Miután James Cameron a Terminátor-mozikkal, valamint a két, idegenekről szóló produkciójával (A bolygó neve: Halál, A mélység titka) egy életre bebetonozta magát a filmiparba, egy olyan akcióvígjátékba vágta fejszéjét, mellyel ezúttal nem saját eredeti vízióját, hanem a Titkolt titkos ügynök amerikai változatát vitte vászonra. A francia alkotásra Arnold Schwarzenegger hívta fel a figyelmét, adaptációjában pedig az egykori testépítő mellett Jamie Lee Curtis, Tom Arnold, Bill Paxton, Tia Carrere és Art Malik állhattak kamera elé. A vizuális effektekért Oscar-jelöléssel, illetve Curtis alakításáért Golden Globe-díjjal jutalmazott Két tűz között pedig a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült, ez lett ugyanis az első hollywoodi alkotás, melynek költségvetése túllépte a százmillió dollárt – ezen kitüntetés újfent megerősítette, hogy a rendező megalomániájával kapcsolatos visszajelzéseket nem a rosszindulatú, féltékenységből eredő szóbeszédek táplálják.

A Fox mellett Cameron produkciós cége, a Lightstorm Entertainment is beszállt a gyártásba, a trükkökről pedig a direktor, Stan Winston és Scott Ross által alapított Digital Domain gondoskodott, így addigi projektjeinek partnere, az Industrial Light & Magic háttérbe szorult (ám az ILM mellőzése nem volt hosszú életű, hiszen a Titanicból és az Avatarból egyaránt kivehette a részét). A film sikeres lett, de a muzulmánok nemtetszésüket fejezték ki terroristaként történő megbélyegzésük miatt, és megpróbálták betiltatni a produkciót, melynek folytatását Cameron 2002-re tervezte, 9/11-et követően azonban kihátrált belőle, mondván: "A terrorizmus többé már nem vicces" – igaz, nemrég felröppent a hír, miszerint tévésorozat formájában mégiscsak továbbvinné a dolgot. Hazánkban is nagy sikere volt a filmnek, egyúttal ékes példájává vált annak, miként esnek áldozatául a nyolcvanas-kilencvenes évek kedvelt akciófilmjei a tévécsatornák kedvező korhatár-besorolásért vívott harcának: a cél érdekében az atomrobbanást például egy az egyben kivágták belőle.


A Két tűz között egyértelműen szimfonikus score-ért kiáltott, ám Cameron nem az e téren jártas, és korábban vele dolgozó James Hornert vagy Alan Silvestrit kereste meg, hanem a Terminátor-filmek jellegzetes elektronikus muzsikáit szállító Brad Fiedelt, akit első körben Schwarzeneggerrel közösen hívott fel telefonon. "Többféle oka van annak, amiért egy adott zenémet kedvelem. A True Lies - Két tűz közöttről a készítéssel kapcsolatosan vannak jó emlékeim, hiszen ezt megelőzően nem volt alkalmam arra, hogy elektronikus ötleteimet száztíz fős zenekarral kombináljam" – mesélte a komponista, majd hozzátette: "Minden, amit elképzeltem, megvalósulhatott, semmire sem kellett nemet mondanom költségvetési okokra hivatkozva, mivel Jim mindenre előteremtette a pénzt. Nem mondom, hogy a Twentieth Century Fox nem volt ideges emiatt, de egyrészt a szerződésemben nem volt kitétel a költségvetés betartása, másfelől azért igyekeztem óvatos lenni." Mivel Fiedel nem mozgott otthonosan a nagyzenekari kíséretek világában, Shirley Walker segítségét kérte, aki számtalan önálló muzsikája mellett olyan komponistáknak segédkezett hangszerelésben, illetve karmesterként, mint Danny Elfman, Hans Zimmer, Trevor Jones, John Carpenter, Elliot Goldenthal vagy Graeme Revell. "Brad és én nagyjából egyszerre, a nyolcvanas évek elején kezdtünk egyre több munkához jutni Hollywoodban. A Tucker's Witch sorozat kapcsán találkoztunk először, ahol hangszerelőként voltam jelen, de zenét is írtam az egyik epizódhoz. Ezt követően pedig többször dolgoztunk együtt, ha a helyzet megkívánta" – nyilatkozta Walker, aki rögtön két projektet vihetett, mert Fiedel egyúttal a Bruce Willis és Sarah Jessica Parker főszereplésével bemutatott Árral szembenhez is szerződtette, amely egy évvel korábban került bemutatásra, s egyfajta előfutára lett a Két tűz közöttnek, mivel itt kísérletezték ki, hogyan lehet az elektronikus muzsikát nagyzenekarra ültetni úgy, hogy közben a komponista stílusa megmaradjon.

A szerző első körben szintetizátoraival mock-upokat, egyszerűsített demókat készített, melyeket aztán hozzáillesztettek a jelenetekhez, ami nemcsak azért volt hasznos, mert így könnyebbé vált az egyeztetés Cameronnal, hanem azért is, mert a tesztvetítésen már a születendő muzsika tölthette be az ideiglenes zene szerepét. Amit a rendező jóváhagyott, azt Walker hangszerelését követően feljátszották, ám utóbbi folyamatot a filmes csupán érintőlegesen felügyelte: "Az első nap csak bejött és kiment. A többi napon pedig ebédszünetben vagy a nap végén jött be, hogy meghallgassa a felvett anyagot, és már távozott is" – emlékezett vissza Walker, akinek úgy kellett szimfonikusokra adaptálnia az aláfestést, hogy közben Fiedel ragaszkodott a demóban hallható elektronikus elemek egy részének megtartásához. Annak érdekében, hogy a szintetizátoros megoldások és a szimfonikus megközelítés a lehető legjobb összképet alkossák, a száztíz percnyi játékidőt (amiből végül csak kilencvenet használtak fel a mozihoz) két zenekari felállásra bontotta: egy közepes méretű és egy több mint száz főből álló formációra, melyek közös pontja az erőteljes rezesjelenlét lett.


A nézők többsége azonban nem az ő dallamaira, hanem a tangózásokat kísérő, Carlos Gardel által 1935-ben írt "Por una Cabezá"-ra, valamint a Curtis által lejtett sztriptíz alatt hallható John Hiatt-dal, az "Alone in the Dark"-ra kapták fel a fejüket. Ezek közül kizárólag az utóbbi került fel az Epic Soundtrax korongjára, amelyet emiatt számos támadás ért a fórumokban, mondván: a tangózene nélkül e lemez fabatkát sem ér. Mivel én nem rajongok a betétdalokért, hiányát nem érzem jelentős problémának, ráadásul három további muzsika is lemaradt a lemezről (Johann Strauss "Kék Duna keringő"-je, a Bee Gees "More Than a Woman"-je és Sade "I Never Thought I'd See the Day"-je), amit viszont nem róttak fel hibaként. Akik a kétségkívül emblematikus táncjelenetek alatti muzsikát szeretnék hallgatni, azoknak a "Por una Cabeza" filmbéli változatért felelős The Tango Project – nevükkel azonos című – albumát ajánlom figyelmébe, a score iránt érdeklődőknek pedig a jelen írás tárgyát képező Epic-korongot, amelyen a kíséret minden jellegzetes tétele helyet kapott.

Fiedel munkájába a "Main Title / Harry Makes His Entrance"-től kezdve kaphatunk betekintést, melynek felvezetését a Schwarzenegger által alakított, kettős életet folytató karakter kémoldala ihlette. A fúvósokra írt Harry-téma a score legtöbbször visszaköszönő motívuma, amely éppúgy felcsendül heroikusan ("Harry Rides Again"), mint lassabb tempójú vonósokra és szintetizátorra támaszkodva ("Island Suite") vagy épp győzelemittasan (ennek előjele a "Causeway / Helicopter Rescue" utolsó másodpercei, tetőpontja pedig a "Nuclear Kiss"). A főhős fedőéletét, feleségéhez (Curtis) való viszonyulását a lágyabb dallamokra épülő "Harry's Sweet Home", valamint a "Shadow Lover" szimbolizálják, mely utóbbinál remek atmoszférát eredményezett a szaxofon, a szintetizátor és a hegedű ízléses kombinálása.


Ám bármennyire is igyekezett kitenni magáért a komponista az érzelmesebb pillanatoknál és az olyan játékosabb darabok esetén, mint a "Spying on Helen", a kíséret legemlékezetesebb tételei az akciójelenetekhez fűződnek. A produkciónak lendületet adó svájci bevetés (amelyet a "Main Title / Harry Makes His Entrance" és az "Escape from the Chateau" húz alá), a lovas üldözés ("Harry Rides Again"), illetőleg a szigeteket összekötő hidakon történtek ("Island Suite", "Causeway / Helicopter Rescue") vizuálisan és zeneileg egyaránt el lettek találva. Ezeknél kerül előtérbe a "Juno's Place"-ben még csak árnyaltan hallható terroristatéma, ahol Fiedel inkább a fenyegetettséget érzékeltette, mintsem a csoport származását, holott egy-egy tradicionális hangszer bevonásával határozottabban kiemelhette volna jelenlétüket. Ráadásul amíg a visszafogottabb, lassabb trackeknél az elektronikus zene és a szimfonikus előadás jól megférnek egymás mellett, addig ezeknél többször is látványosan elkülönül egymástól Fiedel szerény zenei eszköztára és a zenekar nyújtotta gazdag hangzás – házasításuk a "Caught in the Act"-ben, valamint a "Harry Saves the Day"-ben sikerült a legkevésbé.

A score-ból kihallani, hogy készítője a korábbiakkal szemben milyen széles palettán kezdett mozgolódni azért, hogy e terén is bizonyítsa rátermettségét, ám néhol érezni, hogy kifogott rajta a produkció, nem sikerült mindenhol csúcsra járatnia a dolgokat. A "Main Title / Harry Makes His Entrance", az "Escape from the Chateau", a "Harry Rides Again" és a "Causeway / Helicopter Rescue" kiemelkedő akciótételek, s már csak ezek miatt is örülök annak, hogy polcomon tudhatom a kiadványt, amely egyébként out of print jellege ellenére a mai napig potom összegekért szokott gazdát cserélni az aukciós oldalakon. Utóbbi okán, átvitt értelemben tehát mégis igazuk van a fórumozóknak, hiszen pénzügyi szempontból tényleg fabatkát sem ér az album, holott a film napjainkban is népszerű, a korong pedig immáron tizenöt éve csak használtan szerezhető be.


A zenekar bevonása ellenére is könnyedén beazonosítható Brad Fiedel azon stílusa, amelyet ha a szerző más score-ja révén nem is, a korábbi James Cameron-mozik által már ismerünk. Bár a kíséret nem üt el a film hangulatától, a kritikusok többsége mégis nemtetszését fejezte ki vele kapcsolatban: véleményük szerint a Két tűz között ennél markánsabb, témadúsabb aláfestést érdemelt volna. Tény, hogy nem lett karakteres, és nincs olyan jellegzetes, visszadúdolható motívuma, mint például a Terminátor-moziknak, de nekem időnként jólesik meghallgatni – igaz, esetemben a szerethetőséget nagy mértékben táplálja a film iránti rajongás.