Lássuk, mikre is van szükségünk ahhoz, hogy időutazók lehessünk: egy fluxus-kondenzátorra, 1,21 GW elektromos energiára, némi plutóniumra (amit akár líbiai terroristáktól is lophatunk), s egy rozsdamentes acél karosszériájú autóra (azaz egy DeLorienra). Ha mindezt összeraktuk, s beállítottuk a kívánt dátumot, nem marad más hátra, mint hogy 88 mph/órára gyorsuljunk, s rögvest kezdetét veszi a kalandos időutazás. Ezen egyszerű receptúrát az 1985-ös Vissza a jövőbe című kalandfilmjében tárja elénk Robert Zemeckis, aki egyúttal azt is megmutatja, milyen körülményes visszaváltoztatni mindent akkor, ha megbolygatjuk a múltat, azaz felborítjuk a tér-idő kontinuumot.


Zemeckisnek és stábjának a forgatások alatt még bizonyára fogalma sem volt arról, hogy éppen a nyolcvanas évek legmeghatározóbb filmjeinek egyikén dolgoznak. E mozi végül trilógiává nőtte ki magát, s mai napig népes rajongótáborral büszkélkedhet, nem ok nélkül. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a "Nyuszi vagy, McFly?" kulcskérdés olyan hétköznapi beszólássá vált, mint Schwarzenegger "Hasta la vista, baby"-je.

Alan Silvestri nevét a szakma eme időutazós kultfilm révén jegyezte meg, ide írt főtémája pedig az egyik legerősebb, melyet valaha is papírra vetett. Bár e muzsika mérföldkőnek számít a szerző életében, a trilógiából ez volt az egyetlen, melynek instrumentális aláfestéséből csupán a betétdalos albumon található két track ("Back to the Future", "Back to the Future Overture") volt elérhető, score-jára pedig majd' huszonöt évet kellett várni. S bár a filmzenebarátok nem nagyon rajonganak a soundtrackekért – mivel azok többnyire egyáltalán nem, vagy csak minimálisan kapcsolódnak az adott alkotáshoz –, megjelentetése teljességgel helyénvaló volt, hiszen a városkép, illetve a szereplők öltözete mellett ezek voltak a harmadik alappillérei az idősíkok érzékeltetésének. Míg az ötvenes éveket érzékeltető "doo wop-dalok" kiválogatásáról Bones Howe zenei rendező gondoskodott, addig a nyolcvanas években, az akkori slágerek mellett, két Huey Lewis-nóta (a "The Power of Love" és a "Back in Time") is felcsendül – az énekes emellett egy apró szerepben még a vásznon is feltűnik.


Az aláfestő muzsika elkészítésével Zemeckis mindenképpen Alan Silvestrit szerette volna megbízni, akivel hamar közös nevezőre jutottak abban a kérdésben, hogy első közös munkájukkal, A smaragd románcával ellentétben itt olyan nagyzenekari műre lesz szükség, amely – Zemeckis megfogalmazása szerint v kinyitja majd a filmet. Az első képsorok (ez volt az óratornyos rész, melynek zenei kísérete, az "It's Been Educational / Clocktower" sikerült a legösszetettebbre mind közül) megtekintését követően Silvestri neki is látott a munkálatoknak, azonban a film executive producere, Steven Spielberg egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy a zeneszerzői poszt terén megfelelő döntés született (ezt bizonyára arra is alapozta, hogy Silvestrinek még nem volt ilyen volumenű szerzeménye), s ennek több ízben hangot is adott. Kételye azonban az egyik vetítés alkalmával, nagy meglepetés közepette egyik pillanatról a másikra elszállt. A röpke bemutatót követően Spielberg Zemeckis felé fordult, és azt mondta: "Ilyen hangzásúnak kellene lennie a te filmed score-jának is." Mire a rendező közölte, hogy "Ez már a score, Steven." Meglepettségének oka abban is rejlett, hogy nem volt beavatva abba, hogy mire erre a vetítésre sor kerül, addigra szerzőjük már a zene felével elkészült.

A mozi és az aláfestés népszerűségéből adódóan az elmúlt közel negyed évszázad alatt ez lett az egyik leginkább várt megjelenés. E sóvárgás végül 2009-ben, az Intrada munkatársainak közreműködésével került lezárásra, akik egy limitált kiadvány keretén belül adták ki a teljes score-t. A "teljes" szó pedig ezúttal nemcsak a film alatt elhangzó zenerészekre szorítkozik, hanem az első változat anyagára is, amely egy második lemezen található. A két verzió közötti különbségek nüansznyinak mondhatók: a módosítások okai részben a jelenetek újravágásai voltak, illetve az, hogy Spielberg az eredeti elképzeléshez képest többször szerette volna hallani a főtémát, ezért azt egy-két helyre még be kellett illesztenie szerzőnknek, ami helyenként némi áthangszerelést is igényelt, hogy e változtatás ne tűnjön suta beerőszakolásnak. Ez utóbbi révén pedig egy kicsit kalandosabbá, könnyedebbé vált a kompozíció.


A méltán népszerű főtéma teljes valójában az albumvégi "Back to the Future (End Credits)"-ben hallható, hosszabb-rövidebb változatait azonban több track is tartalmazza. E nagy témán kívül két másik motívum is gyakran feltűnik a szerzeményben, melyek a főszereplőket, Martyt (Michael J. Fox) és a dokit (a szerepében brillírozó Christopher Lloyd) szimbolizálja. E duó közül legjobban a szeleburdi doki zongorára, fúvósokra és vonósokra íródott témája lett eltalálva: tökéletesen idomul a karakter viselkedéséhez (érdemes megnézni az "Einstein Disintegrated"-hez, az "1,21 Jigowatts"-hoz, valamint a "The Picture"-höz tartozó filmrészletet, ahol remekül kitűnik, mennyire passzol egymáshoz a színész és a zenekar játéka). Ezzel szemben Marty letisztultabb motívumot kapott, melyet hosszabb változatban a "Marty's Letter", valamint a "4 x 4" trackekben hallhatunk.

A score-ban nagyon sok olyan elemet hallhatunk, amely végül a szerző védjegyévé vált. A sejtelmesebb, feszültségtelibb részek például később a Ragadozó-score alapját képezték, az akciórészekben megtalálható erős zongoradallamok pedig azóta is minden hasonló stílusú kompozíciójában felbukkannak, ám azt hozzá kell tenni, hogy az itt hallható "akciórészek" még korántsem azon kemény stílust képviselik, mint amit mondjuk a Dredd bíróban tapasztalhatunk, hanem a film hangulatának megfelelő játékossággal, lazasággal vannak átitatódva.

Silvestri részéről a két idősík zenei érzékeltetésére nem volt különösebb szükség, mivel ezt a szerepet a dalok remekül betöltötték, ám végül mégis szükség volt két olyan szerzeményre, amely az ötvenes évek szellemében íródott. Ezeket – vagyis a "Marvin Be-Bop"-ot, valamint a "Goodnight Marty"-t – aztán Zemeckisék a báljelenetekhez source musicként használták fel, tehát úgy, hogy nemcsak a nézők, hanem a szereplők is hallották, akárcsak a betétdalok többségét.


Az Intrada munkatársai ezúttal is kellően kitettek magukért: a két lemez anyagát keresztben-hosszában össze lehet hasonlítani, s e szeparációnak köszönhetően a különféle változatok nem zavarják egymást. Mindehhez egy huszonnégy oldalas füzetet is mellékeltek, melyben nemcsak a zene születésének körülményeiről van szó, hanem többek között a szereplők kiválasztásáról is. E kiadványt kézben tartva a rajongók minden bizonnyal egyöntetűen azon a véleményen vannak, miszerint kellő kárpótlásban részesültünk a hosszú várakozásért.

Írásunk az Intrada albumáról készült, a Spotify-on azonban csak a Varése Sarabande-féle válogatásalbum révén érhető el belőle néhány, újból rögzített tétel John Debney vezényletével.