Dan Brown titokzatos, fordulatos, rejtélyekkel és áltudományos magyarázatokkal teli könyvéből, A Da Vinci-kódból a regény sikerével vetekedő film készült. Mindez a gyártó bevételein is meglátszott, hiszen a 2006-os évben a második legjövedelmezőbb film lett a világon. Így egyértelmű volt, hogy a szerző korábbi, hasonló témájú regénye sem kerülheti el a megfilmesítést, még akkor sem, ha száznál is több jobb, izgalmasabb és érdekfeszítőbb kalandregény akad, amiből még nem készült mozi. Dan Brown második könyve, az 1999-ben megjelent Angyalok és démonok nem a története miatt kerülhetett megfilmesítésre, hanem főszereplője, Robert Langdon professzor miatt, akinek karaktere, illetve az őt megformáló Tom Hanks A Da Vinci-kód legbiztosabb pontja volt. Ha jobban belegondolunk, a kissé Indiana Jones-ra emlékeztető figura valójában egy elég lapos karakter, hiszen egy jelképkutató, vagyis nem sokban különbözik mondjuk egy levéltárostól vagy egy filológustól, akik pedig nem kalandos életükről, izgalmas helyzetekbe kerülésükről híresek. Azonban Brown könyveiben valahogy jól megfér egymás mellett a tudományos okfejtés (vagy kotnyeleskedés) és egy tudós személy akciózása. Viszont ez a dolog csak olvasva működik, az első film is bizonyította, hogy a vásznon már kevésbé. Ezért az Angyalok és démonok előkészületei során a legfontosabb dolog az volt, hogy a regényből közérthető forgatókönyv szülessen. Ezt a filmben felesleges, csak leírva működő művészettörténeti, történelmi tézisek elhagyásával érték el, ebből a szempontból nézőbarátabb is lett a mozi. A film még annak is izgalmas, aki a regényt is ismeri, noha sok minden kimaradt, így a könyv továbbra is érdekfeszítőbb.


A történet jól ki van találva, bár nem rejt olyan óriási (ál)felfedezést, mint az előző Langdon-film, viszont a klasszikus krimi eszköztárának minden elemét bevetette az író, így az utolsó percekig fordulatos lett a mozi is. A történet szerint a pápa halála miatt pápaválasztásra készülnek a Vatikánban, azonban a négy legesélyesebb jelöltet elrabolják. Szintén nyoma vész egy friss, szenzációs kísérlet eredményének is, mely nem más, mint egy különleges tartályba elhelyezett antianyag. A Vatikán rendőrsége egy videojel formájában figyelmeztetést kap, hogy valahol a Vatikán területén helyezték el ezt atartályt, ami a telepek lemerülésével fel fog robbanni, és a földdel teszi egyenlővé a Szent Várost, továbbá elpusztítja Róma egy részét is. Emellett egy másik üzenet is érkezik egy titkos szervezettől, az Illuminátusoktól, melyben az elrabolt bíborosok kivégzését közlik a Szentszékkel. Ekkor lép be a képbe Robert Langdon és az antianyag előállítását végző intézet kutatója, Vittoria Vetra, akiket a Vatikán kér fel, hogy próbálják megfékezni a készülő katasztrófát. A vallás és a tudomány csap össze, midőn a kis csapat Rómát átszelve próbál az emberrabló és az antianyag nyomára bukkanni.

Az előző filmet levezénylő csapat nagy része megmaradt, így a zenéért felelős Hans Zimmer is, aki mellől viszont a korábban besegítő Richard Harvey eltűnt. Noha Zimmer azt nyilatkozta, hogy szeretne már egy kis pihenőt, és egy darabig nem komponálna, azonban ezen ígéretét nem tartotta be, mint ahogyan azt sem, hogy az Angyalok és démonok alá teljesen új témákkal rendelkező zenét ír majd. Vannak új momentumok, van új hangulati elem, még a stílusban is akad jelentősebb eltérés, de A Da Vinci-kódból ismert atmoszféra, valamint a "CheValiers de Sangreal"-téma olyan gyakran bukkan fel, hogy nem lehet nem észrevenni a régi és az új muzsika közti hasonlóságot. Azonban igazságtalan lenne azt állítani, hogy nagy átfedés van a két rész zenéje között, mert nincs. Sok új elem került be az Angyalok és démonok aláfestésébe, és sok is maradt ki az előzményfilm score-jából. A zeneszerző ebben az esetben alkalmazott koncepciója kissé hasonlít a Batman: Kezdődik! és A sötét lovag zenéi esetében alkalmazottra – bár itt kevésbé igazolja a második film története az előző rész zenei témáinak újrázását.


Az albumon és a film alatt eltérő muzsikával találkozhatunk, néhol teljesen más szól a korongon, és más a látottak alatt. A mozi esetében használt zenék legtöbbje csak nyomokban emlékeztet azon trackekre, amiket a kiadványon hallhatunk. Viszont egyértelműen jobb, hogy szvitekké alakította Zimmer a film alatt hallható szétdarabolt munkáját, mivel sokkal élvezetesebb lett így a CD, viszont ebben a formában ez nem teljesen a film zenéje.

A szerző minden bizonnyal nem akart új főtémát írni, nem hinném ugyanis, hogy a rendező, Ron Howard állt volna elő olyan kéréssel, hogy a "CheValiers de Sangreal"-témának maradnia kell, és nem jöhet helyette vagy mellé egy újabb hasonlóan nagyszabású motívum. Így kissé nehezen érthető, hogy a Jézus leszármazottaihoz kapcsolódó pátoszos, himnikus téma miként köthető egy, a Vatikán lerombolásán fáradozó őrült cselekedeteihez. Viszont valószínű, hogy a szerző is érezhette, hogy teljesen ugyanaz már ciki lenne, ezért a jól ismert dallam eljátszását Joshua Bell hegedűművészre bízta. Azonban Bell játéka nem sokkal jelent többet annál, mintha egy X.Y. nevű profi hegedűs játszaná el a jól ismert dallamot. Vagyis annyit Bell sem tudott hozzátenni, hogy lényegesen több és jobb lenne részvételével a már említett téma – a neve viszont kecsegtető a CD címlapján. Közreműködésére még az is árnyékot vet, hogy a Remote Control állandó elektromos csellósa, Martin Tillman is zenél a műben, emiatt pedig néha megkülönböztethetetlen a két művész játéka.


Az előző film zenéje főként nagyzenekarra íródott, ezáltal nemesebb és emelkedettebb hangvételű is lett. A Da Vinci-kód score-jában karmesterként is közreműködő Harvey tehetségét dicsérte, hogy az a muzsika sokkal inkább lett komolyzenei hangvételű mű, míg az Angyalok és démonok ezzel szemben inkább egy nagyon progresszív elektronikus zenét kapott, mely több helyen kiegészül élőhangszerrel és kórussal. Főként az utóbbi egység emelhető ki, mint ezen score legfőbb erénye, és emiatt dicsérhető Zimmer is, mert az, amit az énekesekkel véghezvitt, az egész karrierjében példa nélküli. A nagyzenekar – már ha egyáltalán annak lehet nevezni – a vonósokon kívül mindössze egy nagyobb csapat fagottosból, két harsonásból és egy trombitásból állt, tehát inkább kamarazenekar jellege volt.

Az album rögtön a legjobb trackkel indít, ez azért baj, mert például A Da Vinci-kód zenéje azért volt jó, mivel apránként jutott el a gyönyörű fináléig, az a korong fokozatosan volt felépítve, itt pedig rögtön megkapjuk a legjobb zenét, ami után csak esik a színvonal. A "160 BPM" Zimmer életművét tekintve is kiemelkedő darab, viszont sajnos vannak apróbb szépséghibái. Ugyanis a tétel eleje, pontosabban a kórus szólamai és a háttérben végigvonuló szintis dallam megalkotása esetében, erős ihletforrásként lettek felhasználva Mike Oldfield Tubular Bells albumai, főként a másodikról a "Sentinel" című track, illetve egyéb Oldfield-szerzemények ("Amarok", "Incantations") foszlányai is felfedezhetők. Természetesen nem százszázalékos az egyezés, de néhol a hasonlóság akkora, hogy egyértelműen alapként (tempként) használta Zimmer ezeket. Az a motívum, amit Oldfield esetében csőharangok játszanak, az Zimmernél eleinte a kórus, de hogy a két mű közötti erős összefüggést tovább igazoljam, a "160 BPM"-ben is erőteljes szerepet kapnak a csőharangok – amit amúgy csak elvétve használnak a filmzenékben. Aztán persze mindezt a germán komponista saját stílusával is nyakon öntötte, így alakult ki ez az izgalmas, nagyon jól kevert, monumentális track. Mindennemű hasonlóság ellenére is az év egyik legjobb tétele.


Az egyes trackek összedolgozott szvitjellegét jól megfigyelhetjük például a "God Particle" címűben, amiben körülbelül félperces váltással mosódnak egybe a filmben különböző helyen megszólaló rövidke részletek. Az "Air" is hasonlóképpen darabokból áll, ennek bizonyos részei A Da Vinci-kódban megismert "The Citrine Cross" című tételből származnak. A "Fire" eleje az album jól sikerült csendesebb momentumainak egyike, azonban a tempó ebben sem várat magára. A trackben a kórus, a különböző harangok és az elektronika dübörgése félelmetesen hatásos egységgé olvad, melyet a Mel Wessonnak köszönhető kísérteties hangeffektek egészítenek még ki. A kórus szintén fenomenális hangjai adnak a következő tétel elejének, a "Black Smoke"-nak ütős jelleget, míg második felében ismét Wesson hangzásvilágáé a terep.

A score leghosszabb eleme a közel tizenhárom perces "Science and Religion", mely hossza ellenére nem darabokból lett összeillesztve, mivel egy az egyben így hangzik el a filmben is. Megkapjuk benne többek között a "CheValiers de Sangreal" átértelmezett verzióját szférikus hangokra és Bell hegedűjátékára alapozva – elmondható, hogy a nyitó track mellett a CD legjobbja ez a tétel. A végjátékot aláfestő "Immolation" és az "Election by Adoration" szintén átalakítás nélkül került fel a korongra. Az utolsó track ("503") az, melyben igazán emlékezetes játékot nyújt Bell, gyakorlatilag a "CheValiers de Sangreal" rövidített újrázása. Ebben tényleg profin szól a hegedű, viszont igen rövid, így az album vége kissé suta lett.


Dan Brown ősszel adja ki következő Langdon-sztoriját, melyből borítékolható, hogy film fog készülni, amihez minden bizonnyal Hans Zimmer szolgáltatja majd az aláfestést. Ha mindezt olyan szinten teszi majd, mint ahogyan az első két film esetében is, akkor remélem, minél előbb elkészül a folytatás is, hogy egy újabb remek zenét halljunk majd tőle. Az Angyalok és démonok apokaliptikus hangjaival, igen magas szintű kórusos, elektronikus zenét főztek ki az Remote Control boszorkánykonyhájában, melynek bizonyos részeivel egészen biztos, hogy találkozunk majd a jövőben a tanítványok munkáiban is.