Fölösleges lenne arról írnom, milyen csalódást jelentett számomra a Stephen King utóbbi munkáinak egyik gyöngyszeméből vászonra vitt Álomcsapda. Számos kritikus ért egyet abban, hogy a nagy és tekintélyes múltra visszatekintő nevek, valamint a bemutatót megelőző marketing ellenére a briliáns történettel nem sikerült Lawrence Kasdan rendezőnek és William Goldman forgatókönyvírónak megbirkóznia (pedig még magát a szerzőt is sikerült rávenni, hogy csak szuperlatívuszokban nyilatkozzon az adaptációról). A gyenge és erőtlen átirat ráadásul lényeges pontjaiban tér el az eredeti műtől, így a közönség hamar eltemette a több mint kétórás filmet. A szereposztás első pillantásra viszont tökéletes: a négy elválaszthatatlan barátot alakító, többnyire ismeretlen színész remekül helytáll a filmben, nem beszélve az egykori New Kids on the Block-os Donnie Wahlberg zseniális játékáról. Az első vonalat képviselő Morgan Freeman és Tom Sizemore viszont még szolid árnyéka sem önmagának, két igen fontos történetbeli figura vész el az általuk prezentált, gyengére írt szerepek megformálásától.


A történet négy teljesen átlagos kisvárosi fiú barátságára épül, akik sráckorukban megmentenek egy különös, látszólag fogyatékos kisfiút. Az ő személyén keresztül egy titokzatos, megmagyarázhatatlan erő birtokosaivá válnak, s kapcsolatuk már-már természetfelettivé erősödik. Az élet később elsodorja egymástól őket, felnőnek, s barátságuk leszűkül évente egy hétvégi összejövetelre, távol a város zajától, a természet lágy ölén, szolid vadászatokkal és számtalan karton sörrel spékelve. Ám az évtizedes idill megszakadni látszik: a falusi boltból alkohollal feltöltött két barát a havas hegyi úton kis híján elgázol egy, az út közepén csekély életfunkciókkal ücsörgő nőt; a házban maradt másik két férfi befogad egy nem hétköznapi hascsikarástól szenvedő vadászt; az erdőben élő állatok akadályt nem ismerve menekülnek északra; s mindeközben a hadsereg karantén alá vonja az egész erdőt-hegyet-völgyet. Megszületik a gonosz földönkívüli, aki az egyik pórul járt barát testébe költözve, annak lelkével és intelligenciájával viaskodva megpróbálja magát sokszorozni a Földnek elkeresztelt bolygón. Eljön hát az idő, hogy másik három társa újra visszatérjen rég elhanyagolt különös barátjához, s az ő, valamint az általa adományozott erő segítségével megpróbálják leküzdeni a gonoszt, ügyelve ezalatt, hogy a cseppet sem humánus elképzeléseket dédelgető tábornok és hadserege karmai közül is kimeneküljenek.

A nagy lehetőségeket elpuskázó, mindemellett monumentális költségeket felemésztő „szuperprodukció” zenéjének megkomponálását korunk egyik legszínesebb zeneszerzője, James Newton Howard nyerte meg, aki pontosan a mozi színvonalához passzoló, közepes művet írt. A főként az M. Night Shyamalan-filmekhez alkotott hátborzongató és misztikus zenéi, zseniális zenekari megoldásai és egyedi harmóniái csak nyomvonalaiban vannak jelen az Álomcsapdában. Igazi főtémát nem hordoz magában a 13 tételre bontott kompozíció, a helyenkénti pazar ötletek, melyek éreztetik Howard zsenialitását, elvésznek a bizonytalan felépítésben, a köztes elektronikus effektek és a dallammentes zenekari kitörések között. A művész többször visszanyúl a Jelek hordozta, jelenleg felülmúlhatatlannak tűnő dallamvilághoz, de csupán gyenge másolatokat létrehozva. Csakúgy, mint a film, az album is egyes jelenetekre épül, nincs összhang és logikus egymásutániság. A nagyzenekari hatás alig érvényesül, hiába a több mint száz főt számláló Hollywood Studio Symphony jelenléte.


Az albumot indító "Main Title" halk, szinte teljesen elektronikus hangmintákból felépülő tétel egy egyszerű nyitótémával, ami aztán el is vész a későbbiekben. A csendet a második perctől felkavarja egy erősödő zenekari morajlás, lelki szemeink előtt lebeg a tipikus hollywoodi klisé: író neve, producer neve, és igen, nemsokára megláthatjuk, a vászon közepén, teljes sötétségben a RENDEZŐ nevét is... Hurrá! A csendes, atmoszférikus hangulatú, magas hangon csilingelő játékot néha megzavarja egy-egy mély tónusú bőgő néhány hangból álló dallama, de alapvetően egészen a harmadik tételig marad a béke és nyugalom. Ott is csak egy szimpla, klasszikus horrorfilmzenékből már jól ismert hatásvadász csattanás ébreszt fel édes álmunkból, ami a zenébe szinte egyáltalán nem illik, lévén semmiféle, feszültséget lassan fokozó motívumsor nem előzte meg, ráadásul a csattanást aztán folytatólagosan követi a halk, kitartott hegedűhang alá játszadozó szintetizátor. Az első komolyabb zenei fordulat a katonai erők megjelenésekor elhangzó tétel: ez az "Animal Exodus" második részében csendül fel, de az élmény itt sem tart sokáig, és tulajdonképpen zeneiségben sem hoz sok újdonságot. A vonósok lüktetnek, egyszerű, ismétlődő dallamot játszva, némi elektronikus ritmusalappal kísérve. Howard a tehetségét csak a negyedik tételnél ("Becky Bleeds") kezdi igazán lebegtetni, de minthogy az egész alig egy perc, hiába az aprólékosan felfokozott zenekari káosz, hiába a végén elhangzó dupla csattanás, az igazi vérfagyasztó hangulatba történő átszellemülés elmarad.

A "The Weasel" sem hagyja nyugodni a kedélyeket: az egyik legösszetettebb tétel, egyúttal az album kiemelkedő darabja. Apránként fokozódik a félelemérzet, vészjósló, erőteljesen morgó vonósokat zavar meg a csattanás, majd rövid előkészítés után cirka 15 másodperc erejéig robban az igazi dinamikus zenekar. Nem hétköznapi ritmikába ültetett, lüktető őrület ez, főszerepben a dobok és az erre fantasztikusan megírt hegedűszólam. Igen fájó, hogy mindössze ennyit kaphattunk az élményből, még akkor is, ha rövid visszafogottságot követően aztán ismét szerepet kap a teljes zenekar. Megszólalnak a kürtök és a harsonák, a Howardtól megszokottan variálódva ismétlődő dallamsor azonban ismét csekély ideig tart csupán. Egy erős zárást követően a zenekart felváltja a számítógépes dobalap, s hogy az összevisszaság és a fejetlenség megmaradjon, egy cingár hangon hajlítgatott hegedűjáték után visszaáll a csend, végül egészen mélyről szép lassan felépítve a feszültséget, a komponista lezárja a tételt két félelmetes, nagy hatású akkorddal.


Innentől az album folytatja a véletlenszerűen egymást követő motívumok sorát. A "The Debate" első része némi Alan Silvestri-s Azonosság-hangulatot idéz, a zeneiségre is inkább csak a halk, kitartott hangok jellemzőek, a tétel végén felerősödő harmóniák pedig a Hatodik érzékre utalnak vissza Howardtól. A "Henry Returns to the Cabin" ismét unalmas felütéssel nyit, de az igazi zeneiséget csak a tétel második része fejezi ki. Ragyogóan felépített, pergő ritmusú, egymásnak válaszolgató szólamok adta játék – leginkább ez hasonlít komolyzenére. Az alkotó a "The Weasel" végéről már ismert két akkorddal zárja a mozgalmas zenei részt, s hozzácsatol egy kis Jelek-utánérzetet egy egyszerű dallamsorral. Az érzet marad a következő, "What Are You Up To?" című kétperces tételben is: a szerző erős szintetizátoros befolyásoltság alá komponált klasszikus háromhangú zenekari motívumokat ismételget, végül az egész gyors horrorisztikus káoszzenével zárul. A "Henry Meets Owen" leginkább A szökevény, valamint a Vírus zenéjére vezethető vissza a howardi életműből. Az album legszebb tétele a "1-800-Henry", amely dallamvilágában szintén Jelek jellegű, a szintetizátorakkordokkal lezárt tétel pedig némiképp a Legbelső félelem hangulatát idézi fel. Owen hadnagy és Curtis tábornok csatáját egy pergő ritmikájú, a zenekart minden ízében megmozgató tétel kíséri, igazi monumentális párharczene, melynek végén visszatér a "The Weasel"-ben hallott motívumsor.

A "Duddits Warns Henry" is két részre bontható: míg az első másfél perc a szebb, feszültségteremtő megoldásokat nélkülöző témái közé tartozik az albumnak, a második részre visszatér a szintetizátoralap, és egy velőtrázó ijesztgetés után szépen visszaáll a rend még egy utolsó, visszafogottabb felívelés erejéig. Lényegében ezzel be is fejeződne az album, ha zárásként nem szerepelne az egyébként jócskán a film elején felcsendülő "Pete And Trish". Ez némiképp megpróbálja keretbe foglalni az Álomcsapda zenei összevisszaságát. A "Main Title"-ben szereplő motívumot egy picit visszahozza a művész, s halk, lágyan rákomponált akkordok kíséretében még egy picit kiteljesíti. Mivel az album általában követi a filmbeli jeleneteket, így valószínűleg erre csak azért volt szükség, hogy ténylegesen ne tűnjön összecsapott masszának a mű.


Az új hullámú horrorfilmzenék ékes példája az Álomcsapdáé, amikor a szép számú zenekar és a szó szoros értelmében vett „zene” önmagában kevés ahhoz, hogy igazán hátborzongató és félelmetes legyen (elég csak Jerry Goldsmith örök érvényű Ómen-trilógiájára gondolni, ezt cáfolandó). Howard beleesett a trend csapdájába, de nem hagyta, hogy zenéje elvegyüljön a sima horrormuzsikák között. Számtalan elektronikus effekttel és hatásvadász elemmel vegyítette score-ját, mi több, helyenként káprázatos zenei fogásokat alkalmazott. Mégis hiába, mert a filmhez hűen egy követhetetlen és kellemetlen összhatású munka született, és kár azért a rengeteg fantasztikus motívumért, amely teljesen elvész a számtalan buta és idegesítő, egyszerű horrorklisék által megkövetelt megoldások között.