Indiana Jones öreg, A múmia-széria szerencsére nem folytatódott, a Csillagkapu története már sorozattá degradálódott – ilyen és ehhez hasonló sztereotípiákat gyűjtenek össze azon filmes fórumokon, ahol épp a Szahara a téma. Minden nyár hoz magával egy kedves kalandfilmet sivatagi naplementében tevegeléssel, lázadó törzsekkel, őrült üldözésekkel, verekedésekkel, nők bálványával és gyertyatartó társával (akiről persze mindig kiderül, hogy lényegesen eszesebb, mint a főhős), romantikával stb. Idén már tarolt a Star Wars harmadik epizódja, illetve a Batman: Kezdődik!, így egy ügyes produceri gárda soha jobbkor nem követhetett volna el valami laza pattogatottkukorica-majszolós, B kategóriás csekélységet, mint ezen nagyágyúk szélárnyékában. A Szahara többnyire elsőfilmesek produkciója (a rendezőnek, Breck Eisnernek például leginkább annyi köze van a filmiparhoz, hogy apja a Disney-gyár pillanatnyi elnöke), mely az Amerikában híres és közkedvelt regényíró, Clive Cussler történetét filmesíti meg. Az esetlen forgatókönyvet vagy a képtelennek ható cselekményt már korábban bizonyított színészek próbálják feledtetni, bár a középpontban lévő Matthew McConaughey kicsit halványabban muzsikál, női partnere, Penélope Cruz pedig szokás szerint értékelhetetlen teljesítményt nyújt (pláne az utolsó percekben művelt hiteltelen topogása roppant kínos). Viszont a mellékszereplők egytől egyig tobzódnak szerepükben: William H. Macy, Delroy Lindo vagy Lambert Wilson abban a pár jelenetben is kellemes viszontlátás, a tréfamester Steve Zahn pedig gondoskodik a kellő humor becsempészéséről.


Amikor a mozi bemutatása előtt elterjedt a hír, hogy zenéjéért Clint Mansell lesz a felelős, a filmzenékben jártas emberek egytől egyig felhúzták a szemöldöküket. A brit zeneszerző karrierjét egy elektrorock csapatban kezdte, de közreműködött nagyobb bandák (például a Nine Inch Nails) albumainál is. Filmzenei szempontból a kis költségvetésű sci-fi kultfilm, a Pi, vagy a Rekviem egy álomért nyomasztó (és helyenként alig élvezhető) zenei aláfestéséről volt híres, illetve egy-két kevésbé ismert thrillerhez és drámához komponált még muzsikát, de eddigi rövid filmes antológiájából semmi sem utalt arra, hogy egy klasszikus kalandfilm esetében is képes lesz alkotni valami maradandót. S mégis minden várakozást felülmúló produkció került ki kezei közül, egy könnyen megjegyezhető, monumentális főtémával, csodálatos tradicionális összekötő zenékkel, s a végén lendületes akciótételekkel. Volt kiktől tanulnia, az elmúlt tíz év B kategóriás kalandfilmjeihez ugyanis szinte kivétel nélkül zseniális zene íródott, olyan mesterek tollából, mint Jerry Goldsmith, Alan Silvestri, John Debney, David Arnold vagy James Newton Howard. Az eddig csak elektronikus zenékből és alternatív harmóniákból építkező Mansell félredobta megszokott eszközeit, áttanulmányozta az elődök munkáit, és egy színtiszta szimfonikus költeménnyel rukkolt elő, melyben vélhetően óriási szerepe van Nicholas Doddnak is, aki a karmesteri feladatokon túl a klasszikus hangszerelésben is nagy szerepet vállalt.

A polgárháborúban eltűnt hatalmas csatahajó nevével fémjelzett nyitótétel hozza a műfajban elvárható színvonalat: kórussal és széles dobszekcióval megtámogatott, magasztos téma emlékezetes kéthangos rézfúvós motívummal, mely aztán többször visszaköszön az album során. A lendületes kezdés aztán alábbhagy, és a szerepet átveszik a csodálatos tájképaláfestő tételek. A tradicionális elemek széles tárházával még talán túl is tett klasszikus Mansell elődein, a "Here We Go!", a "Mosque" vagy a "Kazim's Theme" tételekben megtapasztalhatjuk az afrikai népzene és előadásmód ízléses keveredését a modern hangszereléssel. Érdekes megfigyelni, hogy számos kezdő zenész (legfőképp a Hans Zimmer-féle Media Ventures stúdiókomplexum tájáról) elsősorban vonós- és zongoraalapú műveket komponál, a Szahara zenéje viszont főleg a dobokra és a fúvósokra építkezik, ettől válik különösen üde hangzásúvá, tele erővel és fantáziával.


Ez az erő ismét megmutatkozik a két, majdnem azonos című "Hold Tight!", illetve "Hold Tighter!" tételekben. A Goldsmith módra indított harsány dobolások köré épített, folyamatosan pergő ritmusú zenébe olykor bekapcsolódik a főtéma, néha pedig John Barry James Bond-zenéinek klasszikus pillanatai juthatnak eszünkbe, ahogy a szordínós trombita, mint valami harsányan károgó varjú, fel-felvisít. A "Kazim Arrives" és az azt követő "Fight in Asselar" tételekben a különféle dobok aztán még elképesztőbb tempót diktálnak, ráadásul olykor olyan erővel szólalnak meg, hogy egy jobb érzésű hallgató minimum összerezzen tőlük. Pánikra semmi ok, a félelmetes dobok utáni tétel ("Death in the Desert") ugyanis az album legszebb része, ahol a szomorú alaphangulatban síró furulyákon túl csak Natacha Atlas vokálja szívbemarkolóbb. Ahogy haladunk tovább, úgy követik egymást a lágyabb vokális muzsikák, a mélyen búgó, félelmetes pillanatok, valamint a néha fel-felpörgő dobok. A csodaszerű élmény az "A Clue"-ban ér minket, David Arnold zenéire jellemző módon (a Csillagkapu mellé nyugodtan idevehetjük A függetlenség napját is), míg az igazi tevegelés zenei aláfestése az ezt követő "Desert Trek"-ben hangzik el.

Az album különleges színfoltját képezi a kizárólag törzsi motívumokból épülő "Truck Escape", majd egy-két, már jól ismert témákból építkező tétel után beindul az utolsó negyedórányi akció. Tömény, vérbeli akciózenék, Mansell az egész zenekart bőségesen ellátja feladattal, minden szólamnak kijut valami keményebb feladat. Amikor már őrült káosszá válna, mindig felcsendül valami olyan motívum, amelyet már jól megismerhettünk az album során. Végül klasszikus másfél perces, himnusz jellegű feloldással záródik a több mint hetvenpercnyi varázslatos élmény, amely – hasonlóan Michael Giacchino A hihetetlen család ihlette zenéjéhez – meglepő erővel és zeneiséggel bír. Gyakorlati zárásként egy rockosított főtémaverziót hallgathatunk meg, és akinek tetszett anno a Godzilla alól ismert "Come With Me" betétdal alapja, az nyugodtan lepörgetheti a "szaharásított" változatot is.


A kiadvány nem nagy lemezkiadóhoz került, így a 78 percnyi játékidő több mint káprázatos teljesítmény. Egy nívósabb zeneszerző esetében vélhetően eljátszadoztak volna a fejesek egy hivatalos, majd egy-két évvel később a bővített vagy teljes kiadással, hogy dupla pénzt akasszanak le a filmzenebarátokról. Az új, feltörekvő generáció képviselői viszont egyelőre nem kísérleteznek, és mindent megmutatnak, amit tudnak. Ezért van hát duplán szerencsénk a Szahara albumával: nemcsak meglepően jó nagyzenekari mű, de Mansell szinte minden elképzelése eljut hozzánk. A John Barry vagy David Arnold kalandzenéit kedvelőknek feltétlenül ajánlott megismerkedni egy új reménység ezen első komolyabb vizsgamunkájával.