Időnként előfordul, hogy egy filmhez több kísérőzene is készül, attól függően, hogy a világ mely pontján mutatják be. Az alábbiakban tárgyalt soundtrack esetében ezúttal a francia verzióéról lesz szó, míg az amerikai változat recenziója itt olvasható.



Egy mindenre elszánt stáb 13 hónapon keresztül forgatott az Antarktisz fagyos világában, több ezer császárpingvin társaságában, sőt egyenesen róluk. Céljuk az volt, hogy az „őslakosokat” olyan közelségből mutassák be, hogy a néző úgy érezhesse, szinte ő is egy közülük. A produkciót elnézve minden kétséget kizáróan elmondható, hogy megérte vállalni az alkotóknak a megpróbáltatásokat. Rendhagyó természetfilm lévén, a szó hagyományos értelmében vett narráció nem hangzik el benne, de a „szereplőket” megszemélyesítő szinkronhangok akár még tényleg pingvinpárbeszédek emberi nyelvre átírt fordításai is lehetnének. Habár a totyogó alakok puszta jelenléte is mosolyt gerjeszthet, Luc Jacquet rendező érezhetően nem csak arra törekedett, hogy „Jaj, de cuki!” felkiáltásokat váltson ki a nézőkből. Hőseiben ugyanis – hála bizonyos tulajdonságaiknak, úgymint: szeretet, féltés, családcentrikusság – időnként magunkra ismerhetünk. A túlélés és kicsinyeik védelmének érdekében az elemekkel dacolva is megállíthatatlanul menetelő kis vándorok így válnak a szűk másfél óra elteltével kedves barátainkká.

A pingvineket Franciaországban Emilie Simon kompozíciói kísérték útjukra. Szerzeményeit hallva annyira azért nem lehet meglepődni, hogy a tengerentúli premier inkább szimfonikus score-t követelt meg, melyet Alex Wurman komponált. A francia énekesnő hangjáról a hallgatónak rögtön Björk juthat az eszébe, aki azért nem a könnyen fogyasztható muzsikák előállítója. Hasonlóan kislányos orgánumú mindkét előadó, csak míg Emilie-vel szívesen beszédbe elegyedne az átlagember, addig Björknél erősen megfontolná. 


Simon tehát sokkal könnyebb eset az izlandi sebzett csalogánynál. Ha még pontosabban be akarnám határolni stílusát, akkor a svéd Stina Nordenstam (aki a Baz Luhrmann-féle Rómeó és Júlia egyik dalával, a "Little Star"-ral lett ismert) és az izlandi Emiliana Torrini (A Gyűrűk Ura: A két torony "Gollum's Song"-jának előadója) neve mellé raknám az övét. Ám zenéjét nem kell senkié mellé sem helyezni, tökéletesen megáll önmagában is. A multiinstrumentalista művésznő nemcsak a számok zenéjét és szövegét írta, hanem zongorán is közreműködik, valamint az elektronikus kiegészítések is az ő szüleményei.

A dalok és az instrumentális felvételek sorában a legelső egy énekes felvétel, a "The Frozen World". Hasonló csilingeléssel kezdődik, mint Bruno Coulais Vándormadarakhoz írt zenéje, csak itt persze nem Nick Cave énekel. Egy nagyon letisztult darab ez, amelyben Simon hangja alól olyan effektek tűnnek elő, melyek a hóban megtett lépésekre emlékeztetnek. Az "Antarctic"-ban nincs ének, csak a szimfonikus zenekar melletti vokál. Talán ez és a minimális szöveget tartalmazó "Song of the Sea" vehető a leginkább björkösnek, de ettől függetlenül teljesen barátiak. Az instrumentális "The Egg" már keményebb falat lehetne a technikától idegenkedők számára, mert a szerző különböző elektronikus effekteket kever hozzá a mély basszushoz, ám ezt tökéletesen ellensúlyozza a hárfa és a vonósok meseszép kombinációja.


A szintén nem vokálos, ötletesen bevetett ütőhangszerekkel előadott "Baby Penguins" az egyik legjobban sikerült szám: a visszhangos vibrafon és a különféle üveghangok a számítógép zörejeivel kombinálva maradandó élményt nyújtanak, mivel szinte úgy szólnak, mintha az egész mű jégcsapokkal lenne előadva. A címéből adódóan feszült "Attack of the Killer Birds" amolyan nyomasztóbb Aimee Mann-dal. Melankolikus a lehulló vízcseppek imitációjából álló "Aurora Australis", és érdekes kísérlet a brummogó vonósok alkotta "The Sea Leopard". Ebbe a sorozatba vehető bele a szomorkás csellókra épülő "Mother's Pain" is. A CD-tokra ragasztott matricán ki van emelve, hogy a lemez tartalmaz egy bizonyos számot, amely ezek szerint egy ismertebb darab lehet. Jómagam korábban nem hallottam róla, de az biztos, hogy ha ezzel nyitott volna a legutóbbi James Bond-mozi, kicsivel talán elégedettebbek lettek volna a 007-es rajongói: ugyanis a "Song of the Storm" Madonna "Die Another Day"-ének (amellyel nekem nincs bajom, bár kétségtelenül erősen kilóg a Bond-dalok sorából) furcsa testvérdarabjaként is felfogható.

A vidámabb muzsikák egymást követő triója az alábbiakból áll: a gyöngéd, vokálos-vibrafonos, kiváló "To the Dancers on the Ice", a vadul csengő-bongó, játékos "All is White" (szintén énekkel kísért darab), és a "The Voyage", melyet a teljes szimfonikus gárda hozott létre, és ezt hallva valóban könnyen megjelenhet mindenki előtt egy, a tomboló viharokkal is bátran szembenéző pingvinkaraván menetelése.

Zárásul két bónusz tracket találunk a lemezen, amelyek ismét elvontabbak: a "Footprints in the Snow" újfent björkös, az "Ice Girl" pedig magáról Emilie Simonról szólhat. Ő már az első, csak a nevét viselő szólóalbumán is (amelyről a "To the Dancers on the Ice" című track is származik, némileg aktualizált szöveggel) a háta felől volt fényképezve, és – mint az a fenti képen is látható – most sem más a helyzet. Félénk kissé. Borítóügyileg egyébként rendben van a kiadvány, mert ha a filmből képek (a plakátén kívül) nem is, de a dalszövegek benne szerepelnek.

Nincs értelme összevetni a két albumot olyan szempontból, hogy Alex Wurmané vagy pedig Emilie Simoné-e a jobb — legyen elég annyi, hogy mindketten elkészítették saját értelmezésüket ugyanazon témára. Az amerikai bemutatóhoz megszületett hagyományos szimfonikus hangzás biztos jobban megfelel az ottani nézőknek, akik az énekesnő dalait nehezebben fogadták volna be. Az sajnálható, hogy valamiből kimaradtak, de ugyanúgy a magyar érdeklődők is sokat vesztenek, ha nem ismerik meg mindkét zenei megoldást.


Ami a tárgyalt muzsikát illeti, látható, hogy női szemmel közelítve a pingvinekhez mi születhet belőle. Rádióbarát mértékkel nézve kicsit talán elvontak lettek a lemez bizonyos részei, de ezek befogadásához csak az szükséges, hogy tisztában legyen a hallgató azzal: a popzene fogalmát lehet tágítani úgy is, hogy valami sajátos ízzel gazdagítottat kapjunk. A francia énekesnő szépségesen absztrakt szerzeményei teljesen más irányból érkeztek, mint Wurmanéi, mégis tulajdonképpen egyenrangúként helyezhető a két CD egymás mellé. Ugyanakkor mindkettő más világ – ahogy a jégmezők vándorainak világa is eltér a miénktől.