Időnként előfordul, hogy egy filmhez több kísérőzene is készül, attól függően, hogy a világ mely pontján mutatják be. Az alábbiakban tárgyalt soundtrack esetében ezúttal az amerikai verzióéról lesz szó, míg a francia változat recenziója itt olvasható.



Az Egyesült Államokban 2005 nyarának végén mutatták be Luc Jacques Pingvinek vándorlása című természetfilmjét. Nagy megdöbbenésre váratlan sikert aratott: a pozitív kritikáknak köszönhetően hirtelen megugrott a nézőszáma, és az érdeklődés hosszú heteken át fent is maradt. Ennek köszönhetően a nyolcmillió dolláros gyártási költség (mely összevethetetlen a megaprodukciókhoz elköltöttekhez képest) bőven megtérült: jelenleg épp a nyolcvanmillió elérése a cél. Előbb-utóbb ez is meglesz, és akkor még nem beszéltünk a majdani videó- és DVD-forgalmazásról. Ez egy természetfilmtől több mint szép teljesítmény, hiszen a műfaj darabjai a moziforgalmazásig sem sokszor jutnak el, vagy ha igen, akkor az maximum az IMAX-mozikat jelentheti, ami azért nem a legszélesebb körű terjesztés szinonimája. Több narráció is készült a fantasztikus képek alá: az amerikai változatban Morgan Freeman, a franciáéban Romane Bohringer (Teljes napfogyatkozás), míg a magyarban Kőszegi Ákos és Kubik Anna működik közre.

Pingvinjeink, ezek a kedves teremtmények ez idáig nem kaptak a tévés természetfilmeken kívül egyéb szereplési lehetőséget. Azonban ahogy azt a Madagaszkár kommandós pingvinjeinek jeleneteiből is lehetett sejteni, közel sem tudunk róluk mindent. A Pingvinek vándorlásában természetesen nem kell Kowalski vagy Rico felbukkanására számítani, de ha ott lennének, akkor sem vennénk észre őket ekkora tömegben. A sokaság ugyanis óriási létszámú, hiszen az alkotás nem másról, mint a császárpingvinek seregének útjáról szól, amit annak érdekében tesznek meg, hogy táplálékot szerezzenek kicsinyüknek, majd maguknak is.


Az Alex Wurman zenéjét felhasznált változat Magyarországra a mozikon át biztosan nem jut el az állat- és zenebarátokhoz, majd egyszer talán DVD-n elérhető lesz. Mivel az alábbi beszámoló az amerikai verzió megtekintése nélkül íródott, csak sejthető, hogy mennyire hatásosan támasztja alá ez a szimfonikus zene a madarak viszontagságait. A francia és az amerikai muzsikát önállóan meghallgatva biztos, hogy én is szimfonikus szerzeményekben gondolkodtam volna, ugyanakkor Emilie Simon dalai sem kevésbé értékesek. De most ez az írás nem róla szól, hanem a még kevéssé ismert Alex Wurman munkájáról.

A művész ismeretlensége abból következik,hogy eddigi filmjei nem arról voltak nevezetesek, hogy a bennük elhangzó score-nak meghatározó szerepet kellett volna betöltenie, inkább csak a betétdalok összekötőjeként, mintegy csendtörőként alkalmazták. Így volt ez Harrison Ford borzalmas filmjénél, a Hollywoodi őrjáratnál; George Clooney rendezésénél, az Egy veszedelmes elme vallomásainál; és hát az Ashton Kutcher fémjelezte Szerelem sokadik látásrában sem az volt a fontos, hogy a betétdalok mellett átütő erejű kísérőzene szülessen. A Rossz pénz hetvenes éveket idéző Wurman-darabjai pedig ugyan rendben voltak, csak épp a filmet nem látta senki. A szerző ideje most jött hát el. Ki tudja, hogy az eddig a fejében motoszkáló hangjegyek miért nem kerültek papírra, de feltehetően a pingvinek és nyugodt környezetük inspirálhatták őt ilyen mértékben.

Éles hang hasít a vakító fehérségbe, miközben a gigantikus jégtáblákon apró, frakkos lények tűnnek fel. Ennek tulajdonosa egy fuvola, mely szólójával indul a "The Harshest Place on Earth", majd mintha felkelne a nap, legalábbis ezt éreztetik a szólamba belefolyó szimfonikusok. Habozó zongorahangokból összefüggő gyönyörűség kerekedik ki ebben a tételben. A következő a csendes, alig félperces "Walk Not Alone", mely a "The March" előfutára is lehetne. Utóbbiban egy ismétlődő, Philip Glass-es zongoramotívum szól, mely többször is felbukkan a lemezen (a legszebben ez a hárfában, valamint mesebeli élményeket ígérő pillanatokban is erős "Arrival at the Sea"-ben hallható). A tétel vége afféle vígjátékzenébe hajlik, ezzel is kifejezve a pingvinek játékosságát. A fagott és a lágyan szóló zongora kettősének intimitása miatt a pazar "Found Love" esetében már a cím nélkül is egyértelmű, hogy mikor szólhat.


Az elvarázsolt vibrafonfutam a fő erőssége a "The Egg Arrives"-nek, elhaló zongorával a végén, mindezt romantikus köntösbe öltöztetve. A "First Steps" címéhez sem kell kommentár: bizonytalanul indul, majd egyre erősebben, magabiztosabban halad tovább a maga szimfonikus útján, balettszerű szvitbe torkollva. Egy track töri meg az idillt: a "The Dangers Remain" a csapatra támadó ragadozómadár témája, ami kicsit vadvilági hangulatot hoz a képbe, mély csellók szomorúságával utalva egy pingvin végzetére. De az élet nem áll meg: erről szól a "Reunited", melynek közepén egy olyan motívum található, mely Thomas Newman csodálatos zongorás tételeit idézi fel.

Három trackről nem esett szó, melyek – bár nem közvetlenül egymás után következnek – akár egy hosszú út elemei is lehetnének. A "The Mothers' Second Journey" a családját időlegesen magára hagyó pingvinmamák élelemszerző útjának kísérőmuzsikája (lassan haladó tétel, benne fuvolával és a már elhangzottak variálásával), a "Walk Through Darkness" az időjárással szembeni félelemre, egyfajta bizonytalanságra tesz zenei utalásokat, de a vidámabbra hangszerelt "Going Home for the First Time" hallatán már bizonyos: a család ismét együtt van.

A kiadvány borítója teljesen átlagos, csak egy széthajtható lapról van szó. A fényképek viszont nagyon szépek (főleg a hátsó fotó a szívbemarkoló, a lemenő nap fényében baktató, lehajtott fejű pingvinnel), de ez a legkevésbé sem a kiadót dicséri.

Feljebb azt írtam e mű szerzőjéről, hogy "még kevéssé ismert". Biztos vagyok benne, hogy ez nem sokáig lesz már így. A szimfonikus szerzeményeket kedvelők éppen úgy megtalálhatják ebben a zenében a kedvükre valót, mint azok, akik valami értékes darabot keresnek (további ajánlatom természetfilmes témában: a Galapagos zenéje Mark Ishamtől, vagy az Amazoné Alan Williamstől).


A score-t hallgatva könnyen felmerülhet mindenkiben, hogy az alkotó vajon miért rejtőzködött ennyi ideig? Talán jól is tette, hogy a B kategóriás filmeket megunván, végül – ha nem is szó szerint, de – elvonult az antarktiszi magányba, és a végeláthatatlan jégmezők látóhatárán túl egyszer csak megjelent, hogy a Pingvinek vándorlása kifejezetten értékes kottáját lobogtatva, még életében bekerüljön művével a természetfilmek komponistáinak nem különösebben túlzsúfolt panteonjába.