Alig pár perccel a Befejezetlen élet megtekintése után rögvest nekiláttam, hogy Deborah Lurie első igazi filmzenei debütálását bemutassam, ám a film itthoni megítélése kapcsán annyi rosszat írtak össze róla, hogy apránként kirajzolódott egy szép nagy kérdőjel bennem. Valószínűleg más produkciót láttam, vagy csak egyszerűen a szellemi átlag alatt vagyok, de a svéd születésű Lasse Hallström drámáját sem émelyítőnek, sem dögunalmasnak nem találtam, még akkor sem, ha ilyesfajta lassú történetmeséléssel már jó párszor találkozhattunk. Családi dráma kilométerekre a nagybetűs városi élettől, lovak és tehenek közt egy varázslatos völgyben álló farmon, ahol közel, s távol nincs más épület – nem lehet annyira visszataszító még akkor sem, ha példának okáért egy tősgyökeres városi kritikus még életében nem látott testközelben tehénfejést. Természetesen a történet szereplői az amerikai western és dráma keresztmetszetéből erednek: önfejű és folyton zsörtölődő magányos cowboy (Robert Redford) él negyven éve egy farmon medvetámadástól félig lebénult öreg barátjával (Morgan Freeman), gyászolja balesetben elveszített fiát, s nem képes megbocsájtani menyének, akit a tragikus esetért hibáztat. Hogy a konfliktushelyzet kiteljesedjen, a fiatalasszony (Jennifer Lopez) őrült barátjától üldöztetve egy napon megjelenik kislányával, hogy átmeneti menedékre leljen a két öregnél. A tragikus sorsok találkoznak, előkerül az asszonyverő ex, valamint a gáncs nélküli lovag szerepét felvállaló, önbecsüléstől mentes seriff, de még a hírhedt medve is készen áll, hogy befejezze félbemaradt harcát a fekete tehenésszel. Épp annyit adagol a film az iróniából és a drámából, ami könnyen emészthetővé teszi, és a jelenkor rosszabbnál rosszabb hollywoodi produkciói mellett érthetetlen számomra, miért kell egy ehhez hasonló, alapvetően letisztult, bár valóban kiszámítható történetet gyorsan a földbe tiporni. Kliséi ellenére igenis vállalható filmélmény, a két elsőrangú színész nyilvánvalóan nem a horribilis sztárgázsi miatt vállalt részvételt, jelenlétük pedig pont annyival növeli a film értékét, hogy ne kelljen hallmarki tévés unalomig degradálni.


Hallström a kilencvenes évek elején költözött Hollywoodba, s eddigi nyolc filmjében bebizonyította, hogy hogyan lehet az európai és az amerikai filmezés főbb jellegzetességeit kiválóan egymáshoz adagolni. Az 1999-es Árvák hercegének rendezéséért Oscar-díjra jelölték, míg az azt követő Csokoládé és Kikötői hírek mindegyike Arany Medve-jelölést hozott számára a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon. Előbbi két alkotásánál a drámai muzsikák női képviselője, Rachel Portman szolgáltatta a score-t (begyűjtve melléjük egy-egy Oscar-jelölést), a Kikötői hírek azonban már Christopher Young szerzeménye volt, s a csodálatos muzsika bekerült a 2002-es év Golden Globe-díjra jelölt filmzenéinek rangos mezőnyébe. A svéd származású rendező új filmjéhez, a Befejezetlen élethez ismét Youngot kérte fel zeneszerzőnek, aki előző, remekül végződött munkakapcsolatukra való tekintettel szíves örömest el is vállalta a feladatot.

A sors különös iróniája, hogy a Befejezetlen élet valójában több mint két évig valóban befejezetlenül hevert a Miramax filmstúdió polcain. A film elkészült, ám a bemutatására várni kellett, melynek hivatalos okai nincsenek, s a legtöbb helyen szimpla üzletpolitikai baklövésnek vélik az egészet. A végre valahára bekövetkezett 2005-ös bemutató a gyatra beharangozó miatt aztán akkorát hasalt, hogy a produkció készítői szinte észre sem vették, hisz oly rég elfelejtették már. Ezt megelőzően azonban a producerek sokáig törhették a fejüket, hogy művészi szempontból mi nem stimmelhetett a filmen, s végül a Hollywoodban ezerszer bevált változtatási módhoz folyamodtak: le kell cserélni a zenét. Nyilvánvalóan a filmkészítés egyik olyan részét képezi a filmzene, melyet gyakorlatilag bármikor módosítani lehet anélkül, hogy erre egy nagyszámú stábot összeverbuváljanak, s ha már a felvett anyagon a vágóstúdión kívül más nem nagyon tud varázsolni, akkor kerül képbe egy új komponista. Így történt ez ennél a produkciónál is, s végül a premieren nem Christopher Young zenéje, hanem a John Ottman (Közönséges bűnözők, Superman visszatér) oldalán évekig szárnypróbálgató Deborah Lurie vadnyugati hangulatú témái csendültek fel. Azóta a Varése Sarabande közreműködésének hála, megjelent Young eldobott műveinek tekintélyes csokra, s mivel erre szerkesztőtársam bővebben is kitér majd, csak annyit mondhatok: számomra teljességgel érthetetlen, mi nem felelt meg a filmkészítőknek az eredeti muzsikán.


Annál is inkább, mert Lurie szerzeményei szinte ugyanúgy szólnak, bár kétségkívül egy picit felszabadultabb, játékosabb művek ezek, s amennyiben nem lenne fogalmam a zeneszerzőről, garantáltan Thomas Newmant jelölném meg tippként. Pláne, hogy nem is olyan rég láthattunk Robert Redforddal egy romantikus drámát, A suttogót, melyhez épp az ifjú Newman komponált zenét. A westernzenék sajátosságai a fiatal szerzőnő munkájában mind előbukkannak, úgy, mint harsányabban megszólaló hegedű, a gitár központi szerepe, netán a sejtelmes hangon búgó fuvola. A tragikus sorsokat az egyszerű zongoratémák, illetve az azokat kísérő, kamarazenekarnál csak alig nagyobb létszámú vonósok hivatottak kifejezni, s tulajdonképpen igazi meglepetés nem is nagyon ér minket a félóránál kicsivel hosszabb album során. A newmani hasonlóság némiképp érthető, hiszen a karmester véletlen a neves komponistacsalád tagja, persze hogy mennyi szerepe volt neki a score elkészítésében, azt nem tudhatjuk. Annyi bizonyos, hogy bármelyik kevésbé komoly Thomas Newman-zene felidéződhet bennünk, élen a már említett A suttogóval, de említhetném Basil Poledouris Texasi krónikák: Lonesome Dove-hoz kapcsolódó albumát, vagy közvetve Mark Isham Folyó szeli kettéjét. A 23 trackre bontott kompozícióból különösebben nem lehet kiemelni egyiket sem, az elején megismert, egyébként kiváló főtéma végigkíséri az albumot, s igazából harmonikusan passzolnak egymáshoz az olykor egy percnél is rövidebb trackek.


A Befejezetlen élet hivatalos score-ja tehát jól muzsikál, egy újabb ifjú tehetséggel bővül a zeneszerzők palettája, ráadásul elkél a női utánpótlás, s ebben a tekintetben Deborah Lurie talán ígéretes jövő előtt áll. Noha első önálló műve vélhetően napok alatt készült el, ez a végeredmény könnyedségén alig hallható, és ez a tény nem elhanyagolható egy pályája elején lévő művész megítélésében. Egyéni stílusról semmiképp sem beszélhetünk, de a filmet is maximálisan kiszolgálta, és külön hallgatva sem okoz csalódást, remek kísérője egy félórás relaxációnak. Komoly és hivatalos összevetése Young kimaradt zenéjével dőreség lenne, az összes negatív filmstúdiós lépés ellenére a Befejezetlen élet kíséretének mindkét változata csodás hallgatnivaló, és a Varése Sarabande közbenjárásának hála, erről maradéktalanul meg is győződhetünk.