A Gyűrűk Ura-trilógia után Peter Jackson úgy döntött, hogy mivel kellőképpen bebizonyította már a világnak rendezői tudását, előveszi kedvenc állatkájának históriáját. A nagyra nőtt élőlények egyik rangidősének tekinthető King Kong szívét most nem Jessica Lange, hanem a Mulholland Drive-ból vagy A körből ismert bájos Naomi Watts töri össze, illetve Steven Spielberg T-Rexei is harcba lépnek, hogy megnehezítsék a kivételes össztömegű majom sorsát. Az efféle újramegfilmesítés célja valószínűleg az, hogy az új generáció is megismerhesse a kiváló történetet, és mindeközben kiszolgálja a mai kor látványvilágához és speciális trükkjeihez fűződő igen magas igényeket. Egy Mátrixon vagy egy A Gyűrűk Urán nevelkedett nézőt nyilván cseppet sem fog lekötni az 1976-os változat (hogy az 1933-as, fekete-fehér eredetit ne is említsem), Peter Jackson viszont rendelkezik azzal a látásmóddal, ami kellően szórakoztató végeredményt produkálhat.


Howard Shore az egész világot elképesztette 2001-ben A Gyűrűk Ura: A Gyűrű Szövetségéhez komponált zenéjével, hiszen az emberfeletti disszonancia egyeduralkodójától azelőtt ilyen típusú művet nemigen hallhattunk. A trilógia másik két darabjával együtt egy új, az addigi diszkográfiájától teljes mértékig elkülönülő korszak kezdetének tekinthettük ezt, még akkor is, ha eközben a Pók, vagy a Pánikszoba című filmekhez írt zenéivel nem tagadta meg önmagát. Amikor a King Kong Jackson-féle feldolgozása szóba került, a filmzenekedvelők egy emberként tippelték Shore-t mint lehetséges zeneszerzőt, hiszen előző munkakapcsolatuk világszerte komoly elismeréseket gyűjtött be, többek közt két aranyszobrocskát is. Sejtéseink beigazolódtak, a hivatalos hírek őt említették a King Kong komponistájának.

Egészen 2005. október 17-ig, amikor a Universal filmstúdió igen meglepő bejelentést tett: Peter Jackson megvált Shore-tól, s helyére James Newton Howardot szerződtette, aki az utóbbi időben M. Night Shyamalan filmjeihez, valamint az új Batman-történethez Hans Zimmerrel közösen komponált zenéivel kápráztatta el a filmzenerajongókat. A zeneszerzőváltásban hivatalos indokként a teljesen eltérő elképzeléseiket említették meg, és Shore Aviátor vagy épp Erőszakos múlt ihlette zenéinek ismeretében hajlamos is vagyok elhinni, hogy számára épp elég kihívás volt A Gyűrűk Ura-trilógiához egyedülálló (és irgalmatlan mennyiségű) zenét írni, semhogy egy újabb kalandfilmhez kelljen hasonlót produkálnia. A csere leginkább azért tűnt kínosnak, mert Jackson egy perccel sem kívánta a bemutató időpontját elcsúsztatni, így viszont szűk két hónap alatt ember legyen a talpán, aki egy háromórás kalandfilmhez megfelelő zenei aláfestést produkál.


Előzetes félelmeinket persze enyhítette a tudat, hogy James Newton Howard napjaink egyik csúcsformában lévő zeneszerzője, aki olyan nagyszabású muzsikákat tudhat maga mögött, mint a Waterworld – Vízivilág, a Dínó vagy a Jelek aláfestése. Biztos kézzel nyúlhat egy új partitúra felé, a kellő lendület ötvözte zenei szépség minden bizonnyal olyan feladat, amellyel e rövid határidő ellenére is képes lehet megbirkózni. A Decca Records jóvoltából elegendő időtartamú anyag áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy magunk is megbizonyosodjunk a komponista rátermettségéről, s hogy a megfeszített munkatempó végül nem ment a zene rovására.

Azaz talán mégis előfordulhat valamiféle hangyányi hiányérzetünk, ha az első hallgatás után elérünk a hetvenöt perc végére. Számtalanszor előkerül az a probléma egy-egy filmzenei album kapcsán, hogy a játékidő bizony jócskán az elkészült mű kárára ment. Egy közel háromórás filmhez nyilván még nagyobb szemtelenség lett volna 35-40 percnyi anyagot kiadni, ráadásul a mostani szuperprodukcióhoz vélhetően megfelelő anyagi háttér is rendelkezésre állt, így nem okozhatott gondot egy bőséges lemez összeállítása. Mégis talán pont itt lehet picit belekötni a King Kong zenéjébe: jó néhány igen jellegtelen tételen kell áthámoznunk magunkat, amelyek középszerű akciófilmek töltelékzenéivel vehetik csupán fel a versenyt. A bevezető hozta hangulati összevisszaság mintha azt sugallná, hogy ebben az alkotói fázisban még a komponista sem tudta igazán, merrefelé induljon el. A rajzfilmszerű "Defeat is Always Momentary" például az egész kompozícióból kilóg mackó-, helyesebben szólva majomtáncoltatós vidámságával, de a Waterworld – Vízivilág és Az ördög ügyvédje csendesebb pillanatait visszaidéző "It's in the Subtext", vagy a jazzes hangulatot a Hatodik érzék merengő motívumaival ötvöző "The Venture Departs" is inkább a már meglévő tapasztalatokból építkezik.


Nyilvánvalóan ez az útkereső folyamat előzi meg minden egyes zene születését, csakhogy ennek most mi is fültanúi lehetünk, és ez kissé nehézkessé teszi eleinte az album befogadását. Pedig azután kétségkívül fantasztikus pillanatokat okoz nekünk a zeneszerző, elég csak kiemelnünk a szerelmi témákat: "A Fateful Meeting", "Beautiful", "Central Park". Leült a zongorához, maga mellé vette a vonósokat, és – kiegészülve klarinéttal, fuvolával és hárfával – olyan romantikus melódiákat csalt ki a hangszerekből, amelyekért a Vágyak vonzásában óta imádjuk, s melyhez hasonlóak a Jelek záróharmóniáinál könnyeket csaltak a szemünkbe.

Ezután feldübörögnek a dzsungel harci dobjai, és kezdetét veszi a halálos küzdelem King Kong és az őslények között. Az "It's Deserted" és a "Head Towards the Animals" az album legdinamikusabb és legzseniálisabb pontjai: sodró lendületű kalandzenék a teljes zenekar megszólalásában, és itt-ott a kórus is felcsendül (bár talán ha Howard kicsit hamarabb tud a zeneszerzőváltásról, lényegesen nagyobb szerepet ad nekik). Káprázatos ritmust diktálnak a dobok, a félelemkeltésről a fel-felrecsegő fúvósok gondoskodnak, a "Captured" pedig a foglyul ejtés tragikus hangulatát fejezi ki a három hangból álló főmotívum köré épített gyors összevisszasággal. Ezen tételek összetettsége tükrözi leginkább Howard elképesztő tehetségét, és teszik őt pillanatnyilag Hollywood egyik legnagyobb zeneszerzőjévé.


Az album egy öt tételből álló fináléval zárul. A "Beauty Killed the Beast" névre keresztelt zenei egység tökéletes összefoglalása a King Kong zenéjének, ahol az első három részben a végső küzdelem nagy erejű zenekari kifejezése dübörög a hangfalakból, egészen a legyőzöttségig. Itt a lendület helyét szívbemarkoló dráma veszi át, s elsőként egy gyerekszólista, Ben Inman csodálatos énekével, majd Howard minden képzeletet felülmúló vonósharmóniáival véget ér a zenei utazás. A záró hangok hátborzongató emlékével és összeszorult gyomorral ülünk a szobánkban, miután csend vesz körül minket. Csak azon tűnődhetünk el: ha az ijesztő rövidségű határidő ellenére Howard ilyen zenék komponálására képes, akkor mi történt volna, ha van rá még két-három hónapja, vagy legalább annyi ideje, mint John Williamsnek a Star Wars III. rész: A sithek bosszújára?


A kezdeti, viszonylag hosszú és felejthető bevezető után végül is Howard megtalálta King Kong történetének tökéletes zenei kifejezését, és nagyjából ilyesfajta eredményt kaptunk volna akkor is, ha a Batman: Kezdődik! zenéjének megírására egyedül őt kérik fel. Az idő rövidsége miatt talán nem a film alatt legtökéletesebben működő pillanatok kerültek fel az albumra, ennek ellenére – ha kicsit a magunk szája ízére programozzuk a CD-lejátszót – kiváló filmzenei élményben lehet részünk. Az is egészen biztos, hogy lassan összeáll a tökéletes recept egy minden eddigit felülmúló James Newton Howard-zene megszületéséhez: ha a filmet M. Night Shyamalan rendezi, főszerepben pedig Naomi Watts lesz a komponista múzsája, megjósolható a zeneszerző életének fő műve.