A Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk? a kilencvenes évek legismertebb és legsikeresebb akciófilmjei közé tartozik, s az elmúlt tizenkét év alatt videokazettán éppúgy elérhető volt már, mint DVD-n (ez utóbbiból hazánkban idáig háromféle változat volt kapható), zenéje azonban cseppet sem volt ilyen szerencsés – már ami a kiadását illeti. A betétdalokat tartalmazó válogatásalbum (melyen mindössze egyetlen instrumentális tétel, a "Theme from Bad Boys" hallható) a bemutatóval párhuzamosan került a boltok polcaira, ám Mark Mancina score-ja sosem jelent meg. A hiányérzetet később aztán pótolta a DVD-k extrái között található különálló zenei sáv, melynek köszönhetően az effektek és párbeszédek mellőzésével is végig lehet nézni a filmet. Az évek múlásával lassan én is letettem arról, hogy valaha is gyűjteményemben találom majd a Bad Boys score-ját, néhány héttel ezelőtt azonban a La-La Land Records kellemes meglepetéssel szolgált: hírül adta, hogy hamarosan megjelentetik. A háromezer példányszámra korlátozott album az online üzleteken keresztül vált elérhetővé, s az első száz vásárló részére a Mancina által dedikált változat került kipostázásra.

A Don Simpson-Jerry Bruckheimer páros a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek első felében sorban ontotta az akciófilmeket (mint például a Beverly Hills-i zsarut, a Top Gunt, a Mint a villámot és Az utolsó esélyt), melyek stílusa egyre sajátosabbá vált. Az évek során a producerpáros lassan ráérzett arra, mi kell a közönségnek, s bár Simpson 1996-ban elhunyt, Bruckheimer tovább működtette a közösen létrehozott gépezetet, amely amellett, hogy nem kis hasznot termel, az akció műfaján belül saját ágat teremtett. Bár vannak, akik ezen alkotásokat nem feltétlenül részesítik előnyben, a tipikus popcornmozik kedvelői számára szinte biztos, hogy remek kikapcsolódást nyújtanak.


A Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk? eredetileg a Disney stúdió égisze alatt látott volna napvilágot Bulletproof Hearts címmel, amit Dana Carvey és Jon Lovitz komikusok álmodtak meg. Az alkotás azonban már a tesztvetítésen leszerepelt, így a Disney elállt a projekttől. Simpsonékat viszont megragadta az alapötlet, így miután Michael Barrie, Doug Richardson és Jim Mullholland forgatókönyvírók közreműködésével saját elképzeléseiknek megfelelően formálták át a történetet, leszerződtek a Columbia Picturesszel, a rendezői székbe pedig az akkoriban reklámfilmekkel pénzt kereső Michael Bayt ültették, aki mostanra Hollywood egyik legismertebb akciórendezőjévé vált. Az első szereposztás szerint Martin Lawrence (aki Marcus Burnettet alakítja) partnere Arsenio Hall lett volna, Bay azonban Mike Lowrey szerepére Will Smitht javasolta (akire a Kaliforniába jöttem című tévésorozatban figyelt fel), így végül ők ketten testesítették meg a miami rendőrség kábítószerosztályának nyomozóit. A produkció Smith, Lawrence és Bay mellett később Téa Leoni, a rendőrfőnököt alakító Joe Pantoliano, valamint a rosszfiúk vezérét játszó francia Tchéky Karyo pályafutásának is jót tett.

Mire Mancina bekapcsolódott a projektbe, már javában folytak az utómunkálatok: a készítők számos előadóval, illetve együttessel megkötötték a szerződést, így az előzetesen kiválasztott betétdalok többsége már a helyén volt, s csupán a score hiányzott. Az első generációs Media Ventures-tanítvány ezt a projektet Jan DeBont Féktelenüljéhez készített muzsikájának köszönhette, amelyet Bruckheimer javaslatára a vágások során temp zenének használtak. Mancina műve olyannyira jól illett a képsorokhoz, hogy végül őt fogadták fel a score elkészítésére, sajnos azonban a tempelésből adódó probléma itt is jelen volt, ugyanis kifejezetten olyan aláfestést kérték tőle, mint a Féktelenülé volt, szerzője azonban más zenei világot vázolt fel (ilyen nézetkülönbség volt az oka annak is, hogy a folytatásnál végül Trevor Rabin készítette el a zenét). A végeredmény az lett, hogy Mancina csupán az akciótételek esetében tartotta meg a Féktelenülből ismert szerkezeti felépítést, stílust, a többi jelenethez reggae-vel és némi humorral tarkította művét, amely remekül passzolt Smith és Lawrence játékához.


A nyitójelenetet (melynek forgatásakor Bay Porschéját használták) aláfestő "Prologue - The Car Jacking"-ben hallható főtéma egy egyszerű dallamsorra épülve tükrözi Mike és Marcus lazaságát. Mancina elképzelése az volt, hogy a Bond-filmekhez hasonlóan ő is egy jellegzetes, könnyen megjegyezhető motívummal, illetve annak különféle variánsával kísérje a nyomozókat. Az elgondolás következménye az lett, hogy a főtéma majdnem minden tételben felcsendül. A film az imént említett lazaságból adódóan több komikus pillanatot is tartalmaz, ami persze a szerző művéből is kiérződik: a score hallgatása során az asztalon talált holttest körüli vizsgálódás pillanatai a "Dead Guy" című tételnek köszönhetően éppoly könnyen felidéződnek, mint a "Don't Honey Me Baby!"-hez, a "My Bologna Has a First Name?"-hez, az "I Mean Like Funny"-hoz vagy a "Busted"-hez tartozó képsorok. Ezen részek főként ütősök, illetve gitár játékára és a vonósok húrpattogtatására támaszkodnak, amit olykor csettintgetések is színesítenek.

Sajnos a film nézése során gyakran észrevenni, hogy score-ját a többi hanghoz képest igencsak alulkeverték, ezáltal Mancina műve az akciójelenetek során gyakran a hangeffektek sokaságába veszik, az albumon viszont az apróbb részletek is hallhatóvá válnak - bár a gitár és az ütősök játéka még itt is erősebb, mint a nagyzenekaré. A kiadvány legjobb pillanatait számomra a film elején lévő stáblistát és a heroin ellopását alátámasztó "Bad Boys - Main Title / Heist", továbbá az "Escape from Julie's", a "Escape from Club Hell / Ether Chase", a "Footchase", a "Hanger Shootout" és a kifutópályán történő autós üldözést kísérő "Cobra Chase / Pouchet's Death" szolgáltatják. Többek között ezekbe a szintis-szimfonikus zenerészekbe segített be szerzőnknek kiegészítő komponistaként Nick Glennie-Smith, aki emellett a karmester szerepét is magára vállalta.


A La-La Land Records újfent egy telitalálatnak mondható kiadvánnyal állt elő (legutóbbi ehhez hasonló dobása David Arnold Godzillájának complete score-ja volt), amellyel nemcsak egy közkedvelt mozi aláfestésének kiadatlanságát pótolta, hanem egyúttal Mancina nem túl sok albumot tartalmazó diszkográfiáját is bővítette. Bár egy újbóli keverés jól jött volna a zenének – néhol ugyanis tompák a hangok – összességében sem a lemez tartalmára, sem pedig annak tálalására nem lehet panasz, ugyanis a mellé járó füzetecskében tömérdek érdekes információ található.

A fenti pontszám talán túlzásnak tűnhet (pláne, ha azt vesszük, hogy én az ilyen jellegű muzsikákra maximum hetest adok), ám amellett, hogy mind a filmért, mind pedig annak muzsikájáért rajongok, Mancina egyik legjobban sikerült művének is ezt tartom.