe kiszelektálgatni, ráadásul Jablonsky elegánsan a tizedik tételig elő sem szedi az Autobotok témáját (jóllehet, ez akár Bay számlájára is felírható, mert hát ő sem erőltette különösebben, hogy épp melyik robot kihez is tartozik), az új témák közül pedig egyik sem okoz akkora meglepetést, amely miatt nem inkább a Gladiátort vagy valamelyik Karib-tengeres muzsikát rántanánk elő. Az első track például ezen felsoroltak közül bármelyikbe elfér: főleg dobok, ismétlődő rövid motívumsorral kísérő vonósok mellé rézfúvósok adják elő a témát, az apránként egyre erősebbé váló kompozícióba pedig csúcspont előtt a kórus is belép. Akárcsak egy filmzenei szintetizátor demóanyaga: így kell heroikus témát szerkeszteni. Az "Einstein's Wrong" kicsit kilóg a sorból, mert egyszerre közelít Jablonsky mentorának legjobb zenéihez (tán csak nem kihagyott a germán valamit az Angyalok és démonok aláfestéséből?), illetve idézi fel például James Newton Howard score-jait a korábbi Shyamalan-filmekből. A "NEST"-et szokták fórumokon kiemelten gyűlölni, mert egyébként is elég kevesen barátkoznak meg a gondolattal, hogy vajon a Linkin Parknak mi köze lehetett a szimfonikus aláfestéshez. Pedig ez a legegyértelműbb közös halmaza a könnyű-, és a filmzenéknek, és ha végig kísérné dob és ének, simán a rockbanda egyik legerősebb zenéje lehetne (mint ahogy a "New Divide" pont a nagyzenekari betétek hiánya miatt kihagyott ziccer maradt). Ez a téma filmben jóval gyakrabban visszatér, mint a kiadott score során, és ha ennek egyszerűen csak jogi okai vannak, akkor aztán tényleg semmi értelme nem volt ennek a kooperációnak.

Az album igazi problémái a "The Shard"-nál kezdődnek: az efféle szimpla akciódús kíséreteknek se szeri, se száma az elmúlt évekből, motívumok híján ez egyszerű töltelék, amely semmit nem tesz hozzá az alaphangulathoz. A John Carpenter egyszerű basszusait, illetve David Arnold kórusait követő "Heed Our Warning", a Gladiátort idéző "The Fallen's Arrival", valamint az Autobot-téma első felbukkanása ellenére sem meggyőző "Forest Battle" ugyanezen elv szerint született, és mivel a felcsendülő, jobbára kórus által előadott motívumok között nagyon nehéz felfedezni olyan, viszonylag eredetibb kompozíciót, amely mondjuk az Autobot-témáról elmondható, ezért nagyon nem is lehet ezekkel a kiegészítőzenékkel mit kezdeni. A Bukott témája ("The Fallen"), annak elnyújtott, agyoneffektezett szintetikus kórushangjával viszonylag hangulatos, bár például ha ezt hallanám a szintén Jablonsky által megalkotott Péntek 13.-remake főtémájaként, egy szavam sem lenne, mert minimalistább hangzása oda talán jobban passzolna. Szép női vokállal megsegített drámaibb kompozíció az "Infinite White", ahol John Travolta, Nicolas Cage és Tom Cruise magasba tartott öngyújtóval dülöngél jobbról balra a meghatottságtól (Ál/Arc, Az utolsó szamuráj), viszont a "Matrix of Leadership" már tagadhatatlanul Lisa Gerrard a Gladiátorban előadott énekére épít kínos hasonlósággal – meg sem lepődöm, hogy a robotos téma illeszkedik ehhez is, egy tőről fakad az összes muzsika szinte.