„A legnagyobb különbséget a filmzenék és a világzenei művek között ott érzem, hogy míg utóbbi főleg tradicionális, voltaképpen már létező elemekből építkezik, addig a filmzenéknél többször újra kell komponálni a művedet.”


Glass a huszadik század második felétől kezdett tevékenykedni, idővel pedig korszakának egyik legjellegzetesebb, legmeghatározóbb előadójává lépett elő. Sikereire a filmipar is felfigyelt, így egyedi stílusa olyan alkotásokat volt képes még emlékezetesebbé varázsolni, mint a Koyaanisqatsi – Kizökkent világ, a Kampókéz, a Kundun, Az órák vagy az Egy botrány részletei. A számos elismeréssel rendelkező komponista 2015-ben vehette át az Egyesült Államok legmagasabb művészeti kitüntetését, a National Medal of Artsot, mely elismerésben Richard M. Shermanen, Robert B. Shermanen és John Williamsen kívül más filmzenével is foglalkozó zeneszerző nem részesült.
 
A művész édesapja rádiójavító- és lemezboltján keresztül ismerkedett meg a zenével: a kevésbé fogyó vagy promóciós célra kapott lemezek hazakerültek, Glass pedig – testvéreivel egyetemben – ezeket hallgatva nyert betekintést a Beethoven-kvartettek, a Schubert-szonáták, a Sosztakovics-szimfóniák, illetve Schönberg és Bartók világába. Bár édesapja csak zenekedvelő volt, szélesebb családjukban sokan éltek muzsikusként, így Glassnek szinte kérdés nélkül ezen a téren is tanulmányokat kellett folytatnia: hatéves korától zongoraleckéket vett, de gyermekként a fuvola volt a fő hangszere. Tizenöt éves korára kezdte megunni a dolgot, mivel úgy érezte, a hangszerek nem biztosítanak számára elég szabadságot álmai beteljesüléséhez, ráadásul szülővárosa, Baltimore a második világháború utáni években semmilyen zenei fejlődést nem mutatott, így lehetőségei igen korlátozottak lettek. A gimnázium második évében értesült arról, hogy a chicagói egyetem elfogadta a jelentkezését, ezért két év múlva, szülei támogatásával a tóparti városba költözött. Pincérként, reptéri géprakodóként tartotta fent magát egyetemi évei alatt. Matematikából és filozófiából doktorált, szabadidejében zongorázott, és olyan szerzők műveit tanulmányozta, mint Charles Edward Ives és Anton Webern.
 
A diploma után New Yorkba költözött, és a híres Julliardban képezte magát tovább. Ezen időszak alatt felhagyott a tizenkét hangú technikával, és olyan szerzők művei kezdték foglalkoztatni, mint Aaron Copeland vagy William Schuman. A zeneszerzés általános szabályait elvető, mindenképpen kitörni vágyó Glass ezután a független zeneszerzők irányába fordult: Harry Partch, Charles Ives, Moondog, Henry Cowell és Virgil Thomson jelentették számára a követendő példát, azonban a saját stílusát még mindig nem sikerült megtalálnia. 1960-ban Párizsba költözött, és Nadia Boulanger segítségével fejlesztette tovább tudását. Európában a neves indiai előadók, Ravi Shankar és Alla Rakha hatására a népzenéket is tanulmányozni kezdte, s az ősi motívumok utáni kutatások érdekében Indiában, Nepálban, valamint Észak-Amerikában egyaránt folytatott kutatásokat, New Yorkba való visszatérése után pedig tapasztalatait saját munkáinál is igyekezett kamatoztatni.
 
1974-re számos önálló művel rendelkezett, melyet a Philip Glass Ensemble-re keresztelt formációjával adott elő, illetve zenét szerzett a Mabou Mines Theater Company számára, melynek egyúttal társalapítója is volt. Művészetét, stílusát kezdetben számos pályatársa, valamint kritikus bírálta, a haladóbb gondolkodásúak azonban már ekkor nagy tehetséget láttak benne, s mivel utóbbi csoportnak lett igaza, bírálói a hetvenes évek derekától más hangnemet kezdtek megütni vele szemben. Ekkortól kezdve pedig már nem volt megállás: Glass belépett a nagybetűs zene világába, és sajátos stílusával a zenei élet elismert alakja lett. Operákkal, szimfóniákkal és megannyi kórusművel a háta mögött a filmesek figyelmét is felkeltette, az első jelentősebb sikert pedig Godfrey Reggio dokumentumfilmje, a Koyaanisqatsi – Kizökkent világ hozta meg neki, amely narráció és beszéd nélkül, a kép és a zene harmóniáján keresztül mutatta be a fejlett társadalmi lét és a természet egyre nehezebben áthidalható szakadékát – idővel pedig ezen produkció a Powaqqatsi – Változó világ és a Naqoyqatsi – Erőszakos világ révén trilógiává nőtte ki magát. Hollywood is hamar felfigyelt rá: olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint például John Irvin (Hamburger Hill), Woody Allen (Kasszandra álma), Stephen Daldry (Az órák), Bernard Rose (Kampókéz), Martin Scorsese (Kundun) vagy Peter Weir (Truman Show) és Scott Hicks (Ízlések és pofonok), akiknek nemcsak zenét szállított, hanem egy-egy cameo erejéig kamerájuk elé is állt. Minimalista score-jaival egyebek mellett három Oscar-jelölést, egy Golden Globe-, egy BAFTA- és egy Grammy-szobrot érdemelt ki magának.
 

Emesz Csaba
2020.08.16.
 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


A Fantasztikus négyes-filmek zenéi
Moziszériák, tévésorozatok

Book of Longing - Beszámolónk Philip Glass budapesti koncertjéről
Beszámolók

Martin Scorsese filmjeinek zenéje
Kollaborációk, életutak

Minimalista maximalizmus - Interjú Philip Glass-szel
Interjú

Philip Glass
A filmzene legendái

Stephen King-adaptációk zenéi
Kollaborációk, életutak