Ha egy napon majd úgy riadunk fel rémálmunkból, hogy egy hófehér szobában fekszünk, ahol digitális faliújság ébreszt zöld betűkkel, s ruhatárunk kimerül fehérre festett sportöltözékekben és Puma cipőkben – nos, akkor inkább próbáljunk meg visszafeküdni, és szunyókálni még egy kicsit. Jobban járnánk, erre a szituációra ugyanis Michael Bay rendezőnek van egy sokkal kacifántosabb végkifejletű olvasata, melyből lehetetlen eldönteni, mi is a helyes megoldás. Az ő főhőse, Lincoln 6-Echo (Ewan McGregor) inkább felölti magára a ruhákat, kilép steril szobájából egy űrállomásszerű lakókomplexumba, ahol ezernyi szomszédja ugyanabból a ruhásszekrényből öltözködött. Besétál munkahelyére, egy kutatólaborba, és színes folyadékot injektál egy végeláthatatlan csőbe, ebédszünetben pedig barátnőjén, a szintén hófehérbe öltözött Jordan 2-Deltán (Scarlett Johansson) keresztül cselezi ki a menzatündért, és eszik zabkása helyett szalonnát, holott a reggeli vizelete alapján a rendszer szigorú diétára fogta. Végül pedig, miután az egészet felügyelő fődoki (Sean Bean) behívja magához egy kis "akarsz-beszélni-róla?"-jellegű interjúra, felteszi az eklatáns kérdéscsokrot: miért vagyok itt, miért így, miért csinálom ezt, miért nem csinálhatom azt?


A háttértörténet: 2016-ban súlyos ökológiai katasztrófa után próbál a Föld újraéledni, s túlélők apránként növekvő csapata egy igen erősen kontrollált létesítményben azért él egyik napról a másikra, hogy lottószerű sorsolás végén esetleg eljuthasson a Szigetre, Földünk egyetlen háborítatlan természeti övezetébe, a Paradicsomba. Lincoln 6-Echo elköveti a nagy hibát, és utánajár ennek a felszíni tökéletességnek. Nyomozása bizarr eredménnyel zárul: a Sziget nem is létezik, ők csupán emberi klónok egy irdatlan pénzt felemésztő vállalatnál, géngazdáik pedig a való világban élnek, s milliós életbiztosításként tartják fenn saját klónjaikat, hogy ha egy esetleges szervi átültetésre vagy bőrműtétre kerülne sor, azonnal a tökéletes másolathoz lehessen nyúlni. A Szigetre történő kisorsolás tehát irányított: az jut ki a Paradicsomba, akinek gazdája épp valami egészségügyi problémával küzd.

Ha tehát mégis úgy döntünk, hogy visszafekszünk, egy halom kérdést és problémát kerülünk el (no meg azt, hogy háromezer ember egyszer csak szembetalálja magát saját tökéletes másával). Mivel az orvostudomány pillanatnyilag – amennyire persze az emberiség tájékoztatva van erről – gyerekcipőben jár a klónozást tekintve, nehéz racionális véleményt formálni. A baljós előjelek minduntalan előkerülnek, a hétköznapi ember inkább fél tőle, mintsem elfogadná annak esetleges jótékony hatásait, így hát maradnak a klónozás köré épített mindenféle fikciók.


Michael Bay számára nem újdonság a nagy hatású történet, akár az Alcatrazból biológiai fegyvertámadással fenyegetőző extábornok történetére gondolunk (A szikla), akár a Földet aszteroidától megmentő csapat önfeláldozó akciójára (Armageddon), vagy a második világháború egyik legvéresebb csatája köré font love storyra (Pearl Harbor – Égi háború). Hogy szeret a különböző stílusokkal kavarni, arra jó példa a két Bad Boys-film is, a vígjáték és az akció már-már valószínűtlen, ugyanakkor látványos egyvelege, és ugyanígy képtelen volt nyugton maradni A sziget forgatása alatt is. A filmet nem lehet egyértelműen sci-fiként vagy akciófilmként aposztrofálni, drámai és romantikus szál is jó vastagon rátekeredik a történetre, s ez az összevisszaság végül nem igazán segít a végeredményen. Hollywoodi mércével mérve bizony erős költségvetésből építkezik a produkció, ennek ellenére nem vagyok biztos abban, hogy hosszú évekig emlékezni fogunk rá (bár a Pearl Harborra is csak azért emlékszünk, mert a South Park-os Trey Parker megénekli az Amerika kommandó: Világrendőrségben). A színészek sincsenek kimagasló játékra utalva, így a mozi valószínűleg úgy fog szép lassan a feledés homályába merülni, ahogy a nyár és az ősz átcsúszik a télbe.

Az örökérvényűségről a film zeneszerzője, Steve Jablonsky sem gondoskodik, igaz, Bay filmjei közül eddig kizárólag A szikla zenéje számít mára klasszikusnak. A jövőbeli történet megköveteli az elektronika masszív jelenlétét, így a film alatt számos techno és breakbeat jellegű tétellel, effektek tömkelegével találkozhatunk, mindezt elegánsan ötvözve a nagyzenekari témákkal. A Hans Zimmer köré csoportosult ifjú titánok hasonló kaliberű filmekhez írt zenéivel tulajdonképpen Dunát lehetne már rekeszteni, ráadásul egészen kis eltérések mutatkoznak csak köztük, és Jablonsky A sziget ihlette muzsikája is ezt a bőséges sort növeli csupán. Nem véletlen, hogy alig emlékszünk már akár a Bad Boys-zenékre (Mark Mancina, Trevor Rabin), akár az Armageddonéra (Trevor Rabin), és hát a mester, Zimmer Pearl Harbor-zenéje sem tartozik filmográfiájának feledhetetlen darabjai közé. Amit például Klaus Badelt a Beavatás kapcsán elkövetett, azzal nagyjából A sziget aláfestése is megegyezik. A halkabb elektronikus csörgések-zörgések simán visszautalnak Gregson-Williams A fülke hihlette muzsikájára, a főbb egyszerű zenei témák pedig nem olyan régen, a Batman: Kezdődik! alatt is felcsendültek már. Korszakalkotó zenei megújulásokra tehát ne számítsunk, mégsem lehet egyértelműen azt mondani, hogy rossz munka került ki Jablonsky kezei közül, akitől első botlását követően (A texasi láncfűrészes) már hallhattunk kiemelkedő muzsikát, melyet a Gőzfiú című animációs filmhez komponált.


A sziget score-ja úgy indul, ahogy a Batman: Kezdődik!-é vagy egy Gladiátor-tétel. Kórussal és gitárjátékkal megtámogatott egyszerű téma, gondolom, Bay kifejezetten olyan zenét kért, amilyet a Pearl Harbor idején kapott Zimmertől. A másfél perc erejéig tartó zeneiséget Resident Evil-jellegű kutymorgás váltja fel, és lényegében itt át is veszik a szerepet az elektronikus dobokra épülő könnyűzenei elemek. Ezeknél a tételeknél (mint például a "Where Do Those Tubes Go") nekem állandóan a már hazánkban is nagy sikerrel vetített sorozat, a Helyszínelők jut eszembe, melynek hétről hétre bemutatott nyomozásai során John M. Keane a lehető legszélesebb skálán próbál meg sejtelmes melódiákat ötvözni számítógépes kavalkádokba, olykor pazar módon. Ez a stílusirányzat pillanatnyilag egyeduralkodó az akciófilmek zenéinél, legalább olyan, mint a hetvenes évek autós üldözései során alkalmazott élő dobos, basszusgitáros jazzkíséretek. Kérdés persze, hogy mennyire tartós állapotról van szó, s bár ismerjük a samplerek kimeríthetetlennek tűnő tárházát, azért előbb-utóbb ezek a típusú zenék sablonossá és érdektelenné válnak. Hiába kezd a tempó lassulni, hála a jó égnek, és megyünk át a számos esetben fülsüketítőnek ható breakbeatőrületekből a lassabb dub jellegű alapok felé ("Starkweather" vagy "You Have a Special Purpose in Life"), azért néha még mindig előkerülnek elektromos gitártépések, a kemény rockzenék korát visszaidéző megoldások (a "The Craziest Mess I've Ever Seen" második fele), melyek szerintem nem tesznek túlságosan jót egy alapvetően gépzenére alapozott kompozíció esetében.

A csűrdöngölős akciózenék közé beékelődik olykor egy-egy csendesebb, romantikusabb pillanat (például a "This Tongue Thing's Amazing"), sőt, érthetetlen módon, egy a Faithless zenéihez hasonló dub is felcsendül ("Mass Vehicular Carnage"). Mégsem ez a pillanat az album legkínosabb része, ugyanis a "Renovatio" zárásában hallható csendes motívum egyértelműen a Reinhold Heil és Johnny Klimek által fantasztikusan megkomponált Sötétkamra-téma komplett lemásolása. A film végén elhangzó "My Name Is Lincoln" szintén ideges mocorgásra késztetett, nem tudom elfogadni ugyanis, hogy a Zimmer-tanítványok egy ünnepélyes lezárást kizárólag ugyanabból a négy harmóniából képesek megkomponálni, ugyanolyan hangszerelésben és ritmikai kísérettel. A kiadott albumot ezenfelül egy rettenetes rockzene zárja, melynek filmbéli megjelenése visszaidézhetetlen, Jablonsky alapvetően elfogadható zenei kompozícióját meg végképp agyonüti. Így tulajdonképpen a végighallgatott egyórás score-t meglehetősen keserű szájízű csend követi.


Egyelőre úgy tűnik, Steve Jablonsky számára nem kellenek évek, hogy zenei rátermettségét önálló produkciókban is bebizonyítsa, és erre A sziget egy jó példa. Munkája a filmhez kiválóan passzol, olykor megtoldotta a hangulatos látványvilágot, bár ki azért nem emelkedett az összhatásból. Bár semmi újszerűt nem tartalmaz hasonszőrű elődeihez képest, így vélhetően csak azon zenebarátok lemezjátszójában fog gyakrabban végigpörögni, akik ennek a stílusirányzatnak elkötelezett hívei, mégis nyugodt szívvel ajánlhatom a szélesebb filmzenei ismerettel rendelkező embereknek is, akik nem idegenkednek a szimfonikus zene és az elektronika ízléses keverékétől.