Jómagam azok közé tartozom, akik a kilencvenes évek elején a Tini Nindzsa Teknőcök, a Transformers és a G.I.Joe bűvkörében éltek: a figurák és a képregények gyűjtése mellett természetesen a rajzfilmekkel kapcsolatosan is igyekeztem naprakész lenni. Mára ebből jócskán kinőttem (ez persze nem jelenti azt, hogy a raktárban lévő dobozok valamelyikében ne lapulnának e figurák), ám amikor megtudtam, hogy filmek készülnek belőlük, a kíváncsiság helyett a szkepticizmus lett úrrá rajtam: „Úgysem tudják úgy megcsinálni” – gondoltam. Míg a Transformers világszerte hatalmas kasszasiker lett, a TMNT című CGI-mozi és a G.I. Joe: A kobra árnyéka jóval mérsékeltebb fogadtatásban részesült, ám én nem sok különbséget teszek köztük. Ez utóbbit nagyjából ugyanolyan agyatlan popcorn akciófilmnek tartom, mint Michael „naplementében helikopter” Bay robotos művét: pörgős, látványos akciók, dögös nők meg miegymás, mégsem tudtam Dzsóék első mozis kalandját átélni – bár lehet, hogy mindez a bennem munkálkodó előítélet miatt volt. 


A G.I. Joe: A kobra árnyéka egy látványos, akciódús film, amelynek szereplői hihetetlen felszerelésekkel és bázissal bírnak. Lévén hogy a jövőben járunk, és szupertitkos, nemzetközileg pénzelt egységről van szó, ezek egy részét még be-befogadtam, a karakterek háttértörténetét azonban már nehezebben dolgoztam fel. Ezzel kapcsolatosan hasonló érzés fogott el, mint annak idején a Pókember 3. esetében, ugyanis itt is vagy a szappanoperaszerű családi, illetve párkapcsolati drámáknak köszönhetően pártoltak a szereplők a jó, illetve rossz oldalra, vagy azért, mert nem akarták megtépázni a család méltán hírhedt negatív megítélését. Olybá tűnik, hogy a vérbeli gonoszok – mint például Joker – már a múlté: napjaink bűnözőit a modern kor vívmányaival (néhány békítőshow és a megfelelő pszichológusgárda, élén mondjuk Csernus doktorral) hamar jó útra lehetne terelni.

A filmzenerajongók 2007 decembere óta dörzsölhették tenyerüket: a hírt, miszerint a Hasbro játékgyár 1964-ben létrehozott elit alakulatából Stephen Sommers rendezésében végre mozifilm készül, igen hamar követte azon bejelentés, miszerint a zenét Alan Silvestri jegyzi majd – ez persze szinte nem is volt kérdés, hiszen már A múmia visszatér és a Van Helsing, Sommers korábbi produkcióinak aláfestései is igen emlékezetesre sikerültek tőle. A tenyérdörzsölgetés és a nagy várakozás oka abban is keresendő, hogy már nagyon érett a szerzőtől egy elsöprő erejű muzsika, mert utoljára öt évvel ezelőtt taglózott le minket teljesen a Van Helsinggel. Azóta csupán vígjátéki kísérőket, illetve valamely korábbi művének árnyékában járó szerzeményeket (mint amilyen a Beowulf is) tudott felmutatni, melyek bár nem feltétlenül voltak rosszak, hiányzott belőlük valami.


A G.I. Joe: A kobra árnyéka aláfestése azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: jelen score-ra is érvényes az, miszerint erősen táplálkozik az olyan múltbéli sikerekből, mint például a Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsője, a Ragadozó, a Végképp eltörölni vagy a már említett Sommers-filmek kíséretei, mindemellett ráadásul igen nehézkesen indul be – az „I Have a Target in Mind” című trackig bezárólag olyan érzést kelt bennem, mintha készítője keresné a helyes utat. 

Silvestri, szokásához híven, a rezesekre és az ütősökre helyezte a hangsúlyt, melyek mellett basszusokkal, elektromos gitárral (ami az alakulat témájában kap főszerepet), illetve elektronikus elemekkel adott modern színezetet a szimfonikusoknak – ezek összhatása révén e score-t akár a Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsője soundtrackje testvéralbumának is nevezhetnénk. A csapat témáját az „End Credits”-ben fejti ki teljesen a szerző, addig csak hosszabb-rövidebb változataiban mutatja meg (például a „General Hawk”-ban és a „Deploy the Sharks”-ban), emellett megtaláljuk a világuralomra törő kobrák témáját („King Kobra”), valamint jó néhány kisebb motívumot – vagy inkább csak dallamsort – is. 


A „Delivering the Warheads” kezdi megvillantani először, hogy milyen akciózenékre lehet majd számítani, s minél jobban haladunk előre a játékidővel, annál több ilyen track kerül előtérbe. E pörgős részek közül kiemelkedően jól sikerült a „The JOE's Mobilize”, a „Northern Route”, a „Deploy the Sharks”, valamint a „Just About Close Enough” (utóbbi erős Végképp eltörölni-utánérzettel bír a szerzőtől) – ezek vérbeli Silvestri-muzsikák, melyek hangerőnövelésre késztetik a hallgatót. A lágyabb részek főként a Bárónő és Duke közös múltjával kapcsolatos jeleneteket támasztják alá („What Happened to Her?”, „I Promise”, „Who Are You?”), melyek egyébiránt a film legerősebb mellékszálát adják. 

Mindent összevetve Alan Silvestri egy olyan rutinból készült akciózenét tett le az asztalra, amilyet félálomban is bármikor megírna, ráadásul tele van a régi műveire való utalásokkal. Mellette, valamint a fenti pontszám mellett szól azonban az, hogy mindez a film alatt kellőképpen helytáll – sőt mondhatni, a film egyik erőssége a zene –, s mivel néhány tétel eléggé jól sikerült, az album egésze nálam a „bűnös élvezet” kategóriájába sorolódik.


A Varése Sarabande egy teljesen átlagos körítéssel látta el kiadványát – némi stábinformáció mellett a zenekar tagjainak felsorolását láthatjuk még a borítókon –, a kétoldalas színes képekkel, valamint a játékidővel azonban egyáltalán nem spóroltak. Ez utóbbi esetében azonban valószínűleg a „kevesebb több” elv követése jobb lett volna, vagyis ha a score (amely kronológiai sorrendben követi a film cselekményét) hosszát húsz-harminc perccel megkurtították volna, akkor a megfelelő trackek megtartásával minden bizonnyal ütősebb album született volna. Illetve van itt még egy „apróság”, ami mellett nem lehet elmenni: a külföldi fórumokban többen is joggal adtak hangot nemtetszésüknek, miszerint a hangminőség egy gyengébb mp3-as anyagéval vetekszik. Ha jobban odafigyelünk, akkor apróbb hanghibákat veszünk észre, melyek egy hivatalos változatnál – amely ráadásul egy ilyen patinás nevű kiadó gondozásában jelent meg –, igencsak negatívumnak számítanak. A Varése Sarabande munkatársai azonban cáfolták, hogy rossz minőségű anyagot tettek volna lemezükre...