Miután Don Simpson producer 1982-ben háta mögött hagyta a Paramount Pictures gyártásvezetői posztját, összeállt Jerry Bruckheimerrel, akivel a Flashdance-szel történt debütálást követően olyan sikerprodukciókkal nyitottak új fejezetet az akciófilmek műfajában, mint a Top Gun, a Beverly Hills-i zsaru első két része, Az utolsó esély, a Mint a villám vagy a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?. A Simpson-Bruckheimer páros neve A szikla stáblistáján tűnt fel utoljára, Simpsoné azonban ekkor már posztumusz szerepelt, 1996 januárjában ugyanis a nem éppen mintapolgárszerű életmódja eredményeként elhunyt. A Sean Connery, Nicolas Cage és Ed Harris főszereplésével leforgatott alkotásnak azonban nem igazán volt szüksége az ezt meglovagló hírverésre, az ugyanis már az előzetesből sejthető volt, hogy Michael Bay direktor sikeresen túlnő majd előző moziján, a Bad Boyson, ami be is következett: munkája a kilencvenes évek máig kedvelt akciófilmjei között található. Az Alcatrazon túszul ejtett civilek kiszabadításáról és a San Franciscót fenyegető vegyi támadás elhárításáról szóló történet azonban a rendező tehetsége mellett is minden bizonnyal kevesebb lett volna az olyan szereplők hiányában, mint Harris, Cage vagy az egykoron a 007-es ügynök bőrébe számtalan alkalommal bújó Connery, akiről Bay a mai napig azt vallja, hogy a legjobb színész, akivel valaha dolgozhatott. 


A nyitójelenet során feltüntetett stáblista szerint az aláfestő muzsika Nick Glennie-Smith és Hans Zimmer nevéhez fűződik, a Hollywood Records által megjelentetett album borítóján azonban már Harry Gregson-Williams is egyenrangú félként jelenik meg mellettük. "A főtéma az enyém, ahogyan néhány egyéb dolog is. Nagyon nehéz ezt elmesélni. Hatalmas befolyással bírtam a zenére, holott eredetileg semmit sem akartam írni hozzá. Az egészet Nick Glennie-Smithnek kellene tulajdonítani" – felelte egy, a kilencvenes évek végén készült interjú során Zimmer arra a kérdésre, hogy ki milyen részt vállalt A szikla kíséretének elkészítéséből. A híresztelések szerint eredetileg a német gyökerekkel rendelkező művészt szerették volna megnyerni a feladatra, mivel azonban cseppet sem volt számára szimpatikus Bay hiperaktív képi világa, a Bad Boysnál Mark Mancina oldalán is közreműködő Glennie-Smitht ajánlotta be, akinek kisebb-nagyobb mértékben Gregson-Williams, Zimmer, Steven Stern és Don Harper is segítségére voltak. Ennek tényszerűségét támasztja alá Zimmer egyik 1997-es nyilatkozata is, melyben interjúinak többségéhez képest kevésbé árnyaltabban írta le a score születését: "A sziklát egyáltalán nem kell az én filmemnek tekinteni. Ez eredetileg Nick zenéje volt, Jerry Bruckheimernek azonban nem igazán tetszettek a dallamai. Azonban ennek semmi köze sem volt Nick képességeihez vagy zeneszerzői kaliberéhez, egyszerűen csak nem tetszett neki az, amit írt. Ekkor kerültem én a képbe a főtéma, illetve néhány egyéb dallam erejéig – tulajdonképpen én voltam a szellemíró! Ezeket aztán több helyen is beolvasztották a már meglévő zenébe." A komponista ezen interjú alkalmával nyíltan beszélt arról is, hogy az esetet követően Glennie-Smith hallani sem akart arról, hogy a Zimmer által írt témával bemutatásra kerülő film stáblistáján feltüntessék, és mivel Zimmer is a háttérben szeretett volna maradni (mondván: nem ő írta a zenét), ügynökük, Sam Schwarz tett igazságot közöttük úgy, hogy mindkettejük nevét kitetette. A kiegészítő komponisták közül pedig Gregson-Williams számára jutott kisebb elismerés: bár befektetett munkája túlnyúlt bedolgozó kollégáién, neve kizárólag a filmzenealbumon jelenik meg egyenrangú félként, minden más esetben a kiegészítő zene címszó alatt szerepel.

A muzsika megszületésének körülményei tehát nem voltak zökkenőmentesek, a szerzők munkájának gyümölcse azonban a korszak egyik legkedveltebb akcióscore-ja lett, melynek megoldásai, illetve hangzásvilága manapság már – az azóta történt totális elcsépeltté válás okán – könnyedén unalmasnak és maradinak hathat, holott a maga idejében éppúgy meghatározó műnek számított, mint Az utolsó esély aláfestése. A score-ból összeállított album a népszerűség okán kelendő kiadványnak számított, tartalma azonban némiképp eltér a film alatt hallottaktól. A különbségek elsősorban az eredetileg egymástól független tételek egybeolvasztásából (így állt össze például a "Rock House Jail"-re keresztelt track), a feltehetően a ritmikusság és a gördülékenység érdekében eszközölt, trackeken belüli megnyirbálásokból (mint például egy-egy megszakítás, effekt vagy önálló dobszóló kiollózása) adódnak, illetve a kissé módosított keverésből, aminek legszembetűnőbb eredménye a filmben hallotthoz képest visszafogottabban jelen lévő gitárszólók.


A korong a főcímzenének számító "Hummell Gets the Rockets"-szel indít (amelyhez hasonlót "Surrounded" címen Glennie-Smith két évvel később A vasálarcoshoz is szállított), melynél a filmet betéve ismerők számára nemcsak az tűnik fel, hogy a keverés során háttérbe került a gitárjáték, hanem az is, hogy pár esetben néhány másodpercnyi muzsika is lemorzsolódott, ám ettől függetlenül az eredeti változathoz hasonlóan ütős darabról beszélhetünk, mely a kiadvány egyik legjobbja. Az Alcatrazt elfoglaló csapat akciója által ihletett dallamsorok éppúgy felbukkannak, mint az amerikai katonák hazafiasságát szimbolizáló melódia. Az itt terítékre kerülő megközelítés folytatódik a "Rock House Jail"-ben, ahol lényegesen hangsúlyosabban van jelen a heroikusság azzal a csavarral, hogy ezúttal a bajtársak elvesztéséből eredő fájdalommal keveredve jelenítődik meg – a Hummel tábornokot alakító Harris monológjának hitelességén, erején rendkívül sokat dob a score. Az akciódömping olyan tételekben hömpölyög tovább, mint az "In the Tunnels", a "Mason's Walk – First Launch", a Harpertől származó, az autós üldözés fordulatszámán pörgő "The Chase", vagy a "Rocket Away", melynek utolsó öt perce olyan szépen kidolgozott és annyira remek ívvel rendelkezik, hogy a képsorok ismerete nélkül is hatalmába tudja keríteni a hallgatót.

Azt, hogy az imént felsoroltak mennyire állnak közel Glennie-Smith eredeti, a producer nemtetszését kiváltó elképzeléseihez, a videómegosztókon található demófelvételek révén van lehetőségünk megtudni. A dinamikusabb és hősiesebb részek esetében sokkal inkább beszélhetünk ráncfelvarrásról, kisebb volumenű felturbózásról, a Connery által megformált egykori Alcatraz-fogolynak és lányának, Jade-nek (Claire Forlani) a találkozását kísérő dallamok esetében azonban már gyökeres változásról beszélhetünk. Glennie-Smith a zenekar előtérbe helyezésével kívánta fennköltebbé varázsolni a jelenetet, az albumon található "Jade" ezzel szemben furulyára és akusztikus gitárra építkező, némi tartózkodással átitatott, bensőséges hangulatot üt meg, ami vitathatatlanul jobban illik a képsorokhoz – nem utolsósorban pedig ezt az új motívumot alkalmazták a bevetés lezárásához is, ami az albumon a "Rocket Away" végén kapott helyet.


Ahogyan az a fenti pontszámból, illetve soraimból is kitűnik, A szikla kísérete nálam szemernyit sem kopott az elmúlt húsz év során: a mai napig az egyik legkedveltebb muzsikám, ráadásul hosszú ideje minden új évet úgy kezdek (már-már szertartásszerűen), hogy ez az első korong, amely végigpörög a lejátszómban. S bár elégedett vagyok a Hollywood Records lemezével, örömmel venném, ha napvilágot látna egy complete score, az pedig csak hab lenne a tortán, ha azon a teljes zenei anyag mellett Nick Glennie-Smith eredeti demói is helyet kapnának.