című sci-fijének zeneszerzői posztjára. A Sam Rockwell főszereplésével forgatott mozi különlegességét az adja, hogy gyakorlatilag egy holdbázison játszódó one-man show. Rockwell nagyszerű alakítást nyújt, ami talán nem is írható annyira a véletlen számlájára, hiszen Jones kifejezetten neki írta a szerepet. A teljesen automatizált, héliumbányász létesítményben a legénység csupán egy fő, akinek a mellé rendelt mesterséges intelligencia és néhány régi videóüzenet jelent kitörést a magányból. Sam elhagyatottsága leírhatatlan, hiszen több százezer kilométer választja el őt az emberiségtől, így érthetően alig várja, hogy hároméves szolgálata leteljen. Mindezek mellett a Földdel való kommunikációja akadozik, az élelme is pocsék, ráadásul az állomással és a mellé rendelt mesterséges intelligenciával sem stimmel minden, egy baleset pedig mindent megváltoztat arról, amit a világról és magáról gondolt.
Noha a mozi igencsak alacsony költségvetésű volt, ez azonban nemigen látszódik, ráadásul a látványvilág az egyik kifejezetten nagy előnye. A jó értelemben véve egyszerű díszletek és trükkök miatt inkább a sztorin és Rockwell alakításán van a hangsúly. A hold nyomasztó monokróm látványvilága, a szürke ötvennél is több árnyalata pedig legalább annyira megkapó, mint amennyire zavarba ejtően lehangoló és sivár. Kifejezetten pozitív a tudományos szemléletű megközelítés is, mellyel Jones egyébként abszolút elérte célját, hiszen a hetvenes-nyolcvanas évek tudományos igénnyel elkészített sci-fijei lebegtek a szeme előtt, mint követendő példák. Az alkotás a független filmek rögös útját járta be. Az ezen moziknak szervezett Sundance Filmfesztiválon debütált, s tulajdonképpen kritikailag igen sikeresnek is mondható, azonban mindebből anyagi sikert már nem sikerült kovácsolni.
Mansell zenei koncepciója a holdállomás steril, sivár közegébe zárt ember magányának a bemutatása volt. Mindehhez egy alapvetően visszafogott hangszerelést alkalmazott, olyat, melyben tulajdonképpen már a
Rekviem egy álomért óta otthonosan mozog. Meghatározó hangszere nem igazán van, bár a zongora, pontosabban a billentyűs vonal kétségtelen, hogy erősebb. Emellett Mansell sajátjai a vonósok is, ezek közül is az elektromos cselló és az elektromos hegedű a preferált, melyek itt is bevetésre kerültek. Az elektronikus alapokon nyugvó filmzenéknél azonban a hangszerelés részei a különböző hangeffektek, a valaha élőben felvett, sokszorosan eltorzított hangok. A
Hold aláfestésénél is inkább ezek adják a zene tónusát, a sci-fihez illő hangulatot megjeleníteni hivatott indusztriális hangzás pedig jól is passzol a technikával körbebástyázott, magányos ember harcához. Mansell stílusjegye a ritmusokkal való játszadozás is, és ez itt sincs másként, még maga a főtéma is szinte csak ritmusok játéka. A nyitó "Welcome to Lunar Industries" szinte beszippantja a hallgatót, a hipnotikus, repetitív dallamocskákból, az ütemeket szolgáltató effektekből, a több síkon megjelenő űrzenés búgásból és zúgásból végül egy egyedien izgalmas, hamisítatlan Mansell-hangzású muzsika kerekedik ki. A szerző a "Welcome to Lunar Industries (Three Year Stretch....)" formájában egy variációt is szentel ennek, hiszen az album végén a nyitányt kicsit más csomagolásban, helyenként hangosabban, helyenként eltérő effektekkel ismét előhozza, és tulajdonképpen ebben érik be a főtéma, illetve az egész addig hallott muzsika.
Persze a két keretező track között is történnek izgalmas zenei dolgok. A "Two Weeks and Counting" esetében a nyitótétel ütemesebb ritmusainak helyét a merengős, elnyújtott hangokból felépülő elektronikus vonal veszi át. Itt már kétségtelenül nagy az egyezés Mansell mesterművével,
A forrás score-jának hangulatával, de ezt inkább a szerző stílusának nevezném, nem pedig másolásnak. Kifejezetten izgalmasnak tartom a "I'm Sam Bell"-t és folytatását, az "I'm Sam Bell, Too...."-t, melyek ugyan a nehezebben befogadható muzsikák világába tartoznak, de Mansell tökéletesen nyúl vissza a hetvenes évek kísérletezgetős szintizenéinek világához. Többé-kevésbé ilyeneket hallhatunk a kor sci-fi sorozatai alatt is, ám a komponista kifinomult zenei stílusérzékkel elérte, hogy itt ezen megoldások is értékes összetevők legyenek. A hangeffektekkel és torzításokkal vaddá tett muzsika mellett zongorával és kamarazenei jellegű vonósaival több helyen is éterivé, földöntúlivá tette a score hangzását. A "Memories (Someone We'll Never Know)" a címéhez illően tipikusan "emlékező zenés" muzsika, s bár a sablonosság itt talán felróható, ettől még egy igen szép zongorás tételről van szó. Ennek második felvonása a "The Nursery", melynek elejét a zenedobozszerű hangzással tette meseszerűen lebegőssé, a folytatás pedig a szerző drámai vénájának egyik szép megcsillanása. A magánytól és a szaporodó rejtélyektől egyre jobban bekattanó főhős zenei leképezése a szívverést imitáló pulzáló hangokkal és az ezekre egyre jobban ráépülő zavaros hangeffektekkel kifejezetten nagyszerű megoldás ("Are You Receiving?"), s mindez bizonyos tételeknél a vezérmotívummal karöltve hallható ("We're Not Programs, Gerty, We're People").
A
Hold muzsikája
A forrás aláfestésének kistestvére, hiszen letagadhatatlanul sok a közös vonásuk. Ám míg utóbbi egy kétségtelenül mestermunkának mondható alkotás, addig az előbbi csupán egy jól sikerült produktum. Ugyanakkor érdekes összevetni a két score-t, mivel ritka, amikor egy komponista ennyire egyforma eszköztárral dolgozik, ám mégis teljesen ellentétes tónusú muzsikát alkot. A Darren Aronofsky filozofikus szerelmi történetéhez született zene melegséget, szenvedélyt, katarzist mutat, míg a
Holdé magányos, gépiesen rideg muzsika.