A Harry Potter-folyam hatodik fejezete több szempontból is erőteljesen eltér az első öt résztől. A film ugyanis jócskán más felépítést kapott, mint az előzőek, mivel a kalandok és a varázslatos helyszínek helyett sokkal inkább a szereplők egymáshoz való viszonya, a kamaszok lelkivilága az uralkodó, és igazából ez néha túlzottan is a mozi rovására megy. A sorozat eddigi legsötétebb állomása a hatodik rész, pont ezért néhány bohókás jelenet filmbe kerülése alaposan megkérdőjelezhető. Mivel a történet elér arra a pontra, ahol már nem kell Harry világát és személyiségét újra bemutatni, így a sztoriban a mellékszereplők érzelmei a korábbiaktól hangsúlyosabbak lehettek, ami viszont néhol elég lapossá és unalmassá teszi a mozit. Megszokhattuk, hogy minden fejezetben feltűnik egy új tanár, és ez most sincs másként. Noha a sztori szempontjából az újonnan érkező Lumpsluck professzor kulcsfontosságú, azonban a filmben valamiért nem olyan fajsúlyos és karakteres személy, mint elődei voltak. Igazából megformálója, az Oscar-díjas Jim Broadbent mindent megtesz, amit lehet, de a szórakozott professzor figurája kilóg a szomorkás tónusú filmből. Hiányzik még a gonosz karakter is, mivel Malfoy még nem az, a Halálfalók pedig most inkább csínytevőknek tűnnek, sem mint velejükig rosszaknak, bár a múltba való visszatekintéskor a gyermek Voldemort, vagyis Tom Denem finoman szólva is pszichopataszerű. Mindent egybevetve a Harry Potter és a félvér herceg az első két rész után a leggyengébb Potter-mozi, megmutatkozik ez abban is, hogy legalább félórányi felesleges része van, ami furcsa, hiszen az eddigi filmek pont azzal küszködtek, hogy a nagyon hosszú regényeket csak jelentős tartalomvesztéssel sikerült belepasszírozni a játékidőbe. A mozi szerencséje, hogy a könyvet rendkívül fájdalommal teli irányvonal jellemzi, így a kissé túlzásba vitt tinidráma és a lényegtelen momentumok sora valamilyen szinten másodrendű. A hatodik rész az ártatlanság elvesztésének, a boldog gyermekévek lezárásának története, és ennek bemutatásának szempontjából a film jól is vizsgázik, az más kérdés, hogy a nézőben maradhat hiányérzet.


A Sötét Nagyúr és követői már a muglik világában is zavartalanul garázdálkodnak, Harry Potter így a szokásosnál is nagyobb veszélybe kerül, ezért a Roxfort őrzését a korábbiaknál is szigorúbban veszik. Azonban az ellenség egy tanuló személyében már a kastély falain belül van, ugyanis Malfoy egy titkos varázsszekrénnyel akarja beengedni a Halálfalókat Roxfortba. Amíg pedig Dumbledore azzal van elfoglalva, hogy bizonyos misztikus tárgyakért átkutassa a fél világot, addig Piton professzor Malfoy védelmezőjeként lép fel Roxfort falai között. Harry eközben a tanulmányait nagyban segítő könyvnek köszönhetően ér el szép eredményeket, főként Lumpsluck óráin, és így kerül fokozatosan Voldemort korábbi mesterének bizalmába. Az iromány tulajdonosa egyébként a címben is szereplő félvér herceg, azonban a moziból nem sok derül ki róla, sőt az utolsó percekig várni kell, hogy megtudjuk, kiről is van szó, illetve hogy mivel érdemelte ki, hogy a regény, és ezáltal a film címébe kerüljön.

A score megkomponálására az ötödik részt is jegyző Nicholas Hooper lett felkérve, hiszen régóta ő a rendező, David Yates filmjeinek zeneszerzője. A komponista előző Potter-munkája kapott hideget és meleget egyaránt. A magam részéről jól sikerült muzsikának vélem a Harry Potter és a Főnix Rendjéhez írt dallamokat, hiszen Hooper úgy maradt meg saját stílusán belül, hogy közben nagy alázattal adózott elődei zenéi iránt is, akiknél viszont lényegesen nehezebb dolga volt, hiszen mindkét Potter-score-jában, de főleg a másodikban, a látványos és mozgalmasabb jelenetek helyett a történet feszültsége inkább csak érzelmi síkon bontakozik ki. Emiatt monumentálisabb jellegű score megírására esélye sem volt, így munkáját nem is lehet igazán John Williams vagy Patrick Doyle alkotásaival összevetni. A Harry Potter és a félvér herceg zenéjének a lehető legsötétebbnek és az elődeinél lényegesen drámaibb hatásúnak kellett lennie, mindezt pedig úgy szükségeltetett megoldani a zeneszerzőnek, hogy megmaradjon a gyermekfantasy keretei között.


Bizonyos szempontból nem mondható el Hooper score-járól, hogy témacentrikus lenne, azonban mégis hallhatunk benne nem kevés ismétlődő zenei motívumot. Lényegesen többet használta Williams Hedwig-motívumát és az úgynevezett kviddicsmeccstémát is. Utóbbi a "Ron's Victory" és az "Of Love & War" című tételekben hallható, míg előbbi a főcím alatt csendül fel először. Az "Opening"-ben kórus, majd a zenekar tolmácsolja a főtémát, később egy erőteljes zenei lüktetésnek adják át a helyüket, ami a Halálfalók londoni pusztítását festi alá. A vezérmotívum felbukkan még a "Ginny"-ben is, itt a dallam mellett Williams stílusa is felfedezhető. Az említett lüktető zenei megoldás is többször hallható a muzsikában, mivel Hooper ezt kapcsolta a gonosz felbukkanásához, például az "Into the Rushes" kifejezetten erre épül. A szerző visszanyúlt előző Potter-zenéjének dallamaihoz is, így az új tanár, Lumpsluck témájában ("Living Death") felhasználta az előző rész új oktatójának zenei motívumát, azaz Umbridge professzor csicsergő témáját. A záró trackben pedig a korábbi album "Fireworks" című trackjének dallamát ütemesebbre, vidámabbra hangolva halljuk viszont. Szintén gyakran használja az előző rész úgynevezett "Possession" témáját is, mely főleg Tom Denem feltűnéseikor hallható, igaz, az albumra nem került olyan track, amelyben megtalálnánk.

Szép témát kapott a szerelem is, amit a "Harry & Hermioné"-ban hallhatunk először. Itt a Hedwig-téma első négy hangját használta fel Hooper, és ezt fejlesztette tovább egy keserédes hangulatú hárfán eljátszott motívummá. Ennek átértelmezett változata pedig a "When Ginny Kissed Harry"-ben hallható. A gonosz oldalhoz való csatlakozástól kétségek közt gyötrődő Malfoy érzelmeit tökéletesen mutatja be a "Malfoy's Mission". A bizonytalanságot ábrázoló fuvola-, majd zongoradallamra rátelepedő borongós nagyzenekar a score bizonyos szempontból legjobb pontja. Szintén a jól sikerült tételek közé sorolható a "Farewell Aragog" is, melynek íres hangulata az óriáspók gyászzenéje, noha a stílust feltehetően nem a szörny származása, hanem az a gyönyörű ködös, alkonyi táj ihlette, amelyben a jelenet játszódik. Kissé furcsamód jazzszerű elemeket is használt Hooper, de a "Wizard Wheezes" például a filmbe bele sem került.


A hatodik részhez egy nagy téma is született, mely a leggyakrabban ismétlődő egysége lett a score-nak. Először az "In Noctem"-ben hallhatjuk, amely ugyan másodikként került fel a lemezre, de igazából a filmben csak a végefőcím alatt hallhatjuk, mivel a jelenet, melyhez született, végül nem került az alkotásba. A kórusra íródott, latin szövegű tétel az egyik csúcspontja az albumnak, ám a szerző további trackekben, kicsi részletek formájában is felhasználta még. Hallhatjuk a "Dumbledore's Speech" vagy a "Dumbledore's Foreboding" esetében, és ezek címéből is láthatjuk, hogy a dallam nem más, mint Roxfort fő mágusának témája. Hooper egy interjúban elárulta, hogy legkedvesebb jelenete az, amikor Harry és Dumbledore a tenger közepén a barlanggal szemközti sziklatornyon áll. Ennek zenei aláfestéséhez azt találta ki, hogy a film során a két szereplő együttes feltűnésekor alkalmazott egy pici dallamot, majd ennél a jelenetnél ezt terjesztette ki a teljes zenekarra és a kórusra, mindezt az albumon a "Journey to the Cave"-ben hallhatjuk. Igen érdekes pontja még a score-nak a "The Drink of Despair" is, melynek elején a szinte hangeffektszerű sátáni károgás igazi telitalálat. A "The Killing of Dumbledore" vagy az érzelmeket csúcspontra repíteni hivatott "Dumbledore's Farewell" azonban már jókora hiányérzetet hagy maga után, ezek sajnos nem tudtak megfelelni a történet fontosságának – bár Hooper eredetileg az "In Noctem"-mel kívánta felvezetni a történet egyik főhősének halálát, amire ez a tétel tökéletes is lett volna, ha a jelenet nem vérzik el a vágóasztalon.


Nicholas Hoopernek e rész után elege lett a Potter-szériából, és idejében bejelentette, hogy nem kíván zenét komponálni a két részre szedett záró fejezethez. A hivatalos indoklás az volt, hogy szokatlanul nagy megterhelést jelentett számára a Harry Potter-sorozat két zenéjének megírása, a családjára és egyéb elfoglaltságaira így nem jutott annyi ideje, mint szerette volna (egy interjúban elárulta, hogy reggel héttől este kilencig-tízig dolgozott). Valószínűleg döntését nem befolyásolta, hogy a Grammy-díjra jelölt zenéjét több helyen is alaposan lehúzták, bár feltételezem, eljutott hozzá is a negatív kritika. Véleményem szerint két jó, de nem kiemelkedő zenét tudott komponálni, ebből az egyiket a leglaposabb Potter-mozihoz. A zeneszerzői poszton követője napjaink egyik legfelkapottabb komponistája, Alexandre Desplat lett, akinek neve még valamelyest a Williams után vágyakozók hangját is lecsillapította.