A
Terminátor – A halálosztó sikerét követően rögtön felmerült a folytatás lehetősége, a filmes technika fejlettségi szintjére, valamint a tisztázatlan jogi körülményekre hivatkozva azonban James Cameron 1991-ig halogatta a
Terminátor 2. – Az ítélet napját. A két felvonás között eltelt időszakot arra fordította, hogy egyre jobban bedolgozza magát Hollywoodba: miután megnyíltak előtte a nagyobb stúdiók kapui, először a
Rambo 2. forgatókönyvének elkészítéséből vette ki a részét, majd vászonra vitte
A bolygó neve: Halált és
A mélység titkát, mely utóbbiak vizuális effektjeik révén Oscar-díjat nyertek. Ezeket követően érezte úgy Cameron, hogy megvalósíthatóvá váltak az újabb
Terminátor-filmmel kapcsolatos elképzelései, a jogi problémákra pedig a Calorco Pictures segített megoldást találni, így a kilencvenes évek elejére az összes akadály elhárult ahhoz, hogy a Skynet gépei és az ellenük harcoló emberek visszatérjenek a mozikba. Amellett, hogy az új mozi látvány szempontjából lényegesen színvonalasabb lett elődjénél, többek között a főszereplő, Sarah Connor (Linda Hamilton) is változáson ment keresztül: A bolygó neve: Halál Ellen Ripleyjéhez hasonló amazon vált belőle, aki nem riad meg semmitől. Az Arnold Schwarzenegger által alakított T-800-as szintén új szerepkörben jött vissza a jövőből, ezúttal ugyanis nem Sarah életére tört, hanem olyan védelmezőként lépett színre, akinek feladata John Connor (Edward Furlong) megóvása az őt megölni szándékozó T-1000-es modelltől (Robert Patrick). A
Terminátor 2. esetében minden jól sült el, így nem egy tipikus "többet, jobbat, nagyobbat akartunk, de belebukunk"-szerű folytatás vált belőle, hanem filmtörténeti klasszikus, nem utolsósorban pedig hatalmas anyagi siker. S bár azóta számos újabb felvonását forgatták már le (mozifilmként éppúgy, mint tévésorozatként), Cameron a mai napig úgy véli, e két filmmel mindent elmondott erről a háborúról, amit szeretett volna.
Miután a
Terminátor 2. zöld utat kapott, Cameron megkereste Brad Fiedelt (akivel e két produkció mellett a
True Lies – Két tűz között apropóján dolgozott együtt), s az eltérő hangulat, illetve tempó okán az alábbi fő instrukcióval látta el:
"Szeretném, ha használnád a főtémát, de semmi mást ne vegyél át az első részből!" Lévén a folytatás stílusa már inkább egy vérbeli akciófilmmel egyezik meg, mintsem akcióthrillerrel, a komponistának ennek megfelelően kellett megközelítenie a rá váró feladatot, a fő irányelven azonban nem változtatott: újfent a szintetizátorokra helyeződött a hangsúly annak érdekében, hogy zenéjének hangzásvilágával a gépek által uralt sötét jövőképet szimbolizálja. S míg az első rész esetében sok időt és energiát kellett fordítania a muzsika elkészítésére, addig a technika fejlődése okán az újabb kaland kíséretének megalkotása zökkenőmentesebben zajlott:
"A MIDI-k világa és a szintetizátorok szinkronizálásának könnyebbsége nemcsak felszabadító volt, hanem nagyobb kreativitást is biztosított – részint ezeknek köszönhető a Terminátor 2.
score-ja. E megoldások nemcsak azt tették lehetővé számomra, hogy új hangzásokat hozzak létre, hanem azt is, hogy gyorsabban reagálhassak a vizuális hatások tökéletesítése érdekében eszközölt újabb és újabb változtatásokra" – mesélte a szerző.
Fiedel ezúttal háttérbe szorította az effekteket, az ambientes megoldásokat, valamint a kitartott hangokat, s egy olyan, témacentrikusabb, ritmikusabb művet tett le az asztalra, amely a képsoroktól elkülönülve lényegesen hallgatóbarátabbá vált elődjénél. A népszerű vezértéma a nyitány ("Main Title (Terminator 2 Theme)") mellett mindössze a "Trust Me"-ben, a "Terminator Revives"-ban, valamint az "It's Over (Good Bye)"-ban csendül fel – utóbbi a főcímzene és az első részhez kapcsolódó szerelmi témát bemutató tétel mellett a harmadik legnagyobb kedvencem.
A valamivel több mint ötvenperces Varése Sarabande-korong a "Desert Suite"-ot, a Skynet elszabadulásával párhuzamosan bekövetkező apokalipszis bemutatását kísérő "Sarah's Dream (Nuclear Nightmare)"-t, valamint az "Attack on Dyson (Sarah's Solution)" második felét kivéve folyamatos pörgést nyújt. Az új szereplőként színre lépő T-1000-es egy egyszerű, két hangjegyes motívumot kapott (mely az "Escape from the Hospital (and T1000)"-ban hallható először és hosszabb-rövidebb ideig minden olyan trackben visszaköszön, ahol a Robert Patrick által megszemélyesített karakter felbukkan), ám ez nemcsak a film alatt, hanem a score önálló hallgatása során is hatásos. Az akciódús darabok döntően a különféle fémes kopogtatásokon, illetve ütőshangokon alapulnak, melyek remek hangulatot kölcsönöznek az olyan trackeknek, mint az "Our Gang Goes to Cyberdyne", a "Swat Team Attacks", a "Helicopter Chase" vagy a "Tanker Chase".
A
Terminátor – A halálosztóhoz hasonlóan ezúttal sem lehet figyelmen kívül hagyni a filmben felcsendülő dalokat, melyek közül a John Connor által hallgatott Guns N' Roses-féle "You Could Be Mine" lett a legnépszerűbb. Ez azonban nem a véletlen eredménye: a banda és a film producerei egyfajta marketingeszközként bántak a számmal annak érdekében, hogy minél jobban népszerűsítsék a
Terminátor 2.-t. E célból önálló videoklipet forgattak a mozihoz, amelybe nemcsak filmrészletek kerültek, hanem a T-800-as is, amint a telt házas koncert közben egyre jobban közelít a színpad felé, végül pedig a művészbejárónál várja a tagokat. A "You Could Be Mine" mellett helyet kapott még a produkcióban Dwight Yoakam "Guitars, Cadillacs"-e, illetve a George Thorogood & The Destroyers "Bad to the Bone"-ja is.
Brad Fiedel új megközelítése lényegesen népszerűbbé vált, mint az első felvonás kísérete, amit részint az odaítélt ASCAP-díj támaszt alá, részint pedig az a tény, hogy a Varése által megjelentetett korong hat hétig volt jelen a Billboard 200-as listáján. Az újabb siker ellenére azonban Cameronhoz hasonlóan ő sem vette ki a részét a további alkotásokból, ugyanakkor neve valamilyen szinten mindig felmerült: míg a
Terminátor 3. – A gépek lázadásához a teaser alatt felcsendülő, átdolgozott főtémával járulhatott hozzá (a mozi score-ját pedig Marco Beltrami készítette el), addig a
Terminátor – Megváltás kapcsán már eddig sem jutott, a direktor, McG ugyanis egy meglehetősen keserű élményt szerzett neki.
"Mexikóban voltam egy kis szálloda tervezése, építése miatt, amikor az ügynököm jelezte, hogy McG beszélni szeretne velem a T4-ről. Nagyon meglepett. Először vonakodtam, mert több mint nyolc éve nem írtam filmzenét, de végül azt mondtam, beszélek vele. Telefonon értekeztünk, és nagyon tisztelettudó, lelkes volt. Ezt követően találkoztunk, megmutatta a filmet, és igen szimpatikus fickónak tűnt. Őszintén szólva, nagyon inspiráltak a látottak, és örültem annak, hogy hozzájárulhatok majd a filmhez. Megkért, hogy maradjak még egy kicsit Kaliforniában, hamarosan jelentkezik. Soha többet nem hallottam felőle, sőt, még a telefont sem vette fel nekem. Be kell vallanom, eléggé megdöbbentem. Pár nappal később visszatértem Mexikóba az ottani projektemhez" – foglalta össze a történéseket Fiedel, aki helyett Danny Elfman szállította az aláfestést.
Írásunk a Varése sarabande albumáról készült, a Spotify-on azonban annak újrakevert, 2017-es változata érhető el.