Terminátor – Megváltás (2009)
Terminator Salvation
- zene: Danny Elfman
- vezényel: Rick Wentworth
- kiadás éve: 2009
- kiadó: Reprise Records
- játékidő: 50:27
Ha kicsit jobban elmerülök a hollywoodi utópisztikus gondolkodásmód alapjaiban, akkor egyrészről megnyugodhatok, mert végül mégsem lett 1997-ben New York városából hatalmas falakkal körbekerített börtön, ugyanakkor kíváncsi lennék, a fogadóirodák vajon mekkora esélyeket adnak 2018-ra a T-800-as robotok egyeduralmának, amennyiben 2012-ben tényleg hatalmas szökőár lepi el még a Himaláját is. Az bizonyos, hogy a filmkészítők szeretnek minket ellátni mindenféle baljós jövendöléssel, de hát ne is csodálkozzunk ezen, elég csak belegondolni a népszerű Helyszínelők-sorozatok egyes epizódjainak végkifejleteibe: az áldozat értelemszerűen sosem támad fel, a gyilkos pedig rendszerint életben marad. Ennek analógiája lehet az egyik legijesztőbb apokaliptikus jövőkép, ehhez képest (stílusosan) szinte megváltás, ha olyan produkcióval találkozik az ember, amelynek reális alapja egyelőre nincs.
1984-ben James Cameron indította útjára a Terminátor-kultuszt, Arnold Schwarzenegger neve pedig szinte egybeforr azóta is a halálosztó robottal, annak ellenére, hogy az 1992-es folytatásban nem vállalt negatív szerepet, ezért egy kis variálással ő lett a főhősök védelmezője. A két produkció azóta filmtörténelmi klasszikussá érett, és ez így is marad, még ha a különféle producerek meg is próbálnak a franchise-ból minden létező centet kisajtolni folytatásokkal és bukott tévésorozatokkal. A 2003-as harmadik rész fogadtatása pont emiatt a dolláréhes mentalitás miatt lett meglehetősen vegyes; jómagam kétszer kezdtem neki, mindkét próbálkozásba sikerült belealudnom, így a történet különböző időparadoxonjai végképp értelmezhetetlenné váltak számomra. Az idei évre elkészített újabb epizódot illetően épp ezért minimális elvárásaim voltak csupán, amolyan agykikapcsolós moziélményre számítottam, mint egyfajta előzenekarra a nyár legkomolyabbnak ígérkező robotos mókája előtt. Ezt a magát nagyon lazán McG-ként aposztrofált rendező hozta is: az eddigi részekkel ellentétben talán itt volt leghangsúlyosabb a gépek szerepe és szerepeltetése, és míg a látvány egészséges keveréke volt a Mátrix és a Világok harca képi megoldásainak, addig a Tökéletes katonára emlékeztető történet során végig Dr. Emmett Brown szavai visszhangoztak a fülemben a tér-idő kontinuumról és a végzetes következményekről. A Disney-filmekkel egyenértékű korhatáros besorolás talán túlzó egy ember és gép közt dúló háborúhoz, és ez pont megfelelő helyre teszi a Terminátor – Megváltást, illetve a vele kapcsolatos bármiféle elvárást: egy kis, szinte ártatlan robotos előétel Optimus Prime újabb felbukkanása előtt.
Az egyes kísérőzenéknél már nem feltétlenül lehet ugyanazt a tendenciát felvázolni, mint a filmek esetében. Az első két Brad Fiedel-darab pusztán a főtémája miatt vált maradandóvá (azt kétlem, hogy a legfanatikusabb rajongókon kívül bárki végighallgatná a teljes albumokat), a gépek lázadásához pedig a mindenféle elátkozott produkcióba ügyesen bekerülő Marco Beltrami az addig színtiszta elektronikához kevert egy kis szimfonikus zenét is – nem különösebb sikerrel. Fiedel azóta abbahagyta a szakmát, Beltrami pedig három megbízást is kapott 2009-re, így eleinte volt némi izgatott találgatás, kinek a kompozíciója lesz a sorozat negyedik darabja. A sors aztán különös módon ismételte önmagát: Danny Elfman került ugyanis a projektbe, és ezzel a tavalyi Hellboy 2. – Az Aranyhadsereg után másodszor követi Beltramit egy sorozatban. Noha elkötelezett rajongója vagyok az első Hellboy-zenének, Elfman munkásságának nemkülönben, a kétféle vonzalomból mégsem keletkezett közös halmaz, és legfőképp azért nem, mert a folytatásból hiányoltam azt a remek tematikát, amely miatt nekem zenével együtt számít kerek egésznek a Pokolfajzat első kalandja. A Terminátor – Megváltás esetében viszont efféle kétkedésnek semmi alapja nem volt, mert az előző rész zenei csúcspontjának igazából a Fiedel-téma Beltrami-féle komplett szimfonikus változata tekinthető, mely persze filmben nem kapott helyet (lásd még ugyanígy az Ómen-feldolgozásnál). Nem volt hát miért bármit is követnie Elfmannek, aki a kezdeti időszakban többször nyilatkozta, hogy még abban sem biztos, hogy a klasszikus főtéma egyáltalán belefér-e majd saját kompozíciójába. Ennek némileg ellentmondani látszott egy kiszivárgott felvétel, amelyben egy egzotikus hangszeren szólalt meg a híres öthangú motívum – erről aztán hamar kiderült, hogy épp olyan április elsejei tréfa, mint hogy Gustavo Santaolalla is részt vesz a munkálatokban.
A film alatt az is világossá vált, hogy Elfman csak hangulatában őrizte meg Fiedel témáját, és hasonló szerkezetű, ám teljesen saját motívumot komponált (azt nem sikerült megtudni, hogy ennek volt-e bármilyen jogi oka, vagy csak szimplán Elfman már nem az a zeneszerző, aki más tollával írja a partitúráit). Ezt rögtön megismerhetjük a nyitó képsorok alatt, ahol az általános hangzásvilág is beazonosítható. A komponista könnyen fogyasztható akciózenéinek egy újabb állomása a Terminátor – Megváltás, amely semmilyen formában sem lóg ki A majmok bolygója, a Pókember, a Hulk, A királyság vagy a Wanted sorából. Az, hogy maga a Terminátor-kultusz valószínűleg már semmilyen új produkciót nem fog magához ölelni, szinte egészen biztos, és emiatt sem róható fel különösebben semmi Danny Elfman számlájára, amiért egy dinamikus, két könnyed témát váltogató, egyszerű akciózenét tett le az asztalra. Nagyjából ugyanazok a zenei megoldások követik egymást, mint amit az imént felsorolt műveknél is megismerhettünk: dübörgő dobalapokra mély vonósok, egész komoly feladatokat ellátó rézfúvósok, harsány hegedűk, némi izgága elektronika. Egyszerű dallamsorok, de túlnyomórészt inkább csak harmóniák – ami érthető is, a film ugyanis bővelkedik a mindenféle hangeffektusokban, és a gépek elől menekülő főhőseink nyilván csak a zene kedvéért nem fognak óvatosabban manőverezni az út szélén hagyott járművek között.
Akit az albumot indító "Opening" hat perce nem győz meg, annak különösebben nem érdemes tovább erőltetnie az ismerkedést. Az első percekben felcsendülő terminátorszerű téma helyett nekem az azt követő, lényegesen bővebb motívumsor jelenti igazán ennek a műnek az alapját, és szerencsére pont elégszer idéződik vissza ahhoz, hogy jól beágyazza magát a hallójárataimba. A szaggatott mélyvonós kíséret és a tompított elektronikus effektek kicsit A vörös sárkány kíséretét sejtetik, aztán megismerhetjük a valódi megváltást szimbolizáló gitártémát is, végül felmordul az a mély, egy teljes hangot mélyebbre csúsztatott effekt, mely talán igazán visszahoz valamit Brad Fiedel őrült szintetizátoros kompozícióiból. A bivalyerős megoldásokon kívül ez a nyitótétel lefedi tehát az egész elfmani terminátorkodást, és bár innentől nem kegyelmeznek a vészjóslóan törtető zenei élmények, azért a zaklatottság közepette megbújik egy-két szépség is. A "Broadcast" magányos gitárjátéka, halvány reménysugárt idéző rézfúvós melódiasor, illetve az abból kibontakozó második főtéma talán az album egyik legkiválóbb részeként aposztrofálható. A gitár később is fel-feltűnik egy kis időre, hogy adjon némi megnyugvást a zajos lendületnek: a "Freeside" kicsit Az ígéret megszállottja ihlette Klaus Badelt-Hans Zimmer muzsikára emlékeztet, a "Farewell" mély vonósai pedig az elmúlt évek fantasyjeinek sötétebb, melankolikus aláfestéseit idézik.
Túlnyomórészt azonban az akcióé a főszerep, és bár el lehet picit fáradni benne, azért majdnem minden tételben van valami olyan plusz (legfőképp a két téma gyakori szerepeltetése, akár némileg variált formában is), ami elkülöníti Danny Elfman munkáját a manapság akkora teret nyert sablonosságtól. Az "All is Lost"-ban az egész magas hangokig felszökő rézfúvós szólamok emelkednek ki, a "The Harvester Returns"-ben csellók és bőgők gurguláznak őrülten (Dolores Claiborne alakja sejlik fel távoli emlékeimben...), a "Reveal / The Escape" igazán csúcsra járatott harmóniái pedig Don Davis groteszknek ható ünnepélyességét idézik fel a "The Matrix"-ből (és végső soron a trilógia eszeveszett zenekari ámokfutására hajaz a "Hydrobot Attack" és a "Final Confrontation" néha követhetetlen zúzása is). A "Marcus Enters Skynet" egyszerre adja A vörös sárkány baljósságát és a másik nagy robotos film emelkedettségét, illetve azért beleszaladunk egy-két tétova, semerre nem mozduló háttérmorgásba is az "A Solution" és a "Serena" során. A már említett végső összecsapást követően a score-t záró "Salvation"-ben új szereplőként felcsendül némi halk (talán picit hatásvadász) zongorajáték is, maga a finálé pedig elegáns zenei megnyugvás, csodálatos harmóniákkal és vonósmotívummal, ahol az utolsó akkord lecsengése után igazán érzelemdús csend következne be, ha valami idióta marketingfogás következtében az albumra nem került volna fel egy Alice In Chains-nóta – a film alól egyáltalán nem emlékszem rá, tehát ha a mozgókép is jól megvolt enélkül, akkor abszolút nem értem, mit keres a score-albumon.
Visszagondolva a filmre, nagyjából a teljes aláfestés helyet kapott az albumon, betétdaloktól pedig megkíméltek minket a zenei szerkesztők (egyetlen apró Guns'N Roses-utalástól, illetve a funkció nélküli záródaltól eltekintve). Sok olyan apró megoldást tartalmaz a Terminátor – Megváltás aláfestése, amely alapján egyértelműen meghatározható a komponista személye, összességében pedig egy igényesen összerakott, zenei szempontból egyébként átlagos akciózenével van dolgunk, amely pont a részletekben rejlő gazdagsága miatt műfaján belül megérdemel egy előkelőbb helyezést. Nálam főleg azért is, mert az idei év eddig megjelent albumai közül ez talán a második, amelyet többször is újrahallgattam már.
1984-ben James Cameron indította útjára a Terminátor-kultuszt, Arnold Schwarzenegger neve pedig szinte egybeforr azóta is a halálosztó robottal, annak ellenére, hogy az 1992-es folytatásban nem vállalt negatív szerepet, ezért egy kis variálással ő lett a főhősök védelmezője. A két produkció azóta filmtörténelmi klasszikussá érett, és ez így is marad, még ha a különféle producerek meg is próbálnak a franchise-ból minden létező centet kisajtolni folytatásokkal és bukott tévésorozatokkal. A 2003-as harmadik rész fogadtatása pont emiatt a dolláréhes mentalitás miatt lett meglehetősen vegyes; jómagam kétszer kezdtem neki, mindkét próbálkozásba sikerült belealudnom, így a történet különböző időparadoxonjai végképp értelmezhetetlenné váltak számomra. Az idei évre elkészített újabb epizódot illetően épp ezért minimális elvárásaim voltak csupán, amolyan agykikapcsolós moziélményre számítottam, mint egyfajta előzenekarra a nyár legkomolyabbnak ígérkező robotos mókája előtt. Ezt a magát nagyon lazán McG-ként aposztrofált rendező hozta is: az eddigi részekkel ellentétben talán itt volt leghangsúlyosabb a gépek szerepe és szerepeltetése, és míg a látvány egészséges keveréke volt a Mátrix és a Világok harca képi megoldásainak, addig a Tökéletes katonára emlékeztető történet során végig Dr. Emmett Brown szavai visszhangoztak a fülemben a tér-idő kontinuumról és a végzetes következményekről. A Disney-filmekkel egyenértékű korhatáros besorolás talán túlzó egy ember és gép közt dúló háborúhoz, és ez pont megfelelő helyre teszi a Terminátor – Megváltást, illetve a vele kapcsolatos bármiféle elvárást: egy kis, szinte ártatlan robotos előétel Optimus Prime újabb felbukkanása előtt.
Az egyes kísérőzenéknél már nem feltétlenül lehet ugyanazt a tendenciát felvázolni, mint a filmek esetében. Az első két Brad Fiedel-darab pusztán a főtémája miatt vált maradandóvá (azt kétlem, hogy a legfanatikusabb rajongókon kívül bárki végighallgatná a teljes albumokat), a gépek lázadásához pedig a mindenféle elátkozott produkcióba ügyesen bekerülő Marco Beltrami az addig színtiszta elektronikához kevert egy kis szimfonikus zenét is – nem különösebb sikerrel. Fiedel azóta abbahagyta a szakmát, Beltrami pedig három megbízást is kapott 2009-re, így eleinte volt némi izgatott találgatás, kinek a kompozíciója lesz a sorozat negyedik darabja. A sors aztán különös módon ismételte önmagát: Danny Elfman került ugyanis a projektbe, és ezzel a tavalyi Hellboy 2. – Az Aranyhadsereg után másodszor követi Beltramit egy sorozatban. Noha elkötelezett rajongója vagyok az első Hellboy-zenének, Elfman munkásságának nemkülönben, a kétféle vonzalomból mégsem keletkezett közös halmaz, és legfőképp azért nem, mert a folytatásból hiányoltam azt a remek tematikát, amely miatt nekem zenével együtt számít kerek egésznek a Pokolfajzat első kalandja. A Terminátor – Megváltás esetében viszont efféle kétkedésnek semmi alapja nem volt, mert az előző rész zenei csúcspontjának igazából a Fiedel-téma Beltrami-féle komplett szimfonikus változata tekinthető, mely persze filmben nem kapott helyet (lásd még ugyanígy az Ómen-feldolgozásnál). Nem volt hát miért bármit is követnie Elfmannek, aki a kezdeti időszakban többször nyilatkozta, hogy még abban sem biztos, hogy a klasszikus főtéma egyáltalán belefér-e majd saját kompozíciójába. Ennek némileg ellentmondani látszott egy kiszivárgott felvétel, amelyben egy egzotikus hangszeren szólalt meg a híres öthangú motívum – erről aztán hamar kiderült, hogy épp olyan április elsejei tréfa, mint hogy Gustavo Santaolalla is részt vesz a munkálatokban.
A film alatt az is világossá vált, hogy Elfman csak hangulatában őrizte meg Fiedel témáját, és hasonló szerkezetű, ám teljesen saját motívumot komponált (azt nem sikerült megtudni, hogy ennek volt-e bármilyen jogi oka, vagy csak szimplán Elfman már nem az a zeneszerző, aki más tollával írja a partitúráit). Ezt rögtön megismerhetjük a nyitó képsorok alatt, ahol az általános hangzásvilág is beazonosítható. A komponista könnyen fogyasztható akciózenéinek egy újabb állomása a Terminátor – Megváltás, amely semmilyen formában sem lóg ki A majmok bolygója, a Pókember, a Hulk, A királyság vagy a Wanted sorából. Az, hogy maga a Terminátor-kultusz valószínűleg már semmilyen új produkciót nem fog magához ölelni, szinte egészen biztos, és emiatt sem róható fel különösebben semmi Danny Elfman számlájára, amiért egy dinamikus, két könnyed témát váltogató, egyszerű akciózenét tett le az asztalra. Nagyjából ugyanazok a zenei megoldások követik egymást, mint amit az imént felsorolt műveknél is megismerhettünk: dübörgő dobalapokra mély vonósok, egész komoly feladatokat ellátó rézfúvósok, harsány hegedűk, némi izgága elektronika. Egyszerű dallamsorok, de túlnyomórészt inkább csak harmóniák – ami érthető is, a film ugyanis bővelkedik a mindenféle hangeffektusokban, és a gépek elől menekülő főhőseink nyilván csak a zene kedvéért nem fognak óvatosabban manőverezni az út szélén hagyott járművek között.
Akit az albumot indító "Opening" hat perce nem győz meg, annak különösebben nem érdemes tovább erőltetnie az ismerkedést. Az első percekben felcsendülő terminátorszerű téma helyett nekem az azt követő, lényegesen bővebb motívumsor jelenti igazán ennek a műnek az alapját, és szerencsére pont elégszer idéződik vissza ahhoz, hogy jól beágyazza magát a hallójárataimba. A szaggatott mélyvonós kíséret és a tompított elektronikus effektek kicsit A vörös sárkány kíséretét sejtetik, aztán megismerhetjük a valódi megváltást szimbolizáló gitártémát is, végül felmordul az a mély, egy teljes hangot mélyebbre csúsztatott effekt, mely talán igazán visszahoz valamit Brad Fiedel őrült szintetizátoros kompozícióiból. A bivalyerős megoldásokon kívül ez a nyitótétel lefedi tehát az egész elfmani terminátorkodást, és bár innentől nem kegyelmeznek a vészjóslóan törtető zenei élmények, azért a zaklatottság közepette megbújik egy-két szépség is. A "Broadcast" magányos gitárjátéka, halvány reménysugárt idéző rézfúvós melódiasor, illetve az abból kibontakozó második főtéma talán az album egyik legkiválóbb részeként aposztrofálható. A gitár később is fel-feltűnik egy kis időre, hogy adjon némi megnyugvást a zajos lendületnek: a "Freeside" kicsit Az ígéret megszállottja ihlette Klaus Badelt-Hans Zimmer muzsikára emlékeztet, a "Farewell" mély vonósai pedig az elmúlt évek fantasyjeinek sötétebb, melankolikus aláfestéseit idézik.
Túlnyomórészt azonban az akcióé a főszerep, és bár el lehet picit fáradni benne, azért majdnem minden tételben van valami olyan plusz (legfőképp a két téma gyakori szerepeltetése, akár némileg variált formában is), ami elkülöníti Danny Elfman munkáját a manapság akkora teret nyert sablonosságtól. Az "All is Lost"-ban az egész magas hangokig felszökő rézfúvós szólamok emelkednek ki, a "The Harvester Returns"-ben csellók és bőgők gurguláznak őrülten (Dolores Claiborne alakja sejlik fel távoli emlékeimben...), a "Reveal / The Escape" igazán csúcsra járatott harmóniái pedig Don Davis groteszknek ható ünnepélyességét idézik fel a "The Matrix"-ből (és végső soron a trilógia eszeveszett zenekari ámokfutására hajaz a "Hydrobot Attack" és a "Final Confrontation" néha követhetetlen zúzása is). A "Marcus Enters Skynet" egyszerre adja A vörös sárkány baljósságát és a másik nagy robotos film emelkedettségét, illetve azért beleszaladunk egy-két tétova, semerre nem mozduló háttérmorgásba is az "A Solution" és a "Serena" során. A már említett végső összecsapást követően a score-t záró "Salvation"-ben új szereplőként felcsendül némi halk (talán picit hatásvadász) zongorajáték is, maga a finálé pedig elegáns zenei megnyugvás, csodálatos harmóniákkal és vonósmotívummal, ahol az utolsó akkord lecsengése után igazán érzelemdús csend következne be, ha valami idióta marketingfogás következtében az albumra nem került volna fel egy Alice In Chains-nóta – a film alól egyáltalán nem emlékszem rá, tehát ha a mozgókép is jól megvolt enélkül, akkor abszolút nem értem, mit keres a score-albumon.
Visszagondolva a filmre, nagyjából a teljes aláfestés helyet kapott az albumon, betétdaloktól pedig megkíméltek minket a zenei szerkesztők (egyetlen apró Guns'N Roses-utalástól, illetve a funkció nélküli záródaltól eltekintve). Sok olyan apró megoldást tartalmaz a Terminátor – Megváltás aláfestése, amely alapján egyértelműen meghatározható a komponista személye, összességében pedig egy igényesen összerakott, zenei szempontból egyébként átlagos akciózenével van dolgunk, amely pont a részletekben rejlő gazdagsága miatt műfaján belül megérdemel egy előkelőbb helyezést. Nálam főleg azért is, mert az idei év eddig megjelent albumai közül ez talán a második, amelyet többször is újrahallgattam már.
Tihanyi Attila
2009. 07. 02.
2009. 07. 02.
Tracklista:
- Opening (6:01)
- All Is Lost (2:45)
- Broadcast (3:19)
- The Harvester Returns (2:45)
- Fireside (1:30)
- No Plan (1:43)
- Reveal / The Escape (7:44)
- Hydrobot Attack (1:49)
- Farewell (1:40)
- Marcus Enters Skynet (3:22)
- A Solution (1:44)
- Serena (2:27)
- Final Confrontation (4:14)
- Salvation (3:05)
- Rooster - Alice In Chains (6:16)
Az album a Spotify-on:
