John Williams 2012. február 8-án töltötte be a nyolcvanadik életévét. E jeles alkalomból a híres komponista életművének egy kevésbé ismert fejezetét, a filmzenéken kívüli munkásságát mutatjuk be.


Williams 1932-ben született New Yorkban, családjával 1948-ban költözött Los Angelesbe, itt végezte el egyetemi tanulmányait a UCLA egyetemen. A seregtől való leszerelése után a zenei tudását magántanárok csiszolgatták. A New Yorkba történő visszaköltözése után folytatta zongoratanulmányait, és emellett jazzkocsmákban zongorázott, de különböző felvételekben is részt vett, például Henry Mancini muzsikáiban. Végül Los Angeles visszacsábította őt, itt csakhamar olyan zeneszerzők közelébe került, mint Bernard Herrmann, Alfred Newman vagy Franz Waxman. Zongoristaként és hangszerelőként dolgozott nekik, de mindez jó iskola is volt ahhoz, hogy filmzeneszerzői pályáját megalapozza.

Az ötvenes évek végén már a televízió számára is komponált. Első ilyen jellegű munkája a Playhouse 90 című sorozat néhány epizódja volt. A hatvanas éveket még a másodvonalban töltötte, majd fokozatosan egyre több ismertebb filmhez komponálhatott. A Poseidon katasztrófa és a Hegedűs a háztetőn sikere hozta meg számára az igazi elismerést, utóbbi zenéjéért Oscar-díjat is nyert. 1974-ben hozta össze a sors Steven Spielberggel, első közös munkájuk, a Sugarlandi hajtóvadászat egy közel negyvenéves együttműködés első állomása volt. Az ezt követően kibontakozó filmzenés életmű gazdagsága pedig már ismert a zeneszeretők előtt, nem úgy karrierjének másik oldala.

John Williams nemcsak mint filmes komponista vonult be a zenetörténelembe, hiszen karmesteri teljesítménye sem lebecsülendő, mivel több híres zenekar vezetője is volt, közülük is a legismertebb a nagy múltú Boston Pops Orchestra, melyet 1980 és 1995 között dirigált. Williams számos koncertmunkájáról is ismert, amelyek – a mozi számára készült műveitől eltérően – nem a neoromantikus hangzásvilágot követik, ezek többségére napjaink komolyzenei stílusa jellemző. A szerző komponált szimfóniát, kamaradarabokat, versenyműveket, szimfonikus költeményeket, s ezek közül jó néhány már az amerikai kortárs komolyzene jeles darabjainak sorába tartozik. Williams koncerttermek számára született darabjaira jellemző, hogy általában egy történelmi figura, egy tárgy, egy esemény, egy fogalom vagy egy személyes történet volt az ihletője. 


Első ilyen jellegű muzsikája a Prelude and Fugue for Orchestra volt, melyet 1965-ben komponált. A darab kisebb hányadában kortárs komolyzenei jelleg dominál, nagyobb részt pedig jazzes, főként Henry Mancini munkáira emlékeztető hangulat uralkodik benne. Szintén ebben az évben íródott az Essay for Strings című műve, melyet a közönség André Previn vezényletével hallhatott először. A vonós hangszerekre írt egytételes darab egy drámai főtéma és egy ritkábban felbukkanó melléktéma köré épült fel. Következő komolyzenei alkotása már sokkal nagyobb munka volt: 1966-ban készült el az I. szimfónia, melynek megírását Bernard Herrmann szorgalmazta. Ennek ősbemutatóját a Houston Symphony Orchestra prezentálta 1968-ban, a karmester ismét Previn volt. 1972-ben szintén ő vezényelte a három részből álló darabot, annak első európai bemutatója alkalmával, melyet akkor Williams egyik későbbi kedvenc zenekara, a London Symphony Orchestra játszotta el. Művére a komponista így emlékszik: "Az I. szimfóniát 1966-ban részben azért komponáltam, mert egy életre szóló vonzalmat éreztem a zenekarral mint kifejezési móddal, másrészről pedig azért, mert csodáltam barátom, André Previn energikus tulajdonságait." A szimfónia első része két alaptéma variációjából áll, a második egy jazz ihletésű rész, melybe furulyaszóló szövődik, ami Eric Dolphy munkásságát tükrözi, míg a záró tétel egy fúgaszerű rész, mely az első tétel témáit vezeti tovább, mindez pedig egy keringőparódiába torkollik. Williams nem volt elégedett a végeredménnyel, így 1987-ben átdolgozta az első és eddigi utolsó szimfóniáját. 

1968-ban komponálta meg a Sinfonietta for Wind Ensemble című szimfonikus muzsikáját, mely az egyik legismertebb nem filmzenei munkája lett. A három tételből ("Lento assai", "Lento" és "Molto allegro") álló mű főleg fúvósokra íródott. Többek között négy fuvola, három oboa, angolkürt, három klarinét, basszus klarinét, három fagott, kontrafagott, hat kürt, különböző trombiták, négy harsona, tuba, hárfa, zongora, cseleszta és kiterjesztett ütős szekció szükségeltetik az előadásához. Ebben a hosszú melankolikus muzsikát jazz elemekkel dúsította. A darab nagy felkészültséget és erőt igényel az előadóktól, de ugyanakkor a hallgatók nyitottságára is szükség van. 


A hatvanas évek végére a filmzenei pályafutása is beindult már, de a koncerttermeknek szánt darabok komponálásával sem hagyott fel. Williams egyik kedvenc komolyzenei műfaja a versenymű, munkásságában ezek első képviselője pedig az 1969-ben írt Concerto for Flute and Orchestra, melynek ősbemutatójára csak 1981-ben került sor, akkor a St. Louis Symphony Orchestrát Leonard Slatkin vezényelte. Williamst a nagyjából tizenhárom perces versenymű megírásában a japán shakuhachi nevű fúvós hangszer inspirálta. Így emlékszik vissza a keletkezés körülményeire: "Annyira lenyűgözött ennek a hangszernek a zenéje, hogy én is ki akartam próbálni, létrehozni valami hasonlót a hagyományos fuvolával, amely tükrözi a shakuhachi által kiváltott fuvolahangzást. Azt akartam, hogy a szóló részben a hangulat improvizációszerű legyen, és úgy döntöttem, hogy a fuvola lesz az egyetlen fúvós hangszer az egész darabban." A zenekari kíséretet vonósok, ütősök, zongora, hárfa és cseleszta adja, ettől a szerző elmondása szerint egyfajta misztikus hangzást kapott a darab.

Soron következő szimfonikus munkája az A Nostalgic Jazz Odyssey című tizenkét perces mű volt, melyet a Sinfonietta for Wind Ensemble munkájához hasonlóan szintén főként fúvósokra írt. Mindkét szerzeményt az USA híres zeneiskolája, a University of Rochesterhez tartozó Eastman School of Music hallgatóinak előadásában ismerhette meg a közönség. A Nostalgic Jazz Odyssey-t Williams az iskola felkérésére, annak alapításának ötvenedik évfordulójára írta, a premierje az intézmény színházában, 1972-ben volt.


1974-ben Williams hozzákezdett második versenyműve megírásának, de egy családi tragédia miatt a Concerto for Violin and Orchestrát csak 1976-ban fejezte be. Felesége, Barbara Ruick 1974-ben váratlanul elhunyt, ami a filmes munkáitól leterhelt zeneszerzőt annyira megviselte, hogy egyéb műveinek komponálását elhalasztotta. A hegedűversenye az egyik legszemélyesebb darabja lett. A huszadik században született nagy hegedűconcertók, mint amilyeneket például Bartók, Elgar, Prokofjev vagy Sztravinszkij írt, hatottak leginkább Williamsre, sőt úgy vélte, egy zeneszerzőnek kötelező, hogy legyen a repertoárjában egy erre a hangszerre írt mű. A háromtételes concerto mindegyik része témagazdag, és sok helyen igen virtuóz játékot követel meg az előadótól. Az alkotásáról így nyilatkozott a zeneszerző: "Bár modern a stílus és a technika, de azt hiszem, a darab mégis a romantika hagyományait követi." A szinte kísérteties nyitánnyal rendelkező kezdő tételt egy középső elégikus rész követi, majd végül egy disszonánsan induló nagy ívű,scherzoszerű finálé zárja le a versenyművet. A szerző a darabot a feleségének ajánlotta. 1998-ban ismét elővette dédelgetett alkotását, és néhol átírta, kiegészítette. 

Nem annyira közismert adat a zeneszerzőről, hogy egy musical is kötődik a nevéhez. 1975-ben mutatták be a Thomas and the King című zenés darabot, mely Thomas Becket és II. Henrik kapcsolatát ábrázolta zenés körítéssel. A londoni Her Majesty's Theatre produkciója a rossz kritikák miatt hamar megbukott, így a Broadway-bemutató szóba sem jöhetett. Pár évvel később, 1981-ben az eredeti szereposztás néhány tagjával rögzítették a musicalt, ami bakeliten volt elérhető, igaz, nagyon korlátozott számban.


A következő öt évben filmzenei munkássága került előtérbe, hiszen sorban olyan művei jöttek, mint A cápa, Hitchcock Családi összeesküvése, a Star Wars IV. rész: Egy új remény, a Harmadik típusú találkozások, a Superman, a Drakula vagy a Star Wars V. rész: A Birodalom visszavág aláfestése. A hetvenes éveket három Oscar-díj birtokában zárta, a nyolcvanas évek pedig talán minden idők legjobb filmzeneszerzőjévé tette. A mozis alkotások garmadája mellett, 1980-tól a Boston Pops Orchestra vezetője is lett, ami számos koncertet jelentett, azonban mindemellett szimfonikus művek komponálására is maradt ideje. Rögtön 1980-ban megírta a Fanfare for a Festive Occasion című háromperces művét, melyet a Boston Civic Orchestra számára szerzett. A fúvósokra és ütősökre komponált darab Williams második legkedveltebb műfajának, a fanfároknak/indulóknak a nyitó momentuma volt. A nyolcvanas években sorra következtek a műfajban írt alkotásai, rögtön még az évtized elején a Jubilee 350 Fanfare, melyet a Boston városának alcímmel látott el. A település 1980-ban ünnepelte alapításának 350. évfordulóját, mely alkalomból számos rendezvényt tartottak, amibe a Boston Pops Orchestra is bekapcsolódott. Williams így egy nyitányszerű emlékezést komponált, melynek premierje 1980. szeptember 20-án volt, a bostoni városháza előtti ünnepségen. A műről így vélekedik a szerző: "Azt gondolom, hogy ez egy tisztelgés a nagy város előtt. Remélem, hogy ez egy hozzá illő, felfokozott energiaszintű és izgalmas érzést keltő darab lett."

1981-ben újfent ebben a műfajban alkotott, ekkor született meg a Pops on the March. Arthur Fiedler, a Boston Pops Orchestra Williams előtti vezetője még korábban felkérte a komponistát, hogy szerezzen egy darabot annak tiszteletére, hogy Fiedler 1980-ban immáron ötvenedik éve lesz a zenekar élén, azonban Williams elfoglaltsága miatt akkor ennek a kérésnek nem tudott eleget tenni. Miután régi barátja halála után ő került a posztra, úgy döntött, egy emlékezést komponál Fiedlernek. A mű egy különleges kis játék lett a karmester nevével; a darab úgy épül fel, hogy ritmusa Arthur Fiedler nevének kiejtését követi. A jó humorú, jól megszerkesztett, ötperces induló amellett, hogy méltó tisztelgés volt Fiedler előtt, egy virtuóz showmuzsika is lett. A zeneszerzőn ekkortájt folyamatos nyomás volt, hiszen filmes munkák sora találta meg. A nyolcvanas évek elején érkezett Az elveszett frigyláda fosztogatói, az E.T. – A földönkívüli és a Star Wars VI. rész: A jedi visszatér, emellett pedig egyre kevesebb ideje maradt a nagyobb lélegzetvételű koncertdarabok komponálására. 1983-ban tovább folytatta a rövid játékidejű indulós/nyitányos munkásságát, és elkészítette az Esplanade Overture-t. A darab váza már 1982-ben megszületett, de abban az évben nem volt apropó a bemutatóra, mivel a Monsignor című film kötötte le az idejét. A score-ba végül beleszőtte az Esplanade Overture főmotívumát, azonban a film olyan csúfos bukás lett, míg a zene pedig annyira kiváló, hogy Williams nem hagyta kárba veszni, így 1983 tavaszán a Boston Pops Orchestrával bemutatta a nyitányt. Bár ez a mű rögzítésre sohasem került, de a mozi "Meeting in Sicily" című trackje nagyrészt megegyezik vele.


1984-ben a Los Angeles-i olimpiához íródott muzsikájával egy emlékezetes sorozat indult el a zeneszerző életében, hiszen 1988-ban, majd 1996-ban és 2002-ben is nagy feladat hárult rá a játékok muzsikája kapcsán. 1984-ben filmzenéiről a világ már jól ismerte, így érthető volt, hogy őt bízták meg a szervezők egy fanfár megírásával. Bár a megtiszteltetést nagynak találta, de hatalmas feladat elé állította őt. Leo Arnaud fanfáros témája ugyanis az évtizedek alatt már összeforrt az olimpiával, így kikerülhetetlen volt az összehasonlítás, és a versengés a régi és az új darab között. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a műnek úgy kellett összeállnia, hogy az éremátadó ceremónián élő hangszerekkel könnyen el lehessen játszani, továbbá az ABC televíziótársaság a közvetítései során is fel tudja használni, így az alkotás kis darabokra van szétszabdalva, azonban ez a hallgatása közben igazából fel sem tűnik. Az Olympic Fanfare and Theme nevet kapó nyitányt az olimpia nyitó ünnepségén maga a szerző vezényelte. Művével első nem filmhez köthető Grammy-díját érdemelte ki. 1985-ben az NBC tévétársaság felkérte Williamst, hogy újítsa meg hír- és háttérműsorainak zenei karakterét. A komponista az NBC-nek egy csomagba rendezte a témákat, majd több zeneszerző ezekből készítette el az egyes műsorokhoz és stílusokhoz illő variációkat. A tévétársaság két témát a mai napig használ az 1985-ben elkészült zenéből. Williams a hírműsor dallamaiból egy koncerttermekbe szánt darabot is írt, aminek a The Mission Theme (Theme for NBC News) nevet adta. 

Szintén ebben az évben egy nagyobb lélegzetvételű darabra is kellett időt szorítania, hiszen a Boston Pops Orchestra 1985-ben ünnepelte fennállásának századik évfordulóját. A jeles alkalomból Williams megírta húszperces Concerto for Tuba and Orchestráját, melynek díszbemutatója május 8-án volt. A vezérhangszeren az a Chester Schmitz játszott, akinek Williams a darabot komponálta. Az első tétel egy vidám klasszikus szonáta-allegro formában íródott, két egymással kontrasztban álló témával. A második, andante tétel a hangszer lírikus képességeit hivatott bemutatni, míg a harmadik, rondóforma részt a rézfúvósok erős jelenléte határozza meg, néhol kissé jazzes formát is adva a műnek. A tubára írt versenymű Williams egyik legnépszerűbb koncertmuzsikája, mely számos bemutatót és felvételt megért. A darabról a szerző így vélekedik: "Tényleg nem is tudom, hogy miért írtam meg, ez egyszerűen kényszeres és ösztönös dolog volt. Mindig is szerettem a tubát, csak elég keveset használják. A Fitzwilly című filmbe írtam egy hatalmas tubaszólót, valószínűleg az hatott rám ennyire."


A nyolcvanas évek második felében munkásságában a hosszabb szimfonikus kompozíciók a háttérbe szorultak. Viszont ebben az időszakban a fanfárok és nyitányok tekintetében elért a csúcsra. Williams műveit általában jeles események, tárgyak, fogalmak inspirálták, sőt egy érdekes fa is megihlette már. A történelmi évfordulók különösen nagy jelentőséggel bírnak pályafutásában. Ő volt például a komponistája a New York-i Szabadság-szobor felavatásának századik évfordulóján tartott ünnepségnek, s erre az alkalomra írta a Liberty Fanfare-t. A három témából álló, gyors ritmusú darabot 1986. július 4-én mutatták be Liberty Islanden. Még ugyanebben az évben írta meg a Celebration Fanfare-t, melyet a Texasi Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásának százötvenedik évfordulójára komponált. A Houston Symphony Orchestra vezetője huszonegy zeneszerzőt bízott meg azzal, hogy írjanak egy-egy fanfárt a jeles esemény alkalmából. Ezeket sorban az 1986-87-es évad előadásai előtt játszotta el a zenekar. 1987-ben született a Hymn to New England című rövid muzsikája, melyet a bostoni természettudományi múzeum megbízásából írt, és az intézmény által készített rövid filmecske aláfestéseként ismeretes. A New England Time Capsule címet viselő kis mozi New England történetéből mutat be részleteket. Williams a darabnak csak a témáit írta meg, a filmhez igazítást és a szerkesztést Pat Hollenbeck, a Boston Pops Orchestra ütőművésze végezte. Williams 1988-ban Leonard Bernstein hetvenedik születésnapjára komponált egy variációt, mely leginkább Bernstein West Side Story-jának egyik témáján alapult. A szórakoztató, vidám kis darabba Bernstein "On the Town" című művének egy részét, illetve a "New York, New York" és a "Happy Birthday" motívumait is beleszőtte. A musical jól ismert dallamának Williams stílusában történő megszólalása különösen érdekes színt visz a rövid kompozícióba, mely a For New York címet kapta. Szintén ebben az évben született a Fanfare for Ten-Year-Olds, melyet a Young Charleston Theater Company tizedik évfordulójára írt. 

Az Olympic Fanfare and Theme 1988-ban átalakuláson ment keresztül, mivel Williams a szöuli nyári olimpiára – az NBC tévétársaság kérésére – grandiózusabbra hangszerelte. A kompozíció The Olympic Spirit néven vált ismertté. 1990-ben született meg az Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulójára komponált fanfárja, az igen impozáns megszólalású Celebrate Discovery, melyet a szerző ebben a műfajban írt legjobbjának tartanak. A kompozíció jóval a jeles alkalom előtt megíródott, de igazából végül nem lett olyan nagy ünnepélyes alkalom, ahol méltón be lehetett volna mutatni, mivel a kontinens meghódítását az amerikaiak nem kívánták jelentősebben megünnepelni. A szerző fanfáros korszakát a Fülöp herceg amerikai látogatása alkalmából komponált, 1992-ben bemutatott Aloft... To The Royal Masthead! (Fanfare for Prince Philip) zárta. A Celebrate Discovery mellett ezt a művét is Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulójának apropójából írta. A bostoni egyhetes rendezvénysorozaton számos magas rangú vendég is tiszteletét tette, köztük II. Erzsébet férje, Fülöp herceg is. Az ünnepségek egyik pontja pedig a Boston Pops Orchestra előadása lett, ahol a herceg volt a díszvendég, a filharmonikusokat vezénylő Williams pedig ezen apropóból írta rövid nyitányát. 


A szerző fanfáros korszakát tehát alig törték meg más műfajú alkotások, 1991-ben viszont ismét komponált egy versenyművet, most klarinétra (Concerto for Clarinet). Ezen művét is kifejezetten egy zenész számára írta, Michele Zukovskynak, aki a Los Angeles Philharmonic klarinétosa volt, és többek között a Hollywood Bowlon gyakran játszotta Williams műveit. A kilencvenes évek elejétől sorra komponálta az újabb és újabb concertóit. A soron következőt Yo-Yo Mának szerezte, természetesen csellóra, ez volt a félórás Concerto for Cello and Orchestra. A művet Ozava Seidzsi japán karmester, a Boston Symphony Orchestra zenei vezetőjének sugallatára írta Ma számára. A híres csellista meghatározó lett Williams munkásságában, mivel a későbbiekben is számos művet írt neki. A csellóversenyt az Ozava Seidzsiről elnevezett, Williams életében később fontos helyszínnek számító, Tanglewoodban található koncertterem átadó ünnepségére komponálta. Szintén Yo-Yo Ma számára született az Elegy for Cello and Orchestra című mű is, melynek első részébe a Hét év Tibetben szomorkás dallamát szőtte bele a szerző, a folytatásban pedig egy blues és egy scherzo tétele van a 2001-ben írt darabnak. Ugyancsak ebben az évben született a zenész számára a Three Pieces for Solo Cello. Ebben a népzenei ihletésű műben az amerikai zene gyökereit keresi Williams, így főként afro-amerikai tradicionális muzsikákat vett alapul. Az első tételben ("Rosewood") a cselló egy olyan hangzást kapott, mint amilyen hangot a régi munkások kezdetleges gitárjai adtak. A második rész, a "Pickin'" a gyapotszedők energikus, táncos zenei világát próbálta felidézni. A harmadik tételt ("The Long Road North") Rita Dove verse inspirálta, és egy altatószerű zenei megjelenést kapott. Szintén ebben az évben írt még egy kompozíciót Ma számára, a negyedórás, jazz inspirálta művet a Heartwood címre keresztelték.


A komponista ragaszkodása a ritkán használt hangszerekhez több zeneművében is megmutatkozott. Ezek közül is kiemelkedik az 1995-ben napvilágot látott The Five-Sacred Trees című alkotása, mely egy fagottra és zenekarra írt, öt tételes versenymű. A darabot kifejezetten Judith LeClair számára komponálta, aki akkoriban a New York-i Filharmonikusok fagottosa volt. Williams már a múltban is gyakran szerzett egy-egy konkrét muzsikusra szabott darabot. Olyan zenészeknek írt műveket, akiket jól ismert, így tudta, hogy mi az erősségük, és az előadók személyisége vezette őt az alkotásban. A fagott concertója egy kifejezetten kortárs zenei jellegzetességeket magán hordozó alkotás, melyet különböző misztikus fák és ezek legendái ihlettek. A szerző a titokzatos növények és a hangszer közötti kapcsolatot próbálta ábrázolni a The Five-Sacred Trees-ben. A mű egyébként egy jeles alkalomra született, a New York-i Filharmonikusok százötvenedik születésnapi koncertsorozatára. 1996-ban ismét versenymű komponálására adta a fejét, jelesül trombitára írt egy zeneművet (Trumpet Concerto). Természetesen most is volt kiszemelt muzsikus, méghozzá Michael Sachs, a Cleveland Orchestra vezető trombitása. A három részből ("Maestoso", "Slowly", "Allegro decisio") álló concertót a negyvenes évek jazzmuzsikái, például Louis Armstrong játéka ihlették. Williams gyermekkorából is sok emléket őrzött a hangszerről, ezért is lett személyes hangvételű a darab. A premierre Clevelandben került sor, a vegyes fogadtatásúnak bizonyult művet Christoph von Dohnányi vezényelte. 

Ebből az időből érdemes még megemlíteni az 1992-es Sound the Bells-t is, melyet a japán császári trónörökös házasságának alkalmából komponált a szerző. Az ihletforrást egy nagy japán templom harangjaiban lelte meg, de nem akart hamis keleties hangzást kelteni, helyette a harang hangszínét és csillogását próbálta a szimfonikusok nyelvére átültetni. Az apropó pedig onnan jött, hogy az ifjú menyasszony Bostonban tanult, és évekig élt a városban, ráadásul Boston a híres zenekarának vezetője, Ozava Seidzsi révén is kötődött Japánhoz. A művet a Boston Pops Orchestra japán turnéján mutatták be.


1996-ban ismét olimpia zajlott az USA-ban, és John Williams természetesen újfent meg lett bízva zenei munkálatokkal. Az Atlantában rendezett centenáriumi játékokhoz a korábbi olimpiai témáját vette elő, és ezt hangszerelte, varázsolta még hősiesebbé – a mű címe is erre utal: Summon the Heroes. A fődallamot Tim Morrison trombitás játszotta, magát a művet is neki ajánlotta a szerző. Az eredetinél hosszabbra írt olimpiai téma néhány jelentősebb mellékdallammal is kiegészült, így pedig Williams legjobb megszólalású olimpiai fanfárja lett. Szintén ebben az évben készült el az egyik legszebb műve, az igen lírai megszólalású Song for World Peace, mely a Satellite Celebration című be nem mutatott korábbi alkotásának az átdolgozott változata volt. A darabot a Boston Symphony Orchestrának és Ozava Seidzsinek ajánlotta. Ozavához jó barátság fűzte Williamst, ez az 1999-ben bemutatott for Seiji!-ben csúcsosodott ki. A tízperces szimfonikus költemény zenei gondolatok gyűjteménye, melyet muzikális emlékkönyvnek szánt a szerző. Ezek a kis jegyzetek, témácskák a Boston Symphony Orchestra egy-egy jelentősebb szólistáját mutatják be, egyfajta portréként, és emlékként a vezető karmesternek. A kis dallamokat maguk a szólisták játsszák, illetve a témákat a vonatkozó hangszercsoportok is megismétlik. A különleges szerkesztettségű alkotást első alkalommal maga Ozava dirigálta.

Williams akkoriban született hosszabb szimfonikus munkái közül kiemelkedik a hat tételes American Journey, melyben minden tétel az USA huszadik századának egy-egy jeles történelmi eseményét vagy kulturális fordulópontját tükrözi. Ezt a szerző egyfajta zenei emlékezésnek szánta, hogy az amerikaiak felidézzék, honnan jöttek, mit és hogyan értek el. Készült tétel az emigránsoknak, a háborúnak, a szórakoztatóiparnak, a sportnak és a művészeteknek, valamint a polgári és nőjogi mozgalmaknak. Az utolsó részben pedig a nemzet jövőjére is kitekint a komponista. A közelgő millennium tiszteletére 1999-ben mutatták be a darabot Washingtonban, a Lincoln-emlékműnél, egy multimédiás produkció keretében, melynek Steven Spielberg volt a rendezője. Az irodalmi részletekkel és beszédekkel tarkított előadásban a narrációt Bill Clinton mellett számos ismert színész szolgáltatta.


2001-ben jelent meg a szerző Treesong című műve, mely egyfajta hegedűversenyként értelmezhető. A mű ihletforrását a Boston Public Gardenben sétálva találta meg Williams. Egy ritka mamutfenyő faj példánya ragadta meg annyira, hogy művet komponáljon hozzá. Az esetre így emlékszik vissza: "A fa egy gyönyörű példány volt, idővel valódi rajongója lettem. Később megtudtam, hogy ez egy nagyon régi faj, amiről már azt hitték, hogy ki is halt, majd a negyvenes években megtalálták Kínában az élő példányait. A fa előtt állva érezni lehet a korát és az ezzel járó bölcsességet. Egyik nap a Harvard botanikusával, Dr. Shiu Ying-Huval sétáltam, s ő mesélte, hogy Észak-Amerikában ez a példány volt a legöregebb, és ő ültette, a vetőmagot pedig személyes hozta Kínából. Nemrég, amikor lehetőséget kaptam rá, hogy írjak egy darabot, rögtön a fára és Dr. Hura gondoltam. Nem is remélhetem, hogy a mű le tudja írni a valóságot, de a fejemben kapcsolódik a két dolog. A lehető legjobban akartam közvetíteni a nagy méreteket, a fa méltóságát, eleganciáját és szépségét." A háromrészes, hegedűre és zenekarra írt muzsika tételeinek címe is a fához kapcsolódik, a fa születését, növekedését és hosszú életét jelenítik meg. 

2002-ben ismét egy olimpiával hozta össze a sors Williamst, jelen esetben a Salt Lake Cityben rendezett téli játékokkal. Erre egy új kompozíció született, mely a Call of the Champions címet kapta. A korábbi olimpiai fanfár stílusát és néhány elemét megtartva komponált új darabot a szerző. A méltóságteljes, szárnyaló szimfonikus muzsika kórussal is kiegészült, méghozzá az igen impozáns, háromszázötven tagú Mormon Tabernacle Choirral, mely néha csak kiegészítője a hangszeres részeknek, de bizonyos helyeken kiemelt szerepet kap, fokozva a hősies hangulatot. A kórus az olimpiai eszme három kulcsszavát ismétli, vagyis a citius, altius, fortius ("gyorsabban, magasabbra, erősebben") szavakat. A hangzás fenséges volt, s Williams is úgy vélte, hogy olyan hatása van a muzsikának, mintha a hősök jönnének le az Olümposzról. A darabban végig ezt a három szót ismétli a kórus, a végén azonban a ritmust meg kellett törni, így Williams, saját elmondása szerint, vette a bátorságot, és hozzáadta a "clarius" szót, amit a rómaiak használtak az intelligencia és a tiszta elme kifejezésére.


2003-ban a Maestrót kérték fel, hogy komponáljon egy avató muzsikát a Los Angeles-i, futurisztikus külsejű Walt Disney Concert Hall átadó ünnepségére. Ez lett a Soundings, mely egy negyedórás, öt tételes szimfonikus sorozat. Az első szakasz a "The Hall Awakens", mely a csenddel és a lassan belépő hangszerek játékával operál, ezzel a terem ébredését kívánta ábrázolni a szerző. A második, "The Hall Glistens" címre keresztelt rész a koncertterem Frank Gehry tervezte kivételes, fémes vitorlákra hasonlító épületére reflektál. A harmadik szakasz ("The Hall Responds") különleges zenét kínál, mely a terem belső akusztikájával játszik. A zenekar halk és hangos részeket ad elő, így a műbe beépülnek a visszhangok is, ennek következtében az a hatás alakul ki, mintha a terem a zenészeknek válaszolna, ráadásul két fuvolás a zenekartól távol helyezkedik el, ami fokozza ezt az érdekes hangulatot. A negyedik tétel a "The Hall Sings" címet kapta, és a hangvetőket használja fel, illetve mutatja be. Az utolsó rész a "The Hall Rejoices", melyben a zenekar teljes hangerővel ünnepli a koncerttermet. 

Szintén ebben az évben a maestro egy újabb concertót is írt. A Concerto for Horn and Orchestra egy kürtre írt öt tételes versenymű, melynek születésére így emlékszik vissza Williams: "Megpróbáltam elemezni, hogy miért is alakult ki bennem egy életen át tartó szerelem a kürttel, végül arra jutottam, hogy valószínűleg azért, mert a kürt képes megidézni az antik világot. Ez a hangszer arra hív minket, hogy álmodjunk a régi időkről. A legtöbb kultúrában volt valamilyen kürt, vagy csatába, vagy imára hívtak, a vikingektől a titánokig a kürtök mindenhol jelen vannak. A concertót ezért mitikus hangulatúra írtam. Az előadónak Dale Clevengert választottam, aki kiváló játékával sok éven keresztül varázsolta el és inspirálta a hallgatókat, köztük engem is." A meseszerű darab a szerző egyik legkiemelkedőbb szimfonikus munkájává vált az évek alatt.

Williams koncerttermi munkásságát tekintve, a kétezres évek a versenyművek évtizede volt. 2008-ban mutatták be a Duo Concertante for Violin and Violát, melyet Michael Zaretsky számára írt. A Boston Symphony Orchestra brácsásának postán küldte el a művet a komponista, aki nagyon meg is lepődött, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy John Williams zenét írjon neki. Zaretsky örömmel vállalta a mű eljátszását, a hegedűs partnere pedig Victor Romanul lett. A mű történetének kezdete azonban a kilencvenes évek elejére datálódik, amikor is egy előadás után, melyet Williams nagyon dicsért, Zaretskyben felvetődött, hogy ha már ennyire tetszett a komponistának a koncertjük, akkor írhatna számára egy darabot. Williams akkor ezt elfoglaltságra hivatkozva elutasította, majd évekkel később a csellista postaládájában landolt a kész kompozíció. 


A szerző 2009-ben Barack Obama elnök beiktatási ceremóniájára egy négyperces kamaradarabot komponált, mely az első klasszikus kvartett volt, amit elnöki eskütételen játszottak. A három részből felépülő Air and Simple Gifts címre keresztelt muzsikát, melyet Williamsszel korábban dolgozó kiváló művészek adtak elő, az ünnepségen több tízezer ember hallgatta. A csellista Yo-Yo Ma volt, hegedűn Itzhak Perlman, a zongorán Gabriela Montero játszott, a fuvolát pedig Anthony McGill szólaltatta meg. A mű alapját egy Joseph Brackett-kompozíció adta, a "Simple Gifts", mely egy tizenkilencedik századi himnusz volt, amit Aaron Copland zeneszerző tett híressé Appalachian Spring című balettjében. Azért esett erre a műre a szerző választása, mert Copland Obama egyik kedvenc zeneszerzője. A kompozíciót azonban nem élőben adták elő, mivel a zenészek tartottak a januári nagy hidegtől, így a beiktatási ceremónián egy pár nappal korábban rögzített felvétel volt hallható.


Williams eddigi utolsó koncerttermi muzsikái versenyművek voltak. A Concerto for Viola and Orchestra premierjére, noha a szerzemény 2007-ben már elkészült, csak két évvel később került sor. Williams pár esztendővel korábban Bostonban vezényelte Alan Shulman Témák és variációk brácsára és zenekarra című művét, melyben Cathy Basrak brácsás játszotta a szólót. Williams csodálattal adózott Basrak tehetségének és muzikalitásának. A művésznő nem tudhatta, de ez az előadás Williamsben elindított valamit, ami a három tételes brácsaversenyben öltött testet, mely meg is lepte őt. Így emlékszik vissza arra, amikor megkapta a művet: "Régen kiszemelt engem arra, hogy írjon számomra egy darabot, és mindezt ajándékba... hát ez észbontó." Ráadásul Williams két legyet ütött egy csapásra, mivel a második tételbe, mely a "Family Argument" címet kapta, bevonta Basrak férjét, az üstdobos Timothy Genist, akit szintén nagyon kedvelt. 

John Williams 2009-ben írta meg az On Willows and Birches című, hárfára és zenekarra komponált concertót, amit a Boston Symphony Orchestra mutatott be. A hárfát a hangszer egy jelentős művésze, a posztjáról kora miatt visszavonuló Ann Hobson Pilot szólaltatta meg, akinek játékát például a Schindler listájában is hallhattuk. Williams Hobson Pilot kérésére, sőt speciálisan neki alkotta meg a concertót, mely két részből áll. A gyászos, éteri elsőt a 137. zsoltár "Hárfánk a fűzfán" mondata ihlette, a második vidám, Bernstein-szerűt pedig Robert Frost On Birches című verse. 2010-ben egy új kompozícióját ismerhette meg a közönség. Májusban a Boston Symphonic Orchestra és Vakao Kejszuke oboista mutatta be a mester Concerto for Oboe and Orchestra című versenyművét. A csak vonósok kísérte, háromtételes darabot természetesen ismét személyre szabottan írta Vakao számára, a bostoni premier pedig csodálatosra sikerült, mivel az álló ovációt zenekritikusok dicsérő szavai követték. A szerző eddigi utolsó koncertműve egy kamaradarab, mely a La Jolla Quartet: A Chamber Piece for Violin, Cello, Clarinet and Harp címet kapta, és 2011 augusztusában a La Jolla Music Society's SummerFest keretei között volt az ősbemutatója. 


Williams – sok más filmzeneszerzővel ellentétben – score-jaiból csak kevésszer készített koncertmuzsikát. Csupán a Schindler listájából, illetve az Egy gésa emlékirataiból írt egy-egy szimfonikus szvitet. A szerző nyolcvanévesen is aktívan komponál, 2011-es munkáit is nagy dicséret övezte. Mozis munkái és koncerttermi életműve külön-külön is halhatatlanná tenné őt, de így együtt egy páratlan karriert jelentenek, mely okán méltán lehet John Williamst korunk legmeghatározóbb, legjelentősebb zeneszerzőjének tekinteni.

 

Gregus Péter
2012.02.12.