Persze a két keretező track között is történnek izgalmas zenei dolgok. A "Two Weeks and Counting" esetében a nyitótétel ütemesebb ritmusainak helyét a merengős, elnyújtott hangokból felépülő elektronikus vonal veszi át. Itt már kétségtelenül nagy az egyezés Mansell mesterművével, A forrás score-jának hangulatával, de ezt inkább a szerző stílusának nevezném, nem pedig másolásnak. Kifejezetten izgalmasnak tartom a "I'm Sam Bell"-t és folytatását, az "I'm Sam Bell, Too...."-t, melyek ugyan a nehezebben befogadható muzsikák világába tartoznak, de Mansell tökéletesen nyúl vissza a hetvenes évek kísérletezgetős szintizenéinek világához. Többé-kevésbé ilyeneket hallhatunk a kor sci-fi sorozatai alatt is, ám a komponista kifinomult zenei stílusérzékkel elérte, hogy itt ezen megoldások is értékes összetevők legyenek. A hangeffektekkel és torzításokkal vaddá tett muzsika mellett zongorával és kamarazenei jellegű vonósaival több helyen is éterivé, földöntúlivá tette a score hangzását. A "Memories (Someone We'll Never Know)" a címéhez illően tipikusan "emlékező zenés" muzsika, s bár a sablonosság itt talán felróható, ettől még egy igen szép zongorás tételről van szó. Ennek második felvonása a "The Nursery", melynek elejét a zenedobozszerű hangzással tette meseszerűen lebegőssé, a folytatás pedig a szerző drámai vénájának egyik szép megcsillanása. A magánytól és a szaporodó rejtélyektől egyre jobban bekattanó főhős zenei leképezése a szívverést imitáló pulzáló hangokkal és az ezekre egyre jobban ráépülő zavaros hangeffektekkel kifejezetten nagyszerű megoldás ("Are You Receiving?"), s mindez bizonyos tételeknél a vezérmotívummal karöltve hallható ("We're Not Programs, Gerty, We're People").

A Hold muzsikája A forrás aláfestésének kistestvére, hiszen letagadhatatlanul sok a közös vonásuk. Ám míg utóbbi egy kétségtelenül mestermunkának mondható alkotás, addig az előbbi csupán egy jól sikerült produktum. Ugyanakkor érdekes összevetni a két score-t, mivel ritka, amikor egy komponista ennyire egyforma eszköztárral dolgozik, ám mégis teljesen ellentétes tónusú muzsikát alkot. A Darren Aronofsky filozofikus szerelmi történetéhez született zene melegséget, szenvedélyt, katarzist mutat, míg a Holdé magányos, gépiesen rideg muzsika.