Lehet, hogy pusztán üzleti okok vezérelték a magyar mozikat akkor, amikor itthon cirka öt hónapot ráhúztak az 1408 című misztikus thriller amerikai bemutatójának időpontjára. Talán most nincs akkora felhajtás, nincs olyan kasszasiker, amely elcsábítaná a nézőket, és a Stephen King itthon Minden haláli című könyvének egyik novellájából készült produkció képes lesz majd a várakozásoknak megfelelően teljesíteni. A népszerű író igazán komoly rajongói számára ez a rengeteg idő némileg csökkent azáltal, hogy a tengerentúlon október legelején már a DVD is megjelent, és nem túlzok, ha azt mondom: még a legelvakultabb filmzenerajongók is tehettek egy efféle kitérőt, hiszen zenei szempontból a film egy igen érdekes meglepetéssel szolgál. A műfajból számtalan komponistára tippelhetnénk, ehhez a filmhez mégis Gabriel Yared, az eddig főleg drámákban jeleskedő zeneszerző csatlakozott, ami annak ellenére is különleges, hogy a Trója kidobott, ám a stúdió szándéka ellenére publikussá vált aláfestése óta sokan biztosak lehetünk abban: képes a szívfacsaró harmóniákon túl is megdöbbentő erejű műveket komponálni. Yared még a spanyol filmzenei konferencián áradozott arról, hogy végre megtalálták őt más jellegű produkciók készítői is, és nagy izgalommal látott neki a munkának. A végeredményt én is hasonló lelkesedéssel vártam, és minél többször hallgatom meg, annál inkább körvonalazódik előttem egy új, izgalmas zeneszerző kialakulása.

 
Maga a film a közelmúltból leginkább a Johnny Depp főszereplésével készült Titkos ablak hangulatához hasonlítható, noha John Cusack egy rejtélyes szobában történő lassú megőrülése főleg a vizuális megoldásoktól erős, mintsem hogy valami újabb monodrámaszerűségről beszéljünk. A – természetesen – családi tragédiák következményeként abszolút szkeptikussá vált író, Mike Enslin (Cusack) azért érkezik a New York-i Dolphin Hotelbe, hogy az ott található, 1408-as számú szoba állítólagos kísérteteiről bebizonyítsa: valójában nem is léteznek. Bár a szálloda igazgatója (Samuel L. Jackson összesen alig negyedórát kitévő, a gyakorlatban vélhetően majdnem ugyanennyi forgatási időt igénybe vevő alakításában) a kezdetektől fogva megpróbálja lebeszélni a makacs tollforgatót, próbálkozása hasztalannak bizonyul, Enslin pedig a beköltözését követő szűk másfél órában újra találkozik elhunyt lányával, animált festményekkel, élő tükörképpel, tengerbe süllyedő nappalival – minden olyan természetfeletti eseménnyel, melyeket addig csupán szóbeszédnek tekintett. Mikael Håfström svéd rendező második hollywoodi produkciójának sikerét nem csupán a főként pozitív felhangú kritikák, de a költségvetés alakulása is jelzi (eddig négyszer annyit termelt, mint amennyibe került), s ha bizonyosan nem is válik majd akkora klasszikussá, mint mondjuk a film kapcsán azonnal eszünkbe jutó Ragyogás vagy az 1979-es A rettegés háza, a különféle trükkök és a hangulatos operatőri munka teljes mértékig szórakoztatóvá teszi Cusack egyébként is remek ámokfutását.

A libanoni származású Gabriel Yared még nem teljesen ocsúdhatott fel a Trója kapcsán őt ért, finoman szólva is gusztustalan támadásokból, mert hiába várják filmzenerajongók ezrei, hogy valami igazán lélegzetelállító művel rukkoljon elő, az azóta készült ismertebb műve, a tavalyi Bűnös viszonyok csupán csendes meditációt hozott (hozzáteszem: várakozáson felülit). Illetve még valamit, hiszen az a produkció meglepő módon egy főleg a dinamikus tánczenéiről ismertebb zenekarral, az Underworlddel közösen készült, és a kollaboráció mindenképpen hasznára vált Yarednek, mert az 1408 során már remekül keveredik a szimfonikus zenekar a hangulatos elektronikus effektekkel, ami a szerzőre eddig nem volt jellemző. A Varése Sarabande majdnem egyórás kiadványa számomra az utóbbi idők legnehezebben kezelhető albumát jelenti, az első végighallgatás ugyanis csúfos kudarcba fulladt. A filmzenékre jellemző azonnali hatásvadászat helyett Yared munkája olyan témákat vonultat fel, amelyek nagyon nehezen bontakoznak ki, s csak többszöri újrahallgatás után válnak kerek egésszé. A film végső kimenetelére finoman utaló tétel, az albumot záró "Fire!" volt eleinte az egyetlen pont, amit százszázalékosan be bírtam fogadni, s az addig jellemzően finom sustorgások és mély búgások dzsungelében rejtőzködő dallamok és harmóniák csak apránként, a fokozatos megismerés közben bújtak elő. A filmben végig láthatatlanul munkálkodó természetfeletti erőket a zene is tökéletesen kifejezi: állandóan jelen van, de közvetlenül meg nem tapasztalható. Márpedig ha ezt sikerül kifogástalanul megoldani, akkor jó filmzenéről beszélhetünk.


A mély tónusú kíséretre rendre valami magasabb szólam építi a melódiát, legyen az hárfa, mandolin, hegedű vagy zongora. Egészen a "Room 1408" harmadik harmadáig ezzel a visszafogott feszültséggel találkozhatunk, ott azonban Yaredtől teljesen újszerűnek ható hangos őrjöngésbe torkollik a zene, ahol a horrorra jellemző kakofónia is sokkal megfoghatóbbnak tűnik. Az underworldi segédanyag a "The Doppelganger"-ben válik egyértelművé, az elektronikus ritmusalapokra helyezett tempós összevisszaságot akár Harry Gregson-Williams vagy Clint Mansell is jegyezhetné. Amiben Gabriel Yared erős, azt a "Katie's Theme" során újra megtapasztalhatjuk: a melankolikus zongorajáték mára már elengedhetetlen kelléke a misztikus thrillereknek, s amit szeretünk Christopher Young vagy James Newton Howard zenéiben, az itt is ugyanolyan tökéletességel szólal meg.
 
Amikor azt írtam, hogy a komponistától szokatlan muzsika, arra kiváló példa a "Ship in a Painting". Ez az életre kelt festményt aláfestő, nagy erejű szimfonikus tétel az aranykori klasszikus zeneszerzők műveihez hasonlítható inkább, mint a mai muzsikákra, s rövidsége ellenére is egyik legmeghatározóbb pillanata az albumnak. A "Bleeding Walls" az első pár track visszafogottságát követi, ami egy kis ideig gyorsabb és vészjóslóbb formát ölt az "Out on a Ledge" első felében a hegedűk vad játéka révén. A "Mike's Fugue" az őrülettel való szembesülés drámai kifejezése szintén klasszikus megszólalásban, majd pár további, finoman ijesztgetős háttérzenét követően a hajós téma remek kalandzenében teljesedik ki, és az eddig türelmesen csendben maradt kórussal kiegészülve hátborzongató csúcsponttá válik ("Sinking Ship"). A nagy csatát gyönyörű tétel csillapítja, a zongora, cselló és klarinét csodás összjátékából létrejött "Waking Up in L.A." az utóbbi időkben megismert szomorú témák egyik legcsodálatosabbjává vált számomra. Egy kis időre visszakanyarodunk az elátkozott szobába annak minden hangos velejárójával ("Back to 1408"), s Katie témája is újra felcsendül lényegesen feszültebb formában ("Don't You Love Me Any More?"), az albumot pedig a már korábban is százszázalékosnak titulált "Fire!" zárja, ahol felkerül a pont az i-re, és varázslatos csellószólóval induló, majd nagy erejű, drámai nagyzenekari játékkal kiteljesedő finálét ad a szobában lezajlott összes szenvedésnek.


Bár az 1408 score-ja a számos ködszerű zenei szőnyegtől eleinte hosszúnak tűnhet, a csúcspontok megismerését követően egyre kerekebb egésszé bír válni Gabriel Yared első igazi thrillerzenéje. Valahol Angelo Badalamenti hasonló stílusú műveihez lehetne leginkább hasonlítani, de az olasz mester sokszor egybemosódó kompozícióival szemben itt sokkal több olyan aprósággal találkozhatunk, ami izgalmassá teszi a hallgatnivalót. Ha egy kicsivel nagyobb arányban szerepelnének benne a dallamos tételek, nálam akár az év albumát is jelenthetné, de akkor már egyértelműen túlnőtte volna a filmet, amelyhez íródott. Semmiképpen sem ajánlom azoknak, akik rögtön az első hallgatáskor tökéletes katarzisra vágyódnak, a türelmesebb és a kis részleteket kíváncsian felfedezni vágyó zenehallgatók számára azonban igen élménydús lehet a mű. Összességében pedig érdemes igen komolyan számolni a zeneszerzővel, további meglepetéseket jósolok tőle.