Castle Rock – valószínűleg e városnév hallatán rögtön mindenkinek Stephen King jut eszébe, hiszen bőséges repertoárjának majd minden második regénye/novellája itt játszódik. Számos mellékkarakter végigkíséri ezeket a műveket, ettől pedig úgy kapcsolódnak egymáshoz, akárcsak egy kisváros életének folytatásos teleregénye. Sok rajongó épp ezért nem minden esetben szereti, ha egy-egy Castle Rock-i kalandot vászonra visznek, hiszen ahány rendező, annyi különféle koncepció. Nem csupán azzal az állandó, filmes szabályoknak eleget tévő kompromisszummal kell szembenézni, hogy King egyébként aprólékos részletességgel megírt szereplői és élethelyzetei elnagyoltan jelennek meg, hanem egyúttal a folytatólagosság bája is elvész. Az 1991-ben megírt Hasznos holmikból két évre rá filmváltozat készült, a King-rajongók mégsem voltak elégedettek, mert ez a történet épül leginkább a település lakói köré, s részletesen bemutatja az ott élő embereket, akik közül jó néhány már korábbi regényekben is felbukkant. E tekintetben pedig a film jócskán eltér a könyvtől: több, egyébként kulcsfontosságú szereplő egyszerűen kimarad, a finálé – pont emiatt is – teljesen más, és míg például az író egy százhatvan oldalas novellájából két és fél órás, káprázatos adaptációt sikerült létrehozni (A remény rabjai), addig a Hasznos holmik a kétórás játékidő ellenére is csak laza esszenciaként fogható fel.

A történet szerint ebbe az álmos, unalmas kisvárosba egy napon beköltözik az Ördög (angolos idős úr képében, Max Von Sydow alakításában), s nyit egy olyan ócskásboltot, ahol a látszatra értéktelen kacatok mindegyike a városka egy-egy lakójának régi szíve vágya. A kiválasztott portéka ára véletlenül mindig annyi, amennyi épp a vevő zsebében van, mellékesen azonban az eladó apró szívességet kér, valamilyen ártatlannak tűnő csínytevést. Ahogy Castle Rock népe fokozatosan eleget tesz az öregúr kívánságainak, úgy nő bennük az egymás iránti gyűlölet, gyilkosságok és öngyilkosságok sora veszi kezdetét, s úgy tűnik, előbb-utóbb apránként mind elpusztítják egymást.


Hiába Von Sydow és a többi jó színész (Ed Harris, Amanda Plummer, Bonnie Bedelia és a mindig zseniális J.T. Walsh), a film olyan szerencsétlen és bizonytalan tempóban halad, hogy az egyébként remek szórakozást ígérő ötlet igazából semmilyen komoly feszültséget nem képes okozni. A tévés produkciókkal történő azonosításra némileg magyarázatot adhat, hogy a rendező, Fraser Clarke Heston gyakorlatilag semmilyen mozifilmes tapasztalattal nem rendelkezett ezt megelőzően (sem). Mindössze három olyan rendezése volt, ahol apjával, Charlton Hestonnal dolgozott együtt, s a színészlegendát ismerve lehet elképzelésünk, hogy ki lehetett a valódi dirigens.

A Hasznos holmik zenéje pont amiatt lehet érdekes, amiért a film végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Heston a pályája kezdetén lévő Patrick Doyle-t szerződtette zeneszerzőnek, kinek filmográfiájában akkor még elsősorban csak Kenneth Brannagh-gel közösen készített produkciók szerepeltek (V. Henrik, Sok hűhó semmiért, Meghalsz újra). Kettejük relatív tapasztalatlanságából mindenképpen a skót komponista került ki győztesként, ugyanis a lassan csordogáló film ellenére Doyle elementáris erejű nagyzenekari művet írt. Hiába próbálja azonban görcsösen előrelendíteni az eseményeket, a score valódi értékeit kizárólag az albumot külön hallgatva ismerhetjük meg. A bőséges egyórás anyag briliáns szimfonikus tételekben bővelkedik, főszerepben erős vegyeskórussal, s az a dinamika, amit Doyle a történethez képzelt, minimálisan jelenik csak meg a vásznon. Sokan nem is tudtak ezzel igazán mit kezdeni, épp ezért ez a mű ritkán kerül igazán filmzenei társalgás középpontjába, pedig van miért beszélni erről a klasszikus érvényű zenéről.


Kezdve mindjárt a zseniális „The Arrival” tétellel, amely az egész kompozíciót bevezeti, s részleteiben aztán többször is visszaköszön az album során. Kétharmóniás rövid nyitány adja a vészjósló alaphangulatot, halkan és mélyen duruzsoló kórussal, de nem telik bele fél perc, és a zenekar őrült vágtába kezd. A vonósok elképesztő gyorsasággal cikáznak, a kórus szaggatottabb éneke és a fúvósok harsány játéka révén pedig igazán félelmetessé válik a zene, nem véletlenül szeretik Jerry Goldsmith Ómenhez komponált zenéjének hangulatához hasonlítani. Ez a téma leginkább azoknál a jeleneteknél csendül fel, ahol az öregúr által adott feladatok végrehajtódnak. Ilyen a „Brian's Deed”, amelyet az ördögi vonósjáték mellett furulya és fagott hangja tesz ártatlannak tűnő, de mindvégig feszültséget sugalló tétellé, vagy a „Gaunt's Web” egyébként a kezdő harmóniákra épülő három percének vége. Számos track az alvó kisváros fokozatos ébredését érzékelteti, s a hangszerek sokszor csak nagyon visszafogottan, tapogatózva szólalnak meg, az ördögi terv hatására növekvő kíváncsiságot néha pillanatnyi felerősödéssel kifejezve („To My Good Friend Brian”, „Needful Things”). Egyszerre van jelen a zenében a naiv lélek, az Ördög és a végrehajtott csínytevések izgatottsága: a fuvola és a magas hangon megszólaló hegedű mellett felmorajlik a bőgő, a cselló és a kórus, de az általában mérsékelt tempó néha izgága motívumokba csap át.

Akár második főtémának is tekinthető az „Art & The Minister”-ben hallható, a „Dies Irae” szövegén alapuló tétel, mely egy klasszikus kórusműnek is megfelel, leginkább bizonyítva a zeneszerző komolyzenei érzékét. Szintén kiváló, akár külön egészként is felfogható a „Racing Toward Apple Throwing Time”, az őrült Buster (Walsh) lóversenyes játékának aláfestése. Az ismert gyors ördögi témát a lovak száguldásának varázsával vegyíti, ettől egy tökéletes kalandzenévé áll össze a tétel első része, a folytatás pedig a csendes merengésből fokozatosan egymásra épülő szólamok révén drámai csúcspontban teljesedik ki. Egy rövid, igazi horrormuzsikákat felidéző pokoli kavalkád után („Nettie Finds Her Dog”) két komolyzenei téma töri meg Doyle kompozícióit: előbb Schubert „Ave Mariá”-ja csendül fel egy egyébként elég komoly küzdelem aláfestéseként, utóbb pedig Grieg Peer Gyntje talán legismertebb témájának kórusos változata, melynek szövege az eredetileg Peer Gyntöt bekerítő trollok gyilkolásra való buzdításaiból áll, és mint ilyen, a filmben eddigre kialakult kaotikus helyzethez tökéletesen passzol (nem mellékesen az egyik legjobb jelenetsor kísérőzenéje).


Az album hátralévő szűk félórája akár második felvonásnak is tekinthető, de zeneileg igazából csak az utolsó tíz perc kiemelkedő, az addig hallható csendes merengés (a filmben ezalatt a városon eluralkodott káoszt a néhány józanabb gondolkodású ember valamelyest megpróbálja rendbe tenni) ugyanis nem sok élvezetes pillanattal rendelkezik. Jó példa erre a leghosszabb „The Turning Point”, ahol a muzsika ugyan elér néha egy-egy kisebb csúcspontot, de az alapvetően sejtelmes és vészjósló morgásból igazán nem bontakozik ki. Nem úgy a „The Devil's Here”, ahol már nemcsak szövegében idéződik fel a „Dies Irae”, de dallamában is, majd pergődob folyamatos, már-már sistergő kíséretében a főtéma köré épül a grandiózus finálé első szakasza. Az eddig megismert zenei pillanatok összes szereplője részt vesz benne, a folyamatos kórusének mellett a zenekar is teljes erőbedobással játszik, s ezt leginkább az utolsó előtti „Just Blow Them Away” drámai tetőpontjában érezni. Az „End Titles” úgy zárja a lemezt, ahogy eleve indított: egyszerre ünnepélyes és félelmetes zenekari játékkal és kórussal. Felidézi szinte az összes jelentősebb témát, és talán picit kurtán-furcsán fejezi be, de ez megbocsájtható, elvégre a nyitányt sem húzta sokáig.

A Hasznos holmik aláfestésének egyetlen igazi problémáját talán a zenei felvétel alacsony költségvetésből – és a szerző akkori ismeretlenségéből – eredeztethető minősége jelenti, ami egyébként a hangsúlyosabb pillanatoknál rendre érzékelhető. Doyle műve számos nagy volumenű produkció aláfestésével felér, de erejében és dinamikájában olyan érzést kelt, mintha fele akkora szimfonikus zenekar működött volna közre, mint ami az ilyen kompozícióknál elvárható lenne. Ez azonban ne szegje kedvünket, fogjuk rá, hogy nem egy nagyváros tragikus történetét kívánja elmesélni, hiszen e bensőségesebbnek tetsző megszólalás ellenére bivalyerős kórus és zseniális hangszerelés jellemzi az albumot, s ha a filmmel nem is feltétlenül, zenéjével mindenképp érdemes megismerkedni.