A Charlie és a csokigyár, Roald Dahl 1964-ben íródott azonos című gyermekregényének megfilmesítése 2005-ben került bemutatásra. Első adaptálása még 1971-ben megtörtént, akkor Gene Wilder formálta meg a különc édességgyárost, azonban ez a feldolgozás kissé félresikerült, mivel itt Wonka lépett elő főszereplővé, holott Dahl egyértelműen a nehéz sorsú Charlie-t helyezte előtérbe. Még a kilencvenes években megkezdődött a könyv újbóli megfilmesítésének előkészítése, így mire Tim Burtonre rálelt a stúdió, addig megkeresték Gary Rosst, Martin Scorsesét és Tom Shadyacot is, Wonka szerepére pedig Nicolas Cage, Jim Carrey, Brad Pitt és Adam Sandler volt a lehetséges jelölt, a kész filmet elnézve viszont kissé nehéz is elhinni, hogy miként nem esett le előbb a stúdiónak, hogy a Tim Burton és Johnny Depp párosnál nincs ideálisabb a projektre. Dahl örökösei végül csak úgy mentek bele a történet ismételt leforgatásába, ha beleszólhatnak a végső változatba, a rendező és a színészek kiválasztásába. Tudni lehet, hogy az író özvegye volt a mozgatórugója a korai forgatókönyvek elkaszálásának, Jim Carreyt pedig Dahl lánya nem hagyta jóvá Wonka szerepére. Az élet pedig igazolta, hogy jól döntöttek, és megérte halasztgatni a produkciót. Végül a Warner bedobta Burton nevét, ez pedig rögtön megtetszett a családnak, hiszen a szintén Dahl művén alapuló James és az óriásbarack készítése során már találkoztak vele, és jó véleménnyel voltak róla, így Burton a Batman után ismét egy régóta húzódó Warner-projektet kapott. A csokigyár remeteként élő urának színekben és elképesztő díszletekben tobzódó történetére a közönség abszolút vevő volt, ezzel a rendező egyik legjelentősebb anyagi sikere lett, ráadásul a kritikusok is szerették – már amennyire egy Burton-filmet szeretni szoktak az ítészek.


A kedvező megítélésben komoly szerepet játszottak a mozi legmókásabb részeit képező káprázatos táncjelenetek, melyeket több száz, manószerű gyári munkás ad elő. Őket, azaz az umpa-lumpákat egyetlen színész, a mélynövésű Deep Roy alakítja. Charlie-t pedig Freddie Highmore (Bates Motel – Psycho a kezdetektől), akik mellett Burton a szokásos színészgárdájából is válogatott, így Helena Bonham Carter, Christopher Lee, továbbá AnnaSophia Robb is feltűnt a vásznon. Depp ekkor még karrierje csúcsán járt, a tőle megszokott elvont, különc és fura figura így egyáltalán nem volt ciki - nem úgy, mint napjainkban. És bár alakítását tekintve így is rezeg a léc, de pont elkerüli a ripacskodást, inkább lesz egy összetett személyiségű csodabogár, sem mint egy díszes pojáca.

Burton állandó zeneszerzőjéhez fordult ennél a mozinál is. Danny Elfman bevonása ráadásul már az előkészítő fázisban megtörtént, hiszen dalokkal kellett hozzájárulnia a filmhez, sőt a Karácsonyi lidércnyomáshoz hasonlóan a hangjára is szükség volt. Azonban komoly nehézséget okozott neki és Burtonnek is, hogy eközben egy másik filmjük, A halott menyasszony előkészítése is zajlott, így arra is figyelniük kellett, azonban utólag elmondhatjuk, hogy a megosztott figyelem nem hallatszik egyik zene minőségén sem. Ráadásul a forgatás Londonba helyezése sem volt túl jó ötlet, mivel az ottani szabályok szerint a gyerekszínészek egy nap csak négy órát dolgozhattak, így mintegy fél évig kellett forgatniuk – ráadásul Burton, ahol csak lehetett, megpróbálta kerülni a számítógépes effekteket, emiatt rengeteg monumentális helyszín díszletét valóban meg kellett építeni, így például a látványos mókusos szoba is igazi volt, valódi mókusokkal. Elfman is nyilatkozott meglepettségéről: "Sok díszletben voltam már, de ilyenben még soha. Beléptem, és konkrétan ott volt a csokigyár meg egy valódi csokifolyó". A dalok megalkotása – Elfman elmondása szerint – egy őrült kísérleti folyamat volt. Bár a művész a kilencvenes évek elején még úgy nyilatkozott, hogy igen könnyű a Burtonnel való munka, ez a véleménye 2005-re alaposan megváltozott: "Sokan úgy gondolják, hogy mi már annyit dolgoztunk együtt, hogy teljesen zökkenőmentes az együttműködésünk, de ez nem így van. Minden alkalom más és más, egyes filmjei nehezebbek, mások könnyebbek. Az ő elképzelése általában egy szokatlan hang, és ennek a megtalálása igazán nagy kihívást szokott jelenteni a számára. A Charlie... felvételének első napján sokkal idegesebb voltam, mint bármelyik korábbi zeném esetében, amit valaha csináltam. Azt gondoltam, hogy ez sem lesz jó, azzal is baj lesz, aztán Tim elkezdett viccelődni a maga sajátos stílusában, és minden könnyebbé vált."


Az első dal, amellyel elkészült, az "Augustus Gloop" lett. Ennek megalkotásához a lakásán kezdett hozzá, gyakorlatilag fogott egy mikrofont, és rengeteg különböző hangon énekelt fel dolgokat, saját bevallása szerint vagy ötvenféle hangot hallhatunk tőle a dalban, de tulajdonképpen az összesben. "Amikor elkezdtem ezen az umpa-lumpa-hangon énekelni, a feleségem kétségbeesetten szaladt le az emeletről, hogy mi bajom lehet" – elevenítette fel a szerző a fura dalok születésének körülményét. Az elkészült felvételt elvitte Burtonnek, akit rögtön meggyőztek a hallottak, ám Elfman azon javaslatát már nem támogatta, hogy minden dalnak ez legyen az alapja - a komponista ugyanis úgy képzelte, hogy más-más stílusban megírja ugyanazt a számot. A különböző stílusok ötletét viszont jónak tartotta, így lett vurstlikat idéző a köszöntő ének, de lett funkyra ("Violet Beauregarde"), pszichedelikus popra ("Veruca Salt"), glam rockra ("Mike Teavee") hajazó szám is, azonban mindegyikben van egy közös pont, ez pedig a rendkívül színes, musicales hangulat, mely az alkotói folyamat legelejétől vezérfonal volt számára. A mókás dalok szövegét Dahl regénybeli versei adták, míg a "Wonka's Welcome Song" esetében maga Elfman volt a szövegíró.

Az öt dal mellett a score részben is felcsendülnek fura énekes kompozíciók, ezek mellett pedig Elfman szinte minden tipikus, tőle jól megszokott megoldását felvonultatja a játékos elemektől kezdve a rémfilmek muzsikáit idéző alkotórészekig, a szelíd romantikázáson át a groteszk zenei megoldásokig. A stílusokat tekintve – a történet adta lehetőségek miatt – ismét szabadon engedhette képzeletét, így keleti ritmusoktól dzsungelzenére emlékeztető hangulatig igen sok mindent hallhatunk.


A gyár főtémáját a "Main Titles" vezeti be. Elfman elképzelésében hallunk egyfajta ipari zenét, a robusztus téma zakatoló, sípoló, szárnyaló, csipogó és a gépek ütemes munkáját imitáló dobok közepette bukkan fel. A "Wheels in Motion"-ben a téma nyugodtabb, Elfman díszes zenei játékaitól lecsupaszított verzióját hallhatjuk, a track végén berobbanó arabos hatás azonban mégiscsak megmutatja, hogy mi is a komponista valódi terepe. A sok csillogó muzsika mellett Elfman szívfacsaróan sötét oldala is megcsillan a főtémát tekintve. Az Ollókezű Edward megható momentumai köszönnek vissza az olyan tételekben, mint a "Wonka's First Shop", a "Charlie's Birthday Bar" vagy a "First Candy". A magas tartományokban szóló vonósok, a csilingelő harangok mágikus hatása miatt egy Harry Potter-zenébe is beillenének a darabok, minderre a koronát pedig a "Finale" teszi fel.

Ezen tételekkel gyakorlatilag szöges ellentétben áll a többi track. A "Loompa Land"-ben újra előjön az őrült umpa-lumpa-ének, az apró lények témája egy ütős motívum, bár nem a szó átvitt értelmében. A dobos téma a "The Boat Arrives" esetében folytatódik, majd a "The River Cruise" első és második része építi fel igazán. Érdemes még kiemelni az indiai zenei stílust kapó "The Indian Palace"-t, melynek vége egy tipikus elfmanes keringőbe torkollik. Az "Up and Out" pedig a maga mozgalmas akciózenei mivoltával hívja fel magára a figyelmet, tulajdonképpen simán beférne valamelyik Pókember-rész muzsikájába is. Aki pedig a dalokat szöveg nélkül szeretné meghallgatni, annak az "End Credit Suite"-ben teljesül a vágya, hiszen rövidített formában ezekre építette a szerző a stáblista muzsikáját.


A Charlie és a csokigyár aláfestése színességével, izgalmas hangjaival, drámai mélységével a szerző egyik legjellegzetesebb műve lett. Ha egy filmzenében járatlannak be kellene mutatni Elfman stílusát, arra ez a score tökéletes lenne, hiszen mindent tartalmaz, ami rá jellemző. Mint ahogyan sajnos az is jellemző, hogy csupán a rendkívül különc "Wonka's Welcome Song" lett jelölve Grammy-díjra, a muzsika kiválósága éppúgy hidegen hagyta a grémiumokat, mint Elfman esetében ez megszokott.