A világ egyik legnépszerűbb írójának horrorisztikus agyszüleményeiből számtalan feldolgozás készült már, ám valamiért csak igen kevés olyan filmet lehet kiemelni ezek közül, amely túllépett a leegyszerűsített tévés kereteken. Ez abból adódhat elsősorban, hogy a cselekmény és a különféle konfliktushelyzetek leginkább King részletgazdag leírása miatt válnak erőssé, legyen szó hétköznapi emberi drámáról, természetfeletti csodáról (vagy kárhozatról), netán egyszerű, szörnyeteg által okozott feszültségről. Márpedig hosszú oldalakon át taglalt jellemábrázolást vásznon visszaadni szinte képtelenség, emiatt csak azok a produkciók állják meg helyüket, ahol a rendező, a forgatókönyvíró vagy a színész bivalyerős teljesítményt nyújt (és szerencsés konstellációnak számít, ha ez mindhárom területen elmondható). Ezzel párhuzamosan kijelenthető az is, hogy amely mozi valamely szempontból kiemelkedő, ott többnyire a zene is jelentős, és ha leszűkítjük a kört a színtiszta szimfonikus zenekari aláfestésekre, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy bizonyos zeneszerzők tudásuk legjavát tették bele az adott filmhez komponált aláfestésbe.


Stephen King első adaptációja egy igazán karakán filmrendező kezébe került: Brian De Palma 1976-ban Sissy Spacek főszereplésével forgatta le a Carrie című filmet, melyhez eredetileg Bernard Herrmann írt volna zenét, ám a hitchcocki klasszikus horrormuzsika a komponista halála miatt Pino Donaggio feladatává vált. A viszonylag kezdőnek számító olasz zeneszerző azért kellően megidézte Herrmann zeneiségét, létrehozva ezzel a horrorzenék egyik olyan alapművét, amelyről sajnálatos, de méltatlanul keveset beszélünk. Alig négy évvel később egy másik neves rendező vett elő egy híres King-művet: Stanley Kubrick a Ragyogást forgatta le Jack Nicholson és Shelley Duvall főszereplésével. A zenéért Wendy Carlos és Rachel Elkind felelt, ám hiába írtak három filmre elegendő aláfestést, végül Kubrick a számára bevált módszert alkalmazta, és döntően kortárs komolyzenei művekből válogatta ki az egyes jelenetek kísérőzenéit. Az ismert főtéma így Berlioz "Dies Irae"-átiratának átirata lett, emellett Ligeti, Penderecki és Bartók műveiből kerültek be részletek az alkotásba. A különböző szerzői jogi problémák miatt a hivatalosan kiadott bakelitlemezt hamar bevonták, és egy japán magazin által hatvan számozott példányban kiadott, digitálisan feljavított hangminőségű CD-n kívül azóta sem létezik belőle szélesebb körben elérhető változat.


1983 sikeres évnek számít az író feldolgozásai kapcsán, hiszen egyszerre három film is bemutatásra került. Lewis Teague a Cujoból készített igazi B-kategóriás mozit (ami azért mérföldekkel jobban sikerült, mint a pár évvel korábbi aligátoros borzalma), ehhez Charles Bernstein írta az azóta is kiadatlan zenét. Teague egyébként két évvel később a Macskaszemet is leforgatta, melynek forgatókönyvéért maga az író felelt, zenéje pedig Alan Silvestri szintetizátoros produkciója – a komponista egyik legkevésbé hallgatható elektronikus borzalma, amit valaha írt. Visszatérve '83-hoz, a horrormágus John Carpenter is hozzányúlt egy King-műhöz (Christine), amely ugyan nem lett akkora durranás, mint mondjuk A köd vagy a Halloween, ám a híres visszaalakulós jelenet felejthetetlen pillanata a filmnek. Zenéjét természetesen ő maga kreálta Alan Howarth és a szintetizátorok segítségével, és nem mondok újdonságot, de pontosan olyan végeredmény született, mint az összes akkori Carpenter-zene: mély basszuson egyszerű egyszólamú téma szinte végig.

A harmadik filmet David Cronenberg jegyzi, ez Christopher Walken és Martin Sheen főszereplésével A holtsáv. Korábbi agymenéseihez képest ez egy kifejezetten szolid mozi, amely leginkább a csontsovány Walken miatt maradt emlékezetes, és van még egy különlegessége: 1979 óta ez az egyetlen filmje a rendezőnek, melyhez nem Howard Shore komponált muzsikát. A holtsáv zenéjét Michael Kamen jegyzi, aki klausztrofób, mégis nagyívű szimfonikus művet szerzett a filmhez. Az anyagot 1994-ben a Milan Records adta ki, azonban mára (a cég számos egyéb kiadványával együtt) out-of-print, és ritkán lehet rálelni egy-egy használt példányra belőle.


Mint látható, a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején számos nagynevű rendező választott King-művet, ez a sorozat azonban hamar megszakadt, és egészen 1990-ig szigorúan másod- és harmadvonalbeli adaptációkat lehet felsorolni. Említésre méltó az 1984-es A gyújtogató, melynek muzsikája a Tangerine Dream produkciója, és egyike az egyik legjobban sikerült elektronikus filmzenéknek (mellesleg CD-n szintén beszerezhetetlen darab). 1986-ban maga a Mester is kipróbálta magát a rendezői székben a Maximális túlhajtás során, a kritika pedig szinte egyöntetűen a "bár ne tette volna" reakcióval illette az AC/DC zenéitől harsogó kamionos rettenetet. Egy évre rá Arnold Schwarzenegger A menekülő ember című, talán nem is olyan távoli jövőképet vizionáló valóságshow-s filmben szaladgált az életéért, a zenei kíséretet pedig a ritkán vállaló, ám akkor rendszerint minőségi szintetizátoros zenét szolgáltató Harold Faltermeyer nyújtotta számára. 1989-ben a kakofón filmzeneszerzés koronázatlan királya, Elliot Goldenthal is belekóstolt a King-világba a Kedvencek temetője során, mely szintén borzalmas filmként maradt meg az emlékezetben, és azt is bátran ki lehet jelenteni, hogy a komponista esetében sem példálózunk gyakran ezzel a művel.


1990-ben viszont fordulat állt be az író adaptációinak sorában: Rob Reiner, aki pár évvel korábban az Állj mellém! során már egyszer bizonyította, hogy King drámai oldala is megfelelő forrás lehet egy filmhez (a Jack Nitzsche által szerzett score mai napig kiadatlan), leforgatta a Tortúrát, amely elsősorban a kiváló szereposztásnak köszönhetően egyike lett a legjobb King-feldolgozásoknak. James Caan lenyűgöző játéka mellett Kathy Bates olyan hitelességgel tobzódik a magányosan élő, megszállott rajongó, Annie Wilkes szerepében, hogy nem csupán a filmtörténelem egyik legidegesítőbb negatív szereplőjévé vált ezáltal, de alakításáért Oscar-díjat is kapott, mely rangos elismerés azóta is az egyetlen, ami az íróval kapcsolatba hozható. Az alkotás zenéjéért Reiner későbbi állandó komponistája, Marc Shaiman felelt, kinek filmográfiájában alig találni ilyen komoly hangvételű produkciót. A leginkább Broadway-musicalek hangszereléséről, különböző klasszikus swing- és big band-arranzsokról elhíresült zeneszerző a pszichohorrorok zenei atyjának, Bernard Herrmannek munkáit idézi meg első, hivatalosan is sajátjaként aposztrofált filmzenéjében: a kevés szereplő és a frusztrált bezártságérzet mellé kamarazenekari megszólalást választott, gyakran egy-egy szólóhangszert csak éppen kísér a többi zenész. Ettől egyszerre vált szellőssé az aláfestés, ugyanakkor számtalan zenei sor végén olyan feszült csend ereszkedik a hallgatóra, hogy egyből Paul Sheldon író mozdulatlan helyzetében érezzük magunkat. Shaiman feszült score-ja tökéletes partnere a látványnak, pontosan addig és annyira van jelen, hogy ne vegye el a két színész játékáról a figyelmet. Az Egy becsületbeli ügyet, valamint a Kísért a múltat leszámítva többet ilyen feszült és vészjósló művel nem is találkozunk Shaiman filmográfiájában.


Azt gondolnánk, egy ilyen erős film után Stephen King neve újra visszatért a filmkészítők fantáziájába, ám a folytatás hasonlóan gyenge, mint a Tortúrát megelőző időszakban. Tévéfilmszerű produkciók követték egymást, gyakorlatilag alig értékelhető zenei kíséretekkel. Az 1993-as Hasznos holmik megjelenéséig mindössze két jelentősebb állomásról beszélhetünk: A kukorica gyermekei második része bár tragikus filmes élmény, Daniel Licht aláfestése azonban az egészen kis költségvetés ellenére is megpróbálja megidézni Jerry Goldsmith horrorisztikus pillanatait, és egyike a szerző legjobban sikerült műveinek; 1993-ban pedig George A. Romero, a "holtak atyja" által rendezett Halálos árnyék borzolta a kritikusi kedélyeket – meg általában a filmkészítőkét is, mert az Orion égisze alatt forgatott film már legalább két éve bemutatásra várt, mire eljutott a mozikba, ahol katasztrofális bevételi eredményt produkált. Christopher Young addigra az egyik legjelentősebb horrorzeneszerzőként volt számon tartva, a Romero-mozihoz írt muzsikája azonban címéhez méltóan jócskán árnyékában maradt munkássága többi darabjához képest.

Briliáns szereposztással került mozikba a rendezői tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkező Fraser Clarke Heston által dirigált Hasznos holmik, mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a sótlan végeredmény: hiába a rutinos színészek, alig lelhető fel igazán komoly feszült pillanat, a King által részletesen bemutatott kisvárosi intrikák nagyvonalú skiccekként köszönnek csak vissza. Ami miatt mégis maradandó élményként szolgál a produkció, az Patrick Doyle monumentális szerzeménye: a Shakespeare-feldolgozásokról híres Kenneth Branagh házi zeneszerzőjeként ismert komponista kórussal kiegészített szimfonikus művet írt a filmhez, és nem lehet kikerülni, hogy mennyivel erősebb lett, mint az alapjául szolgáló képsorok.


Két igen komoly állomással folytatódik a King-adaptációk sora. Ezekből az 1994-es A remény rabjai minden idők egyik legjobb filmjeként ismert, a kritikusok és a közönség kéz a kézben fogadta be az egyébként alig 160 oldalas novella alapján forgatott két és fél órás drámát. Frank Darabont évek óta készült arra, hogy filmet forgasson a történetből, de eleinte Rob Reiner neve is szóba került, mint lehetséges forgatókönyvíró, illetve rendező. Darabont végül mégis saját maga dirigálta le a Tim Robbins és Morgan Freeman főszereplésével készült mozit, amely eleinte nagyon csekély bevételt hozott, és csak az Oscar-szezonban történő megismételt bemutatóval értek el nagyobb nézőszámot – és egy halom jelölést is, többek között a zenéért, melyet az újoncnak számító Thomas Newman komponált. A zenészcsalád legifjabb tagja korábban jóval populárisabb zenei világáról volt ismertebb, amelyet helyenként minimalista drámai művek váltottak fel. Igazi áttörést számára ez a film jelentett, hiszen korábban ilyen nagy erejű zenekari művet nem írt – jóllehet, később sem sűrűn ragadtatta el a publikumot hasonló produkciókkal. A remény rabjai aláfestésének zömét a szerzőre jellemző tompább tónusú, szomorkás zongorajáték adja, a főtéma pedig erős nagyzenekari mű, mely bár mindenképpen drámai hangulatú, természetesen a feloldás, a remény mégiscsak felfedezhető a harmóniák közt. Newman abban az évben egy másik művével is versenyben volt az aranyszobrocskáért, pechjére azonban a két jelölése ellenére sem tudta legyőzni Az oroszlánkirályt.


Darabont további két King-műből készített még filmet később, az 1999-es Halálsoron pedig mintha ikertestvére lenne A remény rabjainak. A számos hasonlóság nem tett jót a filmnek, s noha nem mondhatjuk, hogy gyenge mozi készült, mégis sokan úgy vélekednek, hogy csak az előző nagy durranás sikerének megismétlése lehetett a fő cél. Thomas Newman újra kezébe vehette a karmesteri pálcát, ám az elkészült mű nem lett olyan markáns, mint az előzmény. Kétségtelen zenei csúcspontnak számít Csengettyű úr / Mr. Jingles, az egér motívuma, mely ritmikus, játékos zeneiség addigra egyértelmű védjegyévé vált a komponistának, ezt leszámítva azonban nem beszélhetünk más komolyabb főtémáról, mely hiányt megérzi az album is, emiatt sem vált belőle olyan maradandó zenei élmény, mint a másik börtönös dráma aláfestése. Sajnos a harmadik Darabont-féle King-adaptációhoz (A köd, 2007) már nem Newman csatlakozott, Mark Isham elektronikus-atmoszférikus aláfestése pedig semmilyen különösebb zenei élményt nem nyújtott.


A remény rabjait egy újabb A-listás komponista műve követte: Danny Elfman lett a zeneszerzője Taylor Hackford 1995-ös Dolores Claiborne című drámájának, címszerepben Kathy Bates egy újabb kiváló alakításával. Elfman sem feltétlenül a drámai megoldásairól volt híres azokban az időkben, hiszen Tim Burton különleges fantáziavilágához hasonlóan színes és helyenként jócskán feje tetejére állított kompozíciók kerültek ki kezei közül. Az Ollókezű Edward és a Sommersby mellett ennél a filmnél tökéletesen ötvözte a drámai megoldásokat az igazán sötét zenekari pillanatokkal, ez az egyveleg pedig még úgy is a King-filmek legerősebb score-ját eredményezte, hogy a zeneszerző rajongói általánosságban idegenkednek ettől a muzsikájától a szerzőhöz képesti egyszerűsége, túlzottan konvencionális összhatása miatt.

Hollywood ismét kihátrált a horroríró mellől, és az egy, már említett Darabont-mozit leszámítva csupa jelentéktelen televíziós feldolgozás született – leginkább A kukorica gyermekei-franchise kapcsán említhető a neve, de természetesen az alapregényhez ezeknek már semmi közük. Az eminens című novellájából Bryan Singer forgatott 1998-ban filmet, zenéjét pedig a rendező személyéből következően John Ottman szerezte – ám ez a kollaboráció középszerűsége miatt egyáltalán nem tekinthető fényes állomásnak karrierjükben.Minisorozatok, korábbi művek újbóli adaptációi után aztán 2003-ban újra robbant a bomba: Lawrence Kasdan irányításával leforgatták az Álomcsapda című filmet, nagy költségvetéssel, jó színészgárdával, hatalmas reklámkampánnyal karöltve. A relatív zavarosnak tekinthető könyvből viszonylag egyértelmű, misztikus sci-fi-horror lett, ám az idegen invázió borzasztó erőtlen katonai akciófilmmé degradálódik, a befejezés pedig olyan távol áll az eredeti regénytől, hogy még Kubrick is elismerően csettintett volna (hiszen a Ragyogás is egészen alternatív befejezést kapott általa). Az aláfestésről Kasdan állandó zeneszerzője, James Newton Howard gondoskodott, akitől a gyors tempójú, hátborzongató zenekari megoldásoktól hemzsegő muzsika egyáltalán nem idegen, hiszen addigra már jócskán belekóstolt M. Night Shyamalan feszültséggel teli világába. Az egy évvel korábbi Jelek hangulatát meglehetősen gazdag elektronikus hangmintával egészítette ki, és érezhetően könnyedén vette az akadályt, még úgy is, hogy témagazdagságról nem igazán beszélhetünk. A kiadott lemez sem lett kellemes hallgatnivaló, a rengeteg üresjárat, valamint a film utolsó harmadában felcsendülő igen dinamikus kompozíciók hiánya miatt az Álomcsapda zenéje csak pár pillanatnyi masszív megoldástól emlékezetes, sajnos a film totális bukása, valamint a szerencsétlenül megjelentetett CD hamar a feledés homályába burkolta azt.


Ez a rossz megítélés szintén nem tett jót a Stephen King-filmeknek. Egy évvel később David Koepp próbálkozott egy, a Tortúrához hasonlóan klausztrofób, kevés szereplős filmmel az író Titkos ablak című novellája alapján, ám a Johnny Depp és John Turturro főszereplésével bemutatott alkotással nagyon kevesen foglalkoztak, tekintettel előbbi színész kalózos filmjének zajos sikerére. Zenei szempontból viszont jelentős állomás, ha másért nem is, az azt megelőző pletykák miatt: itt merült fel először, hogy Hans Zimmer és James Newton Howard közös muzsikát szerezzen, ám miután a producerek nem voltak elégedettek Howard demóival, Zimmer is kilépett a projektből, helyükre pedig két teljesen ellentétes zenei világgal rendelkező szerző, Philip Glass és Geoff Zanelli érkezett. Kettejük kollaborációjának végül semmilyen hivatalos kiadása nem született azóta sem, ami a film alatt hallott kompozíciók alapján annyira nem is meglepő.

A már említett A ködön kívül 2007-ben jelent meg utoljára olyan film, amely szélesebb körű mozis premiert is megélt: Mikael Hafström svéd rendező 1408 című filmje ugyan nem durrant akkorát, mégis alapvetően pozitív kritikák sorát gyűjtötte be, köszönhetően többek közt John Cusack játékának, valamint Benoit Delhomme remek képi világának. Ami miatt viszont mindenképpen kiemelkedő adaptációról beszélhetünk, az a komponista személye, ugyanis az a Gabriel Yared szerezte a score-t, akitől ilyen erős zenei produkciót még sosem hallhattunk. A romantikus drámáktól jócskán elrugaszkodott, amikor ezt a helyenként meglepően monumentális nagyzenekari művet megírta, a munkafolyamathoz pedig vélhetően komoly ihletet nyújtott számára a Trója (amely esetében Yared teljes aláfestését kidobták) okozta sokkhatás is. Az, hogy a szerző régóta szerette volna kipróbálni magát más műfajban is, a muzsika minden egyes hangjegyéből fokozottan visszaköszön: összetett, dinamikus, kiváló témákban dúskáló thrillerzenéről beszélhetünk, olyan grandiózus fináléval, amelyet hasonló filmek esetében egyáltalán nem szokhattunk meg. Borzasztó kár, hogy a komponistát azóta sem találták meg hasonló produkciókkal, mert rátermettségére az 1408 kiváló példa.


Stephen King regényeit sem találták meg azóta, jóllehet, híresebb műveinek zöméből már készült olyan adaptáció, amit nehéz felülmúlni, egyéb regényeit, novelláit pedig vagy nagyon bonyolult, vagy nem érdemes filmes formára is átültetni. Amint azt az összeállításban megpróbáltam érzékeltetni, nagy rendezők találkoztak már nevével, és számos A-listás zeneszerző is került már King-produkció közelébe, az így született művek nagyja pedig kedvelt muzsika a filmzenerajongók körében. Hogy a jövő mit hoz még a horrorírónak, illetve ki lát fantáziát a későbbiekben egy újabb nívós feldolgozás létrehozásában, az nagy kérdőjel, de az biztos, hogy az eddig megjelent zenék tekintetében egyáltalán nem panaszkodhatunk.

 

Tihanyi Attila
2012.01.15.