"Minden ugyanolyan, mint akkor: megint egy alagsor, megint egy liftakna. Hogy léphet az ember kétszer ugyanabba a szarba?" – teszi fel magának a kérdést John McClane (Bruce Willis), aki két évvel a Nakatomi-toronyban történt események után reptéri túszdrámával igyekszik ráhangolódni a karácsonyra. A Még drágább az életed esetében kijelenthető, hogy egy sikeres mozi sebtében tető alá hozott, nem túl karakteres folytatásáról van szó, számomra azonban film és zene szempontjából egyaránt ez számít a nagybetűs Die Hard-produkciónak. Ennek oka, hogy McClane második színrelépését már réges-régen rongyosra játszottam VHS-en, mire az elsőt megismertem, így hibái ellenére is a mai napig ez maradt a legnagyobb kedvencem a szériából – amellett, hogy a klasszikus trilógia mindegyik részéért rajongok.


A Még drágább az életed, elődjéhez hasonlóan, könyvadaptációként látott napvilágot, az alkotógárda azonban ezúttal nem egy újabb Roderick Thorp-kötetre, hanem Walter Wager 58 perc címmel megjelent művére támaszkodott. Minthogy egy teljesen önálló lábakon álló, túszdrámáról szóló regényről volt szó, Doug Richardson (Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?), valamint az előző filmnél is közreműködő Steven E. de Souza forgatókönyvírók nemcsak a cselekmény helyszínén, a terroristák indíttatásán és a hangnemen változtattak, hanem a már ismert szereplőkkel és a korábbi mozival kapcsolatos utalásokkal vértezték fel a sztorit. Utóbbiak eredményeként McClane és felesége, Holly (Bonnie Bedelia) éppúgy visszatérhetett a vászonra, mint a rámenős riporter, Richard Thornburg (William Atherton), valamint a járőrként megismert Al Powell (Reginald VelJohnson). A rendezői széket újfent John McTiernannek ajánlották fel, mivel azonban a forgatás keresztezte másik vállalását, a Vadászat a Vörös Októberre munkálatait, nemet mondott. A producerek új direktor után néztek, választásuk pedig az addig jobbára kis költségvetésű filmek (Rémálom az Elm utcában 4. – Az álmok ura, Börtönhalál, Született amerikaiak) világában mozgó Renny Harlinra esett, akinek ezt követően sikerült ugyan szintet lépnie, s olyan alkotások felvételeit irányítania, mint a Ford Fairlane kalandjai, a Cliffhanger – Függő játszma vagy az Utánunk a tűzözön, fénye azonban mára a jelen franchise motorjának számító McTiernanhez és Willishez hasonlóan megkopott.

"A Még drágább az életed már nem igényelt tőlem olyan erőfeszítéseket, mint az első rész. Ez elsősorban a Drágán add az életed! sikerének meglovaglásáról szólt. A rosszfiúk már nem olyan tiszteletet parancsolóak, és a történet sem annyira különös. Mindemellett azonban tele van remek akcióval" – összegezte véleményét Michael Kamen, aki velősen fogalmazta meg, hogy bár a folytatás nem vállalhatatlan, hiányzik belőle az a fajta bűnözői intelligencia, klausztrofóbia és az esendő főhős képe, amik az előd vitathatatlan varázsainak számítottak. A nagyobb színtér, egy repülőtér mozgalmasabb akciók megvalósítására sarkallta a stábot, melyek kivitelezése jól sikerült, ám az valóban szembetűnő, hogy az Esperanza tábornokot (Franco Nero) bármi áron kiszabadítani szándékozó Stuart ezredes (William Sadler) eltökéltsége és rendíthetetlensége ellenére sem követel magának olyan mérvű tekintélyt, mint az Alan Rickman alakította Gruber. De mindez nem szegte kedvét a komponistának, nem nyomta rá bélyegét a zenére, sőt, épp ellenkezőleg történt: az első rész akcióthriller-muzsikájával szemben egy pörgős, vérbeli akcióscore került ki a kezei közül – igaz, a könnyen visszadúdolható vezérmotívumoknak ismételten híján vagyunk. 


Kamen ezúttal is a cselekményre koncentrált, ugyanakkor jobban figyelt arra, hogy az ellenséggel bármilyen körülmények között szembeszálló McClane pizzicatós dallama, illetve öt hangjegyes vonóstémája a korábban tapasztaltakhoz képest nagyobb szerephez jussanak. Ezek a Varése Sarabande által 1990-ben megjelentetett korong "Baggage Handling"-jében éppúgy jelen vannak, ahogyan a "The Annexe Skywalk"-ban, a "Runaway"-ben és az "In the Plane"-ben is. Mivel ezen motívumok nem klasszikus értelemben vett főtémák – azaz nem rendelkeznek ívvel, felvezetéssel és lezárással –, felbukkanásukhoz elegendő néhány másodperc, így szerzőjük tetszés szerint variálgathatta, pakolgathatta őket egyik helyről a másikra anélkül, hogy a jelenetfüggő, hektikus tempójú kíséret szerkezeti felépítését, összhatását lényegi szinten befolyásolta volna. 

A komponista a Drágán add az életed!-nél bevetett komolyzenei vonalról most sem mondott le, ám az ezúttal alkalmazott "Finlandia" Jean Sibeliustól (mely darabra a rendező finn gyökerei miatt esett a választás) inkább csak a stáblista második felében tűnik fel a nézőnek. Ennek oka, hogy míg ezt megelőzően Beethoven "Örömódá"-jának refrénje keveredett Kamen elképzeléseivel, addig a "Finlandiá"-ból nem a legismertebb dallamsor, hanem a fenyegetést sejtető komor, két hangjegyes, rezesekre írt részlet köszön vissza vonósok és persze rézfúvósok közreműködésével. Ugyanakkor Stuart ezredes, illetőleg Esperanza tábornok egyaránt részesült önálló, nem klasszikusokra épülő témában, amelyeket teljes valójukban a bambuszfuvola szólama köré épülő "Colonel Stuart"-ban és a "General Esperanzá"-ban hallhatunk. Ezek nemcsak a karakterek első színrelépése során töltenek be fontos szerepet, hanem a velük kapcsolatos jelenetek többségénél is, amikor is a már említett "Finlandia"-részlettel keveredve térnek vissza – a "Church" és a "Runaway" éppúgy remek példák erre, ahogyan a "Snowmobiles" lezárása. 


Az album hallgatása során a "Baggage Handling", a "Runaway", az "Icicle", a "Snowmobiles", valamint a "The Terminal" ragadják meg jobban a figyelmet: bár alapjaik sok hasonlóságot mutatnak a Drágán add az életed! akciószegmenseivel, dinamikájuk, zenekari előadásmódjuk révén kiforrottabbnak, könnyebben befogadhatóbbnak hatnak. A főbb szerepek az ütősökre, a rezesekre és a vonósokra hárulnak, de a karácsony szellemét megidéző csengettyűk és csőharangok sem maradnak el, igaz, utóbbiak most nem a meghittséget és a szeretetet szimbolizálják.

Betétdalok vonatkozásában a folytatás nem tartalmaz annyi ünnepi hangulatú szerzeményt, mint elődje. Közös pontnak csak a Sammy Cahn és Jule Styne által írt örökzöld, a "Let It Snow! Let It Snow! Let It Snow!" tekinthető, amely mindkét esetben a stáblistazene szerepét töltötte be, ezt követően viszont többé egyetlen McClane-sztoriban sem hangzik el. Emellett a source musicként alkalmazott 1957-es Patti Page-dal, az "Old Cape Cod" és a nyitójelenet alatt hallható "Carol of the Bells" jutottak kiemeltebb szerephez a produkcióban, ám ezek, Sibelius művével ellentétben, egyik filmzenealbum-változaton sem kaptak helyet.


A Még drágább az életed score-ja annak idején bakeliten, kazettán és CD-n egyaránt megjelent, a kétezres évek második felére azonban out of print kiadvánnyá vált, s csak aukciós oldalakon keresztül lehetett hozzájutni. A Varése Sarabande 2012 novemberében látta elérkezettnek az időt arra, hogy The Deluxe Edition alcímmel piacra dobja a teljes score-t (az első rész bővített anyaga az ezt megelőző évben, a harmadiké pedig az ezt követő hónapban látott napvilágot), s minthogy a háromezer példány záros határidőn belül gazdára talált, újfent csak magas áron lehet hozzájutni a kísérethez. Bármennyire is kedvelem Michael Kamen muzsikáját, a magam részéről az 1990-ben megjelent, filmzenei rajongásom hajnalán beszerzett album játékidejét bőven elegendőnek tartom – bár azt hallgatva a The Deluxe Edition "Fight on the Wing" és "Fight on the Wing Continues" trackjei azért bizonyos szinten keltenek bennem hiányérzetet.