A svéd származású direktor, Lasse Hallström (akinek többek között az Árvák hercege, a Kikötői hírek, valamint a Csokoládé filmeket köszönhetjük) 2009-ben egy különleges kötelékről szóló történetet tárt elénk a Hacsi – A leghűségesebb barát címet viselő alkotásával. A Richard Gere és Joan Allen főszereplésével készült mozi a világszerte ismertté vált japán kutya, Hacsikó életét mutatja be úgy, hogy – feltehetően a könnyebb eladhatóság szem előtt tartása okán – napjaink Amerikájába lett átültetve. Mondanivalóján és lényegén azonban szinte alig változtattak, így megindító s egyszersmind elgondolkodtató veleje gyakorlatilag érintetlenül tárul a néző elé. A változások eredményeként a produkció egyetlen japán vonatkozása – a nyitójeleneten kívül – a tokiói születésű színész, Cary-Hiroyuki Tagawa, aki legtöbbször jakuza harcosként vagy egyéb szervezetbe tartozó rosszfiúként tűnik fel a vásznon, ám ezúttal hétköznapi emberként láthatjuk a Gere által alakított Parker Wilson professzor barátjaként.


A húszas években élt akita fajtájú kutya, Hacsikó arról vált híressé, hogy gazdáját, a hajdani professzort minden reggel kikísérte a sibujai állomásra, délután háromra pedig kiment elé. Ezen szokását a gazdája 1925-ben bekövetkezett halálát követően is megtartotta: tíz évig élt még, s addig minden délután hazavárta őt az állomáson. Hacsikó halála után szobrot emeltek neki az állomáson, csontjait gazdája mellé temették, bundáját pedig kitömték, így a mai napig megtekinthető a japánok Országos Természettudományi Múzeumában.

E hűségről, alázatról és kitartásról egyaránt szóló, rendkívül megható történet 1987-ben jelent meg először a vásznon Seijiro Koyama rendezésében (a zenei kíséretről Hikaru Hayashi gondoskodott), két évtizeddel később pedig a nyugati filmesek látómezejébe is bekerült ez az egyesek által egyszerű legendaként kezelt sztori, így elkerülhetetlenné vált annak amerikanizálása – vagy nevezhetnénk akár a Koyama-féle mozi remake-jének is. Az adaptációban való gondolkodás szerencsére egy színvonalas és nagyon igényes alkotásba torkollott, melyben Stephen P. Lindsey forgatókönyvíró a direktorral karöltve az alig másfél órát a lehető leghasznosabban töltötte ki úgy, hogy e sztori mesélése közben maximális precizitással lavíroztak a családi filmet a drámától elválasztó határvonalon.


Hallström először Christopher Youngot kérte fel zeneszerzőnek, akivel korábban a Kikötői hírek kapcsán dolgozott együtt, ám a szerzőt végül lecserélte a direktor, ahogyan azt néhány évvel korábban is megtette már vele a Befejezetlen élet esetében. Helyére Jan A.P. Kaczmarek került, aki remekül megragadta a történet lényegét, és gyakorlatilag hibátlanul adta vissza azt a zene nyelvére lefordítva. A lengyel származású szerző a fő hangsúlyt a zongorára helyezte, s az Én, Pán Péter című sikerfilmhez készült Oscar-díjas aláfestéséhez hasonló színvonalú muzsikával állt elő. A zongora előtérbe helyezése azért is volt kézenfekvő döntés számára, mert Gere karaktere zenetanári hivatása mellett balettelőadásokhoz is ír zongoradarabokat, s Kaczmareket nemcsak a score részekhez szerződtették, hanem a filmben felcsendülő, Wilson professzornak tulajdonított művekre is. Utóbbi, source musicnak nevezett tételek néhol egybeolvadnak a valós score-ral is, amely megoldás egyes jelenetsorok esetében nagyon megindító, szoros köteléket eredményez. Ezen összedolgozásról a Varése Sarabande – a mozi tengerentúli DVD-premierjével egy időben megjelentetett – albumán a "Dance Rehersal", a "The Second Dance", illetőleg a "Parker's Dance Played on Piano" tételek adnak tanúbizonyságot.

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy válnak a könnyed zongorafutamok (egy ilyen már a nyitótémaként szolgáló "Japan"-ban is felcsendül, s e tétel második felében a vezérmotívummal is megismerkedhetünk) egyre fajsúlyosabbá a vonós szekció dallamainak erősödésével. Ezen ív aztán azokba a fájdalmat, hiányérzetet és szomorúságot egyaránt közvetítő darabokba torkollik, amelyek rendkívüli mértékben töltik meg érzelemmel azon egyszerű beállítású képsorokat, amikor például Hacsi szomorúan, ugyanakkor tántoríthatatlanul vár türelemmel napról napra, évről évre a virágágyás szélén ("Hachi Waiting for Parker Again", "Hachi's Last Trip to the Station"). E kompozíció – melyből közel egyórányi anyag került kiadásra – annyira együtt él a filmmel, hogy ha nem lenne, akkor a Hacsi – A leghűségesebb barát biztosan nem váltaná ki azokat az érzéseket, illetve nem adná vissza azt a miliőt, amit a rendező szeretett volna kihozni belőle. Minthogy a hangjegyek minden pillanatukban ezer körömmel ragaszkodnak a történethez, az aláfestés végig pazar, s nem utolsósorban egyenletes színvonalú, ebből eredően majdhogynem lehetetlen részletekbe menő ismertetése, valamint az imént említett trackek mellett további nagyszerűek (mint például a "Parker and Hachi", vagy akár a "Hachiko Runs Away") kiemelése, hiszen egyik tétel sem több vagy kevesebb a másiknál. Ezen tematikus muzsikát kizárólag egyben érdemes hallgatni, s garantált, hogy minden alkalommal ugyanúgy megérinti majd lelkünket.


Jan A.P. Kaczmareknek sikerült elérnie szerzeményével azt, hogy már a sztori ismerete is elegendő legyen a hallgató számára a történet elképzeléséhez, nem feltétlenül szükséges a produkció megtekintése, ugyanakkor a magam részéről nagyon is ajánlom, mert mint film is majdhogynem kifogástalan a maga kategóriájában. A képzeletbeli megelevenedéshez persze szükségeltetik a Varése-album beszédes (másképpen fogalmazva erősen spoileres) tracklistája is, amivel együttesen képes e könnyedén megjegyezhető dallamú, fülbemászó szerzemény túllépni a produkcióban betöltött szerepén, és megfelelő mértékű érzelmi töltetet biztosítani hallgatója számára.