"A rendezés nem munka. Több egy karriernél. Ez egy nagyszerű dolog!" – véli a kilencvenes évek második felében Hollywoodot egy csapásra meghódító Michael Bay, akit napjainkban is a legünnepeltebb, legsikeresebb akciófilm-rendezők egyikeként szokás számon tartani. Az Álomgyár véráramába a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk? című akcióvígjáték révén bekerült Bay ugyan direktorként mindig ennél a pörgősebb tempót igénylő műfajnál maradt, producerként olyan kisebb-nagyobb sikert elért horrorok remake-jeinek elkészítéséből vette ki a részét, mint a Péntek 13., a Rémálom az Elm utcában vagy A texasi láncfűrészes.

Michael Benjamin Bay 1965 februárjában látta meg a napvilágot a filmgyártás origójának számító Los Angelesben. A direktor fiatal korától kezdve élénken érdeklődött a szórakoztatóipar ezen ágazata iránt, ami eleinte Super 8-as filmek készítésében merült ki számára, első sikerét pedig a Pasadena Arts Centerben folytatott tanulmányévei során készített kóla-reklámfilmjével érte el, mellyel rögtön felhívta magára a figyelmet. S gyakorlatilag innentől kezdve datálódik máig tartó sikertörténete is, amely olyan világmárkák reklámjainak elkészítésével alapozódott meg, mint a Coca-Cola, a Nike, a Mercedes, a Levi's, a Reebok vagy a Budweiser. Húszas éveiben ezen felkérések mellett számos videoklipet is rendezett, melyek révén még közelebb került a csillogáshoz és a sikerhez, hiszen olyan neves előadókkal volt alkalma együtt dolgozni, mint az Aerosmith, Tina Turner, Lionel Richie vagy Meat Loaf. Ezek révén számtalan MTV-jelölést ért el, 1995-ben pedig a Directors Guild of America is az év legjobb reklámfilmrendezőjének kiáltotta ki őt. 

Ugyanezen esztendőben került sor hollywoodi debütálására is a Don Simpson-Jerry Bruckheimer producerpáros Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?-jával, mellyel nemcsak népszerűséget sikerült szereznie magának, hanem egy újfajta akciófilm-hangulatnak is megvetette a lábát videoklipszerű kameramozgásaival, sajátos megvilágításaival, valamint látványos akciójeleneteivel. Bár Bay Hollywood egyik meghatározó alakjának számít, rengeteg kritikával illetik azért, mert alkotásaiban több figyelmet szentel a technikai részleteknek, az akcióknak, illetve a látványvilágnak, mint a karakterek jellemeinek, így azok a produkció összességét tekintve nemegyszer kerülnek alárendelt szerepbe. Azért is számos bírálat érte, hogy sablonossága révén filmről filmre igyekszik gyakorlatilag kilóra megvenni a nézőket, azonban instant receptjének működőképességére és létjogosultságára kézzelfogható bizonyítékként szolgál a világviszonylatban eladott mozijegyekből befolyt négy és félbillió dollár, valamint a szakmai jelölések, illetve díjak. "Tudom, hogy léteznek kemény kritikák. Ezért is fogadtam meg Jerry Bruckheimer tanácsát: nem olvasom el őket, tényleg nem" – fejti ki az őt illető véleményekkel kapcsolatos álláspontját a rendező, akinek a látványos autós üldözések s robbanások éppúgy védjegyeivé váltak, mint az amerikai zászlók és az egy filmre jutó naplementés jelenetek túlzó mennyisége.

Bay első mozijainak producere a Simpson-Bruckheimer páros volt, akiktől sok segítséget kapott, ami közé a megfelelő zeneszerző megtalálása is beletartozott. Minthogy a duó legtöbbször Hans Zimmert, valamint tanítványait szerződtette filmjeihez, így Bay is az akkor még Media Ventures névre hallgató stúdió tagjaival került kapcsolatba, akiktől a mai napig nem szakadt el. Az eddigi kilenc rendezése során Zimmerrel éppúgy együtt dolgozott már, mint Mark Mancinával, Trevor Rabinnel, Nick Glennie-Smithszel, Harry Gregson-Williamsszel, illetve Steve Jablonskyval, közülük azonban csak utóbbival alakult ki egy olyan hosszabb távú munkakapcsolata, melynek eredményeként Jablonskyt ma már házi zeneszerzőjeként is ismerik.


A Disney stúdió a kilencvenes évek első felében Bulletproof Hearts címmel egy olyan zsarufilmet tervezett elkészíteni Jon Lovitz és Dana Carvey főszereplésével, melyben az akciójelenetekhez képest inkább a komikus elemek domináltak volna, ám próbálkozásuk – a tesztvetítések utáni negatív visszajelzések okán – hamarosan kudarccal zárult. A parkolópályára állított alapötlet azonban felkeltette Bruckheimerék figyelmét, és megkeresték vele a Még drágább az életed forgatókönyvíróját, Doug Richardsont, akitől azt kérték, hogy olyan vérbeli akciófilmet faragjon belőle, amely vicces jelenetekben, illetve párbeszédekben sem szűkölködik. Utóbbiak Michael Barrie és Jim Mulholland közreműködésével kerültek a filmbe, amelynek rendezését pedig a videoklipek és a reklámvilág üdvöskéjére, a húszas éveinek végét taposó Bayre bízták. A bukásból feltámasztott ötlet a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk? címen került mozikba, s amellett, hogy kasszasikerré vált, Lawreyval (Will Smith) és Burnett-tel (Martin Lawrence) egy új zsarupárost is megszerettetett a közönséggel, akik az olyan ismert duókkal kezdték egy lapon említeni őket, mint Tango és Cash, Riggs és Murtaugh, Dempsey és Makepeace vagy Starsky és Hutch. 

A zeneszerzői posztra egy ekkor még feltörekvőfélben lévő komponista, Mark Mancina került, aki a Féktelenülhöz készült aláfestésének köszönhette felkérését. Bruckheimer javaslatára a vágások során ezt a muzsikát alkalmazták temp zeneként, amely olyannyira együtt élt a jelenetekkel, hogy végül ez vált az alkotók elképzeléseinek megtestesítőjévé. Mire azonban ezen döntésük megszületett, a film alá már jó pár betétdalt beválogattak, amelyek többnyire az r&b, a hip-hop, valamint az indusztriális rock vonalából kerültek ki. Mancinának valamilyen formában ezekhez is közelítenie kellett készülő szerzeményével, az akciórészek esetében pedig a producerek részéről elvárás volt a beszállókártyát jelentő Féktelenülhöz való hasonulás is, s persze a játékosság sem maradhatott el a két főszereplő beszólásai, ugratásai, illetve komikus szituációi okán. Ennél konkrétabb instrukciókat azonban nem kapott: "Michael nem tudta pontosan, mit is szeretne, mert ez volt az első filmje. Az volt számomra a legjobb, hogy bízott bennem" – meséli Mancina, aki idejének nagyobb hányadát a drogosztály zsaruduójának lazaságát szimbolizáló főtéma elkészítésével töltötte. A muzsika előadásához nagyzenekarra éppúgy szükség volt, mint elektronikus elemekre, a komikusabb, vagányabb jelenetsorok alá szánt könnyedebb, reggae-s, hiphopszerű tételekhez pedig egy ezeknek megfelelő kisebb formációra is. A fő hangsúlyt azonban az elsőre és az utolsóra helyezte, az elektronikus támogatást és a hangmintákat pedig csak az effektek erejéig vette igénybe, illetve azon esetekben alkalmazta, amikor úgy érezte, szükség van a zenészek játékának felerősítésére, karakteresebbé tételére. "A Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk? score részben a Féktelenül akciópalettájából táplálkozik, valamint egy reggae-s stílusból, amellyel egyfajta alaphangulatot kívántam megteremteni – összegzi művének lényegét a komponista. – Nagyon jó volt ennél a produkciónál dolgozni, és ráérezni a komikus jelenetekre, az akciórészekre, valamint az érzelmesebb pillanatokra".

Bay filmjeinek esetében gyakran hárul fontos szerep a népszerű előadók által jegyzett betétdalokra, illetve arra, hogy azok egy része ne csak a film alatt, hanem önállóan, egyfajta marketingeszközként is bevethető legyen a film népszerűsítése, és a minél nagyobb létszámú közönség bevonzása érdekében. Zászlóshajónak ezúttal Diana King "Shy Guys" című dalát választották (melyből külön videoklipet is forgattak Smith és Lawrence bevonásával), valamint az Inner Circle formáció "Bad Boys" című számát, mely az akkoriban futó COPS című realityshow főcímdalaként is ismert volt. Ezek és a többi számok olyannyira telitalálatok voltak, hogy a premierrel párhuzamosan megjelent soundtrack számos toplista élvonalába bekerült, ezzel párhuzamosan azonban Mancina művének kiadása gyakorlatilag teljességgel homályba merült. A score először DVD-n vált elérhetővé különálló zenei sávként, önálló albumként pedig a siker ellenére is csak 2007-től kezdve köszönt vissza a webáruházak virtuális polcáról.


A Simpson-Bruckheimer producerpáros A Szikla című film stáblistáján tűnt fel együtt utoljára, Simpson neve azonban már ekkor, 1996 nyarán is posztumuszként volt jelen, az év januárjában ugyanis a nem éppen mintapolgárszerű életviteléből adódóan életét vesztette. A Sean Connery, Nicolas Cage és Ed Harris közreműködésével készült alkotásnak azonban nem igazán volt szüksége az ezzel kapcsolatos hírverésre, Bay ugyanis tetőzni tudta előző sikerét, s jelen alkotása a kilencvenes évek legemlékezetesebb akciófilmjeinek egyike lett. Az Alcatrazon túszul ejtett civilek kiszabadításáról és a San Franciscót fenyegető vegyi támadás elhárításáról szóló történet azonban a rendező tehetsége mellett is minden bizonnyal kevesebb lett volna az olyan szereplők hiányában, mint Harris, Cage vagy az egykoron 007-es ügynököt is alakító Connery, akiről Bay a mai napig azt tartja, hogy a legjobb színész, akivel valaha dolgozott. 

"A főtéma az enyém, ahogyan néhány egyéb dolog is. Nagyon nehéz ezt elmesélni. Hatalmas befolyással bírtam a zenére, holott eredetileg semmit sem akartam írni hozzá. Az egészet Nick Glennie-Smithnek kellene tulajdonítani" – felelte egy, a kilencvenes évek végén készült interjú során Hans Zimmer arra a kérdésre, hogy pontosan ki milyen részt is vállalt A Szikla aláfestésének elkészítéséből. A híresztelések szerint eredetileg Zimmert szerették volna megnyerni erre a feladatra, a szerzőnek azonban nem volt szimpatikus Bay hiperaktív képi világa, ezért a már a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?-nál is közreműködő Nick Glennie-Smitht ajánlotta be, akinek kisebb-nagyobb mértékben Harry Gregson-Williams, Steven Stern és Don Harper is segítségére voltak. Ennek tényszerűségét támasztja alá Zimmer egyik 1997-es nyilatkozata is, mely során a későbbi interjúihoz képest kevésbé árnyaltabban mesélt a score születéséről: "A Sziklát egyáltalán nem kell az én filmemnek tekinteni. Ez eredetileg Nick zenéje volt, Jerry Bruckheimernek azonban nem igazán tetszettek a dallamai. Ennek semmi köze nem volt Nick képességeihez vagy zeneszerzői kaliberéhez, egyszerűen csak nem tetszett neki az, amit írt. Ekkor kerültem én a képbe a főtéma, illetve néhány egyéb dallam erejéig – tulajdonképpen én voltam a ghostwriter! Ezeket aztán több helyen is beolvasztották a már meglévő zenébe." A komponista ezen interjú alkalmával nyíltan beszélt arról is, hogy az esetet követően Glennie-Smith hallani sem akart arról, hogy a Zimmer által írt témával megjelenő stáblistán feltüntessék, és mivel Zimmer is a háttérben szeretett volna maradni (mondván: nem ő írta a zenét), ügynökük, Sam Schwarz tett igazságot közöttük úgy, hogy mindkettejük nevét kitetette. A kiegészítő komponisták közül pedig Gregson-Williams számára jutott kisebb elismerés, mert bár befektetett munkája túlnyúlt bedolgozó kollégáihoz képest, kizárólag a filmzenealbumon tüntették fel egyenrangú félként, a produkció stáblistáján mindössze az "additional music by" cím jutott számára. A muzsika megszületésének körülményei tehát nem voltak zökkenőmentesek, munkájuk gyümölcse azonban a korszak egyik legkedveltebb akcióscore-ja lett, melynek megoldásai, illetve hangzásvilága manapság már – az azóta történt totális elcsépelésük okán – könnyedén unalmasnak és maradinak hathat, ám a maga idejében éppúgy meghatározónak számított Hollywoodban, mint az ezt megelőző Az utolsó esély aláfestése. 

A score-ból összeállított album a népszerűség okán kelendő kiadványnak számított, tartalma ugyanakkor bizonyos mértékben eltér a film alatt hallottaktól – akárcsak jó néhány másik, ez idő tájt megjelent Media Ventures-zene esetében. A különbségek elsősorban az eredetileg egymástól független tételek egybeolvasztásából, a feltehetően a ritmikusság és a gördülékenység érdekében eszközölt, trackeken belüli megnyirbálásokból (mint például egy-egy megszakítás, effekt vagy önálló dobszóló kiollózása) adódnak, illetve a kissé módosított keverésből, aminek legszembetűnőbb eredménye a filmben hallotthoz képest visszafogottabban jelen lévő gitárszólók. 


1998-ban két aszteroida is hőn szeretett bolygónk felé tartott: az egyiket Mimi Leder engedte ránk a Deep Impacttel, a másikat pedig Bay az Armageddonnal. A stúdiók blockbustercsatájából utóbbi került ki győztesen, aminek oka egyfelől a több húzónév (Bruce Willis, Ben Affleck, Billy Bob Thornton, Liv Tyler, valamint Steve Buscemi) alkalmazása volt, másfelől pedig az, hogy – Leder alkotásával ellentétben – itt nem a közelgő katasztrófával járó drámán volt a fő hangsúly, hanem a látványon és a karakterek humorral kombinált lazaságán. Ezen recept olyannyira bevált, hogy könnyedén elfeledtette a nézővel a forgatókönyv azon abszurd szálát, miszerint a világűrt csak hírből ismerő olajfúró brigád menti meg a Földet a közelgő meteortól úgy, hogy néhány asztronautával egyetemben, időzített bombák segítségével térítik el azt eredeti pályájáról. 

A zene elkészítésére (az előzőekhez hasonlóan) ezúttal is egy, a karrierjének elején tartó komponistát kértek fel, akit Bruckheimer és csapata a Con Air: A fegyencjárat, valamint a Különleges kommandó kapcsán már ismert, s ezek elegendő ajánlólevélnek számítottak ahhoz, hogy megbízzák őt ezzel a projekttel. "Amikor először találkoztam a rendezővel, Michael Bayjel, azt kérte tőlem, hogy olvassam el a szkriptet, és készítsek egy demót. Miután ezt megtettem, Jerry azzal hívott fel engem, hogy 'Tudod, nagyon tetszik, és megértem, miért írtál ilyen zenét a történet ismeretében, azonban szükséged lesz a már elkészült jelenetek megtekintésére" – emlékezik vissza Trevor Rabin, aki az addig rendelkezésre álló filmrészletek láttán rájött, miért mondták ezt neki, benne ugyanis más stílusú produkció rajzolódott ki. Ezt követően már más szemszögből közelítette meg a feladatot, ami végül mintegy kétórányi muzsikát eredményezett, és három hónapnyi munkaidejét emésztette fel. A szerző mindvégig három kritériumot tartott szem előtt: a rendező elégedettségét, saját maga elégedettségét, valamint azt, hogy valami újat mutasson, vagy olyan, addig nem annyira megszokott megoldásokkal vértezze fel művét, amivel azonosítható lesz majd annak készítője. Utóbbit a jellegzetes dobhasználattal, illetve gitárjátékkal érte el, melyekből remekül kitűnik a szerző rockzenei múltja. A heroikusságban cseppet sem szűkölködő kompozíció két részre osztható: a nagyzenekar által előadott akciótételekre, illetve hősies motívumokra, valamint a Willis csapatának vagányságára, egyfajta cowboyos lazaságára utaló témákra, ahol ezek szimbolizálása főként az elektromos gitárra és a dobokra hárul. Rabin azonban ekkor még nem igazán volt jártas a kották és a szimfonikus zenekarral való bánásmód terén, ezért művét MIDI-k alkalmazásával készítette el, s azok kerültek átdolgozásra a zenészek számára Harry Gregson-Williams hathatós közreműködésével, akihez emellett néhány kiegészítő tétel is köthető. Munkájuk végeredménye pedig a Sony Scoring Studiosban kelt életre egy nyolcvanfős kórus, valamint közel százfős zenekar közreműködésével, a felvételek azonban szokatlanul hosszú ideig, összesen tizennyolc napig tartottak, Bay és Bruckheimer ugyanis jó néhány tétel esetében kértek olyan kisebb-nagyobb változtatásokat, melyek újbóli rögzítéseket követeltek. 

Bár az Armageddon alatt döntően Rabin művei hallhatóak, a beválasztott dalrészletek, illetve a stáblistazeneként (valamint AJ és Grace egyik romantikus jelenetének aláfestéseként) alkalmazott Aerosmith-szám, az "I Don't Want to Miss a Thing" hasonló sikert hozott a produkció számára, mint Bay első rendezése esetében. Ezúttal azonban az instrumentális anyag némiképp jobban járt, a mozipremierrel egy időben megjelent válogatásalbumot (amin Rabin első demója is megtalálható "Theme from Armageddon" címmel) öt hónappal később a score is követte, ám a producerek részéről marketingfogásként alkalmazott időhúzás a mai napig fájó pont a szerző számára.


A kilencvenes évek második felében James Cameron példaértékűen robbantott kasszát azzal, hogy egy szerelmi történetbe ágyazva mesélte el a világ legismertebb hajókatasztrófáját. A Titanic szerkezeti felépítésével azonos módon kívánta Bay is becsomagolni a második világháború, Amerika szempontjából meglehetősen kényes eseményét, a Pearl Harbor-i bombázást. A főszerepeket olyan szívtiprókra osztotta, mint Ben Affleck és Josh Hartnett, a szerelmi háromszög női tagját pedig a férfitársadalom egyik bálványa, Kate Beckinsale testesítette meg, akik mellett hosszabb-rövidebb ideig Cuba Gooding Jr., Tom Sizemore, Alec Baldwin és Jon Voight is kamera elé állt. Megalomán rendezőtársával ellentétben azonban Baynek sem a nézőket, sem a kritikusokat nem sikerült lehengerelnie: a Pearl Harbor: Égi háború megítélése meglehetősen vegyes volt, mert amíg a japánok támadásával, valamint az amerikaiak revansával párosuló akciórészeket dicsfény övezte, addig az érzelmi szálakat az erőtlen jelzővel illették – gyakorlatilag kiütközött az, hogy Baynek valóban csak robbantgatások és üldözések állnak jól.

"A Pearl Harbor: Égi háború tipikusan az a film, amilyet nem szoktam elvállalni" – nyilatkozta a zeneszerző, Hans Zimmer. Azonban mégis sikerült őt megnyernie Baynek erre a projektre, mégpedig két évvel a forgatások megkezdése előtt, úgy, hogy egy olyan animációs vázlatot mutatott meg neki az öböl megtámadásáról, mely alatt Az őrület határán muzsikája szólt (később ezen művéből vágták össze az egyik előzetes zenéjét is). Ezt követően felvázolta neki az elképzelését arról, hogy mindezt miként képzeli el egy szerelmi történetbe ágyazva, s ezek együttesével megnyerte magának a germán komponistát. "Vicces dolognak tartom, hogy egy német írt zenét Pearl Harbor bombázásához" – jegyezte meg később mosolyogva Zimmer, utalván a háború során szembenálló felekre. A komponista a tőle megszokott minőségű akciózene mellett az Affleck és Hartnett által alakított páros a gyermekkor óta tartó szoros barátságára, valamint a Beckinsale játszotta nő iránti érzelmeikre alapozva készítette el a szerzeményét, melynek néhány hangjegye pedig később a Faith Hill által énekelt főcímdalba, a "There You'll Be"-be is beépült (érdekesség, hogy ennek előadására eredetileg Celine Diont kérték fel, aki végül kiszállt a projektből). Zimmer a nagyzenekar, a szoprán szólók, illetőleg ezek szintetizátoros támogatása mellett olyan hangszerekre is építkezett, mint a mandolin, valamint a shakuhachi nevű tradicionális japán bambuszfurulya. 

A score-ból megjelentetett filmzenealbum a külön ehhez a mozihoz íródott Hill-dal mellett mindössze negyvenkét percnyi zenét tartalmaz, melyben döntően a szerelmi, illetve a drámai vonalra került a hangsúly, az akció pedig háttérbe szorult, s ezt nem is állták meg szó nélkül a csalódott rajongók, akik a különféle fórumokon adtak hangot ezzel kapcsolatos nemtetszésüknek. "Még nem fejeztem be a zenét, amikor az album már elkészült" – mesélte a komponista, akinek bevallása szerint nem egy tipikus akcióscore kiadatása volt a célja, hanem egy érzelemben gazdag albumé, ezért szándékosan csökkentette a dinamikusabb tételek számát. – "Ha valaki akciózenét szeretne hallgatni, akkor az vegye elő egy másik albumomat". Minthogy a korong anyagának összeállítása a komponálással párhuzamosan zajlott, a trackek kiválasztása és masterelése viszonylag rohamléptekben történt – gyakorlatilag egy este alatt végeztek velük. Az eset pikantériája, hogy a futár már repülőn ült a mesterlemezzel, útban a sorozatgyártással megbízott philadelphiai gyár felé, amikor Zimmer jelezte a zenei szerkesztőnek, Bob Badaminak (aki a Zimmer-ház tagjaival és Bayjel egyaránt több együttműködést tudhat magáénak), hogy neki valahogy lassúnak tűnik az album, s amikor közösen belehallgattak, Badami felkiáltott: "Hoppá, az egész albumot rossz sebességgel masterelték!" Rögtön odaszóltak a gyárba, hogy ha megkapják az anyagot, akkor ne álljanak neki a sorozatgyártásnak, mert hibás, és a felmerült probléma kiküszöbölését követően küldik majd a jó anyagot. Minderre pedig csak a több ezer darabos gyártást követően derült volna fény akkor, ha a komponista nem hallgat bele kíváncsiságból az albumra szánt anyagba...


A második világháborút követően Bay visszatért a jelenkorba, és elkészítette első rendezésének folytatását, a Bad Boys 2. – Már megint a rosszfiúkat, ahol a Smith és Lawrence által alakított zsaruduó főnökükkel, Howard kapitánnyal (Joe Pantoliano) egyetemben tért vissza a vászonra, hogy megakadályozzák egy drogbáró, Tapia (Jordi Mollá) hatalomra törését. Bármennyire is igyekeztek azonban színészeink, az erős kezdés egy gyenge folytatásba torkollott: míg az ezzel leginkább rokonítható Halálos fegyver-széria esetében a folytatások hellyel-közzel megegyező színvonalon mozogtak, addig a nyolcévnyi kihagyással párosuló "többet, nagyobbat, jobbat" elgondolás végeredménye a közönség általi negatív megítélésbe torkollott... 

Az alkotók természetesen ezúttal is Mark Mancinát keresték fel a zeneszerzői poszt betöltésével kapcsolatban, akivel le is szerződtek, idővel azonban kiszállt a projektből. Döntésének forrása az volt, hogy Bay ezzel párhuzamosan kezdte egyre inkább magáénak érezni a gyártási folyamat teljes egészét, ami alól a zene sem volt kivétel. Ez idáig az aláfestések terén inkább Bruckheimer szava volt a mérvadó, innentől azonban már a befutott blockbusterdirektor kívánsága nyomott többet a latban, ő pedig az előzőtől eltérő jellegű muzsikában gondolkodott. Míg Mancina a régi vonalat favorizálta, addig Bay egy olyan, textúrákból építkező, kommerszebb akciómuzsikát vizionált, melynél a duó kapcsolatát nem a laza reggae, hanem lassú folyású, emocionális motívumok érzékeltetik. "Michaelnek semmi sem tetszett, amit csináltam – meséli a szerző. – Úgy gondoltam, hogy az első rész zenéje túl jól sikerült ahhoz, hogy folytatásként egy vacak score-t készítsek. Nem nyájas akciózenét akartam írni, hanem meg kívántam tartani a Bad Boys-tradíciót, de Michael ezt nem akarta, így hát kiléptem". Miközben a bemutató időpontja vészesen közeledett, az alkotók Trevor Rabinhez fordultak segítségért, aki seregnyi kiegészítő komponistával (mint például Mel Wesson, Paul Linford, Trevor Morris, Harry Gregson-Williams és Steve Jablonsky) karöltve a megadott határidőre le is szállította a rendező szájízének megfelelő muzsikát. S miközben ez az elsősorban elektronikus elemekre, ütősökre és gitárra épülő score tökéletesen idomul Bay kívánalmaihoz, sem eredetiséget, sem maradandó pillanatokat nem tartalmaz, tehát nem lett több egy rutinból készült, klisékből álló, kommersz underscore-nál. A gond azonban ezúttal nemcsak az előző rész aláfestéséhez képest jelentős minőségbeli visszalépéssel van, hanem azzal is, hogy mindez főként egy olyan komponista tollából származik, akit néhány évvel korábban ugyanezen rendező képsorai pályafutásának egyik legsikeresebb muzsikájára sarkalltak. 

Bay zenével kapcsolatos határozott instrukciói, illetve irányítása az itt jelen lévőkhöz képest a jövőben ugyan kissé redukálódtak, hatásai azonban mai napig érezhetőek. Amennyiben összehasonlítjuk az ezt megelőző, illetve az ezt követő produkcióinak kíséreteit, akkor azt figyelhetjük meg, hogy bár mindegyik a Zimmer-házra jellemző harmóniákra, illetve megoldásokra épül, a korai művekben még megfigyelhető volt némi egyediség, a továbbiakban azonban sablonos, panelekből felépülő muzsikák születtek, melyek hangzásuk és fülbemászó dallamosságuk révén ugyan kifogástalannak mondhatóak (sőt, az egyik mindezek mellett nagyban hozzájárul a műfaj népszerűsítéséhez is), mentesek az eredetiségtől. 


"Sok olyan sci-fi készül, amely nem szól semmiről. Nekem az tetszett A szigetben, hogy középpontjában egy mindannyiunkat foglalkoztató dolog áll: a hosszú élet. De vajon mi mindent tennénk meg ennek érdekében?" – nyilatkozta Bay a 2005-ben bemutatott produkciójával kapcsolatban. A Ewan McGregor, Scarlett Johansson és Sean Bean főszereplésével leforgatott A sziget egy tökéletesen irányított és steril világot vázol fel Lincoln 6-Echón (McGregor) és Jordan 2-Deltán (Johansson) keresztül, akiknek – társaikhoz hasonlóan – a napi teendőik mellett egyetlen céljuk van: a sorsolásszerű rendszer eredményeként eljutni a háborítatlan Paradicsomnak számító Szigetre. Lincoln 6-Echo létének lényegével kapcsolatos kíváncsisága azonban egyre fokozódik, s utánajár, mi is történik velük valójában a hófehér környezetben. Így derül ki számára, hogy társaival egyetemben ő csupán egy klón, akit akkor sorsolnak ki az általuk Paradicsomnak vélt helyre, ha gazdájuknál olyan egészségügyi probléma jelentkezik, amely meggyógyításához új szervre van szükség.

A kissé groteszk, ám korántsem elképzelhetetlen jövőképet bemutató történet zenei atmoszférájának megteremtésével kapcsolatban Bay ezúttal Steve Jablonskyhoz fordult, akivel eleinte Harry Gregson-Williams asszisztenseként, illetve kiegészítő komponistájaként hozta össze a sors A Szikla, az Armageddon, a Pearl Harbor – Égi háború, valamint a Bad Boys 2. – Már megint a rosszfiúk kapcsán, később pedig olyan, általa producerelt horrorremake-ek zeneszerzőjeként, mint A texasi láncfűrészes, illetve A rettegés háza. Első jelentősebb közös munkájukra A texasi láncfűrészes kapcsán került sor, mely megbízatást a Bayjel gyakran együtt dolgozó zenei rendező, Bob Badami szerezte Jablonskynak. "Még mindig nem tudom, hogy történt mindez – mesélte a komponista az első kollaborációjukat követően. – A legremekebb dolog az az, hogy jól kijövünk egymással, és kedveli az ötleteimet, illetve a hangzásvilágomat. Az, hogy valaki hozzám hasonló kezdőként egy Bay-szerű A-listás rendezővel dolgozhasson együtt, ritka dolog, és ezért mindig is hálás leszek neki s azoknak, akik az elmúlt évtizedben segítettek nekem".

Ugyan kettejük megállapodására viszonylag hamar sor került, Jablonskynak e mellett volt egy másik projektje is, amely hétről hétre lekötötte mindennapjait. Ez volt a népszerű Született feleségek, amelynek négy epizódja volt még hátra az aktuális szezonból akkor, amikor A sziget nyersvágású verzióját kézhez kapta, s míg előbbi utolsó része 2005 késő májusában került bemutatásra, addig utóbbi júliusban debütált a mozikban. Az ezek okán rendelkezésére álló rövid idő alatt a szerző a szokásos Remote Control-os megoldások vonalán maradva készítette el muzsikáját, melynek egyszerű, könnyen megjegyezhető főtémája mellett a jövő szimbolizálása érdekében bevetett elektronikus elemek, illetve effektek váltak feltűnővé a képsorok alatt. A techno és breakbeat jellegű megoldásokkal ötvözött nagyzenekari kompozíció a film alatt megállja a helyét, attól elkülönülve azonban napjainkra már inkább csak a záró tételként szolgáló, néha előzetesek alatt is felbukkanó "My Name is Lincoln"-t szokás emlegetni belőle. Jelen kompozícióval kapcsolatban azonban Jablonsky számára nem a kritikusi elismerések, illetve támadások váltak fontossá, hanem az az összhang, melynek eredményeként egy olajozott és sikerekben gazdag együttműködés jött létre a direktorral. Ettől kezdve ugyanis minden Bay-filmhez ő készíthetett aláfestő muzsikát, amely ez idáig a Transformers-trilógia mellett olyan, a direktor által producerelt remake-ekben merült ki, mint a Péntek 13., az Országúti ámokfutó, a Rémálom az Elm utcában vagy A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet.


Bay utóbbi három rendezésének mérsékelt sikerét követően nem várt kasszarobbantást vitt véghez a Hasbro népszerű játékfiguráival, a jó oldalon álló Autobotokkal, valamint ellenségeikkel, az Álcákkal. A Transformers (főszerepben: Shia LaBeouf, Megan Fox) hatalmas siker lett, ami nemcsak a filmet érintette, hanem annak zenéjét, továbbá az olyan járulékos termékeket is, mint a játékok, vagy a szereplők képeivel ellátott labdák, ágyneműk, ruhák stb. A látványos akciójelenetek és a humor mellett ezúttal az önálló egyéniséggel rendelkező robotok – ami persze kicsit furcsának hat fémlények esetében – is komoly fegyverténynek számítottak, az ezzel kapcsolatos híreket azonban eleinte némi fanyalgással párosuló érdeklődés övezte. A rendező és Steven Spielberg producer azonban úgy vitték véghez 2007 nyarának legnagyobb durranását, hogy a felnőttek és a gyermekek egyként szurkoltak a bolygónkon harcoló, többek között autóvá, motorrá, rádióvá és repülővé átváltozni képes robotoknak.

A nyolcvanas évek során készült rajzfilmsorozatnak, illetve egész estés rajzfilmnek köszönhetően Johnny Douglas, Robert J. Walsh és Vince DiCola közreműködésével már születtek zenék a robotok kalandjaihoz, azonban a direktor nem szerette volna, ha a korábbi témák visszaköszönnek alkotásában. Többek között ezen instrukcióval is ellátta komponista barátját, Jablonskyt, akit A sziget után gondolkodás nélkül bízott meg az új feladattal. Mindketten egyetértettek abban, hogy bár a történet robotokra épül, nem fémes hangzású megközelítésre van szükség: "Szerettük volna, ha a zene egyfajta érzelmi kapcsolatot biztosít az emberek és a robotok között. A robotok önálló személyiséggel bírnak, és fontos szerepe van Sam Autobotokkal való kapcsolatának is. Bay azt akarta, hogy a közönség együtt érezzen a karakterekkel, ne csak annyit mondjon rájuk, hogy klasszak voltak" – meséli a komponista. A muzsika éppen ezért elsősorban nagyzenekarra és kórusra építkezik, az elektronikus elemek pedig – melyek minden tétel esetében megfigyelhetőek – csupán kiegészítő szerephez jutnak, s bár az Álcák színrelépésekor kicsit jobban előtérbe kerülnek, fenyegetésük inkább a baljós hangvételű kórus révén érződik jobban. A szerző a három vezérmotívum elkészítésével látott neki a score-nak: az Autobotokéval, az Álcákéval, illetve a hőstémaként szolgáló "The All Spark"-kal kezdte, s ezeket követően született meg Optimus fővezér témája, valamint a score többi része, amely elsősorban a könnyen megjegyezhető dallamokon, és egyszerű, ám hangzatos harmóniákon alapul. A komponistát jelen alkotás – a későbbi folytatásokkal egyetemben – a szokásosnál is jobban megdolgoztatta, ugyanis a Transformers a hangok tekintetében nem számít átlagos akciómozinak. Az ilyen műfajú filmek esetében a zeneszerzőkkel előre szokás egyeztetni arról, hol várhatóak robbanások vagy nagyobb hangerejű effektek, ezúttal azonban ezek szem előtt tartása kevés volt, hiszen ott voltak még a robotok mozgását kísérő hangok is, amelyeket a milliónyi apró alkatrészük ad ki magából. Így Bayjel nemcsak az akciórészek esetében beszélték át, hogy hol lesz fontos szerepe az effekteknek, hanem a film összes olyan jeleneténél is, ahol a robotok feltűnnek. 

Az alkotók a mozi premierjével párhuzamosan mindössze a betétdalokat magában foglaló album megjelentetését tartották fontosnak olyan előadók slágereivel, mint például a Smashing Pumpkins, a Disturned, a Him vagy a Linkin Park, mely utóbbi formáció később szorosan összefonódott a trilógiával. Jablonsky szerzeménye azonban olyannyira felkeltette a nézők, valamint a műfaj rajongóinak figyelmét, hogy hamarosan aláírásgyűjtésbe kezdtek egy, a kiadásával kapcsolatos petícióval. A világhálón véghez vitt, a filmzenék esetében finoman szólva sem jellemző megmozdulás eredményeként három hónappal a bemutató után – a komponista születésnapjára, október 9-ére időzítve – a Warner Bros. elérhetővé tette a score-t. Az érdeklődés akkora volt iránta, hogy a szériában gyártott mennyiség záros időn belül elfogyott, így manapság jobbára csak az aukciós oldalakon keresztül lehet hozzájutni e koronghoz, ami a szerzemény sikerének egyértelmű jelzője.


A bevételek és az elismerések eredményeként semmi kétség nem volt afelől, hogy a robotok visszatérnek majd a vászonra, s bár a siker ezúttal sem maradt el, sokak szerint esett a színvonal amiatt, hogy Bay (a Bad Boys-hoz hasonlóan) ismét a "többet, nagyobbat, hangosabbat" elvnek megfelelően készített folytatást. A Transformers: A bukottak bosszúja eleinte azt az idilli állapotot mutatja be, amikor az Autobotok segítik az embereket, a legyőzött Álca-vezér kiiktatása, illetve fogva tartása okán pedig a gonoszoknak se híre, se hamva. Persze ezen kép közel százhatvan percen keresztül történő taglalása csakhamar unalomba fulladna, így hát a forgatókönyvírók gondoskodtak Megatron kiszabadításáról és a gonoszok revansáról.

Minthogy a zeneszerzői pozíció megpályázására nem volt szükség, Jablonsky számára gyakorlatilag magától értetődő volt, hogy két évvel később ismét a Sony Scoring Stage-en találta magát a folytatás aláfestésének felvételei közepette. Itt azonban csupán a hetvenegy fős Hollywood Studio Orchestra játékának rögzítésére került sor – igaz, arra szekciónként, így a szimfonikus rész csak a keverőasztalon állt össze –, a kórusrészekhez ugyanis a londoni Air Lyndhurst patinás termét bérelték ki. Az előző film három vezérmotívuma (a "The All Spark", valamint az Autobotok, illetve az Álcák témái) megtartása mellett a szerző továbbiak megírásába kezdett, melyeket a "bukottak", a "szimbólumok" és a "vezér" munkacímekkel illetett. A nagyzenekari és az elektronikus elemek aránya éppúgy megmaradt, mint az egyszerű, könnyen megjegyezhető dallamok, újítást pedig a főcímzene hangjegyeinek beleolvasztása jelentett – a Linkin Park "New Divide" című dala tehát hosszabb-rövidebb ideig részesévé vált az összesen száztíz percnyi játékidővel rendelkező aláfestésnek. A végeredmény azonban már korántsem aratott olyan zajos sikert, mint elődje, amit leginkább a megfelelő mérvű újítás hiányának tudtak be, hiába írt ugyanis plusz dallamokat a szerző, stílusuk és szerkezetük azonossága okán nem tűnnek ki a már ismert részekből.

A score ezúttal már a premierrel azonos időben került a boltok polcaira, a Linkin Park által előadott szám viszont – a dallamátvétel ellenére – nem erre a korongra, hanem a betétdalos albumra került fel olyan zenekarok dalaival egyetemben, mint a Nickelback, a Taking Black Sunday, a Green Day, valamint a The Fray. A film számára készült "New Divide" lett azonban a legmeghatározóbb zene, mely természetesen kőkemény marketingeszköz is volt Bayék számára. A számról 2009 márciusában lehetett először hallani a formáció egyik tagjától, Mike Shinodától: "Az elmúlt hetekben egy új dalon dolgozunk, amely nagyon szórakoztató lesz." Hamarosan kiderült, hogy ez nem más lesz, mint a Transformers: A bukottak bosszúja főcímdala, melynek elkészítésével a film alkotói bízták meg őket (ezt hívják a szakmában "work for hire songs"-nak). A dallal – amelynél Hans Zimmer is közreműködött – kapcsolatban a direktor így nyilatkozott: "Ez egy olyan remek szám, amely tökéletesen illeszkedik a film intenzitásához."


A popcornmozik, illetve a blockbusterek koronázatlan királya következő alkalommal is a Transformerek küzdelmének újabb fejezetét mutatta be közönsége számára. A folytatás apropójából ezúttal az 1969-es holdraszállást is felhasználták történetükhöz, amely ezen forgatókönyv szerint nem a világűr meghódításáról szólt, hanem arról, hogy vajon az amerikaiak vagy az oroszok bukkannak-e rá előbb az évekkel korábban, a Hold felszínén észlelt becsapódás okára. Ezen meglehetősen ügyes húzás mellett azonban a Transformers 3. különösebb újdonságot, illetve csavart nem tartalmaz, hacsak nem azt, hogy Megan Fox helyére Rosie Huntington-Whiteley került, aki a Shia LaBeouf által megformált Sam új barátnőjét, Carlyt alakítja. A személycsere oka az volt, hogy Fox egy, a Wonderland újságnak adott interjú alkalmával Hitlerhez hasonlította Bayt, ami Spielberg fülébe is eljutott, aki utasította a direktort, hogy azonnal rúgja ki őt a produkcióból. 

A zene terén ezúttal is fontos szerep hárult az amerikai rockcsapatra, a Linkin Parkra, akik ez alkalommal is új dalt szállítottak a film számára. Az "Iridescent" a zenekar A Thousand Suns című albumára került fel, s bár nem úszott olyan népszerűségben, mint a "New Divide", meghatározó szerepe volt mind a filmben, mind pedig a premiert megelőző marketinghadjárat során, így a Linkin Park neve mára éppúgy egyet jelent a Transformers-trilógiával, mint Jablonskyé. A dalt számos koncertjükön előadták már, a legnagyobb promóciónak azonban a film premierjével egybekötött ingyenes moszkvai koncert számít, melynek keretén belül a Vörös térre látogatóknak lehetősége nyílt a Transformers-filmhez köthető dalok meghallgatására is.

Jablonsky ezúttal kihagyta a "New Divide" dallamait, valamint az új dal hangjegyeit sem használta fel szerzeményében, amit ugyan fel lehetne róni neki, ám mindezek mellett egy értékelhetőbb aláfestést szállított, melyben csokorba szedte az előző részek legemlékezetesebb és legkedveltebb pillanatait, s némi variálgatással, illetve új motívum behozásával azokra alapozta kompozícióját. Persze ettől függetlenül, ha komplexen tekintjük a zenét, a sokadik Remote Control-os, egy kaptafás muzsika címét viselhetné, azonban bármennyi bírálat is éri őt emiatt, az átlag mozinézőktől kapott figyelem és a megannyi eladott album arról árulkodik, hogy komponistánk jelenleg éppúgy egy üzembiztos recept birtokában van, mint rendező barátja, akivel ezáltal tökéletesen kiegészítik egymást.


Michael Bay legközelebb jövőre hallat majd magáról a Pain & Gain című produkció révén, mellyel kapcsolatban eredeti terve az volt, hogy a Transformers után forgatja le, a robotok sikere okán azonban idáig kellett halasztania a projektet, melyben Mark Wahlberg és Dwayne Johnson lesznek a főszereplők. 2014-ben pedig – az eddigi előrejelzések alapján – negyedik alkalommal is ringbe szállnak majd a robotok a nézők kegyeiért, s mindkét esetben Steve Jablonsky gondoskodik majd a zenei kíséretről, akivel kapcsolatban idén így nyilatkozott a rendező a Varietynek: "A zene jobbá teheti, de el is ronthatja az adott jelenetet. Steve nagyban hozzájárult a Transformers-trilógia és számos más filmem sikeréhez, amit nem győzök eléggé hangsúlyozni. Kiváltságosnak tartom, hogy egy olyan kaliberű szerző dolgozik a csapatomban, mint ő."

 

Kulics László
2012.11.11.